Hallatlan

Bach Goldberg-variációk című műve a zeneirodalom egyik csúcspontja. Végtelen kincsek tárháza. Nem véletlen, hogy ehhez kapcsolódik a Bach-játék egyik legjelentősebb megújítása Glenn Gould 1955-ös felvétele révén, s - hasonlóan az Egy kiállítás képeihez - átdolgozni is kiváltképp szeretik. 

Zay Balázs

Bach Hermann Karl von Keiserlingk grófnak és udvari csembalistájának, Johann Gottlieb Goldbergnek ajánlotta a darabot. Megközelítésmódjának spektruma igen széles. Gould említett bejátszása pregnáns billentésű, transzparens hangképű stílusával az új stílust hozott létre. Gould 1981-es felvétele már jócskán eltér ettől, még ha Gould alapjaiban hű maradt is az általa létrehozott esztétikához. Megmondom őszintén, minden csodálatom ellenére hozzám közelebb állnak Rosalyn Tureck előadásai. Az ő hírneve korlátozottabb, azonban Gould őt nevezte meg egyetlen elődjének sajátos stílusa kapcsán. Való igaz, Turecket is jellemzi az áttetsző hangkép és tiszta strukturálás, azonban játéka lassabb, költőibb, merengőbb. Több felvétele is, három zongorán, egy csembalón. 

A csembalón való előadás a korábbi nagyok minden vitathatatlan kvalitása ellenére akkor emelkedett magasabb szintre, amikor a régi dromedárok helyett eredeti barokk hangszereket vagy azok hű kópiáit kezdték használni. Ezért sok korábbi, egyebekben jeles bejátszás esetén egyfajta szűrőt kell a hallgatónak alkalmaznia, hogy túltegye magát az inadekvát hangon (Wanda Landowska, Ralph Kirkpatrick, Helmuth Walcha). Zongorán értelemszerűen szintén adekvátan adható elő, nem korhű módon, de nem is ütközve azzal, azzal a plusszal, amit a hangszer későbbi fejlődése lehetővé tett, s amiről nyilván nem mondhatjuk, hogy magának Bachnak ellenére volna. 

 

 

A Warner-csoporthoz tartozó Erato lemeztársaság egyszerre két új felvételt is közzétett a Goldberg-variációkról: az egyiken zongorán, a másikon csembalón hangzik el a mű. Mindkét mű előadója olyan fiatal francia művész, akinek nagyon sajátos stílusa van.  

David Fray zongorán adja elő. Fray erősen szembe megy az elmúlt immár hosszabb időszak domináns esztétikájával, nem mellesleg híres apósa, Riccardo Muti alapvető stílusával. Szeret Bachot játszani, de fő területe mindenképp Chopin. S azt viszi át Bach területére, ami a Chopin-játék esetén is markánsan egyéni, de ott mégiscsak megfelelőbb. Bár én nem mondom azt, hogy Bach esetében nem megfelelő, ugyanakkor kétségkívül irreguláris és szokatlan. Hallatlan. mondhatjuk, mert nemigen lehetett hallani effélét előbb, de azt nem mondom, hogy fenn kell akadni rajta, sőt, azt biztosan nem kell, még ha Fray megközelítése alternatívnak és bátornak mondható is. Nagyon romantikus. Vállaltan nagyon romantikus. Nem spórol a pedálhasználattal, nemigen törekszik egységes billentésre, odáig menően, hogy erősen egyenetlen billentést is megenged magának, nyilván nem azért, mert nem tudna egyenletesebben játszani, hanem azért, mert ezt zenei kifejezési eszköznek tekinti. Emellett alapvetően lassú tempókat alkalmaz, Egyfajta Bach à la Chopin megközelítés ez. Mindenképp érdekes. A sok pedál és az erősen romantikus megközelítés ellenére nem folyik össze a hangzás, Fray egyúttal ügyel a struktúra tisztaságára is, még ha az érzelmekkel teli megszólalás preferált is. Egészében véve azt gondolom, hogy az előadás részben nagyon jó és érdekes, részben kevésbé. S hogy ezek hol válnak el egymástól, az végig elég tisztán megmutatkozik. Fray kvalitási a lassú, lírai részekben jelennek meg igazén, míg a gyorsabb és erősebb részekben kevésbé jeleskedik, ezekben nem igazán bontakoztat ki egyéni hangot.  

 

 

Rondeau szintén fiatal zenész, napjaink egyik kiemelkedő csembalóvirtuóza. Azt igazán nem lehet mondani, hogy ne volna egyénisége. Christophe Rousset és Scott Ross mellett a hangszer legkiválóbb megszólaltatójának tartom. Ez nem azt jelenti, hogy mindenben ők volnának a legjobbak, korántsem, de mintha ők éreznék legerősebben a csembaló nyújtotta szükségszerűségeket és lehetőségeket, a szinte mérhetetlen, de bizony nagyon is érezhető parányi eltéréseket az időben, a zenei hullámzás lehetőségét. Érdekes, hogy Rondeau Bach csembalóversenyeiben kifejezetten energikus és viharos, itt azonban más. Váratlanul lassú, mintha kicsit kiszállna a megszokott dimenziókból. Sokszor nem is a tempó szokatlan, hanem az az intenzitás, ami az épp játszott részletre figyelést jellemzi. Igen érdekes, főképp azért, mert a szabad fantáziájú játékot abszolút helyes barokk előadásmód mellett valósítja meg. Ez némi párhuzamban van Alan Curtis és Jordi Savall egyes előadásával (Curtis esetén nem a Goldberg-variációkra gondolok), melyekben a korhűségre törekvés adekvát módozatai mellett ruganyosak, könnyedek, akárha a megszokottnál lassabbak. Rondeau valahogy egész kivételes módon otthon van a csembaló világában, ami ezen a nívón bizony ritka. 

Rondeau előadása alapjaiban nagyon adekvát és kiemelkedő, továbbá az épp rögzített megközelítés aktuális egyedisége miatt külön is érdekes. Vélelmezem, hogy nem lassan alakít és tökéletesít magában egy ideálisnak vélt előadást, amiképpen Grigorij Szokolov teszi, hanem nyilván erre is tekintettel ösztönösen és erős involváltsággal bont ki egy éppen aktuális megközelítést. Az előadás magas színvonalú, nem a megközelítés formája, hanem annak kiemelkedő zeneiségű megvalósítása révén. Mindenképpen azok közé az előadások közé tartozik, melyek kiemelkedőnek mondhatók a gyakran játszott és felvett alkotás kapcsán. Hallatlanul érdekes és újszerűségében is adekvát. 

 

Kiadó: Erato 

Katalógusszámok: 9029660691, 9029650811