Chopin női kezekben

A manapság olyannyira tomboló gender-viták közepette érdekes és érdemes felidézni zenetörténeti pillanatokat. Pontosabban megpróbálni felidézni, hiszen nem lehettünk ott például egy olyan varázslatos párizsi estén, amikor George Sand szalonjában Chopin és Liszt is játszott: egy férfiruhát hordó, dohányzó nő, egy a papi pályával már huszonévesen is kacérkodó leendő abbé és egy gyenge egészségű, a nők által körülrajongott, nőies férfi. Ott és akkor és azóta is nem a nemi szerepek (voltak) a fontosak, mégis tanulságos egy pillanatra belegondolni, hogy éppen ez az átlagtól való különbözés, az egyediség diadala micsoda varázslatos és harmonikus diszharmóniában tudott kiteljesedni. Talán ezért is várom mindig kitüntetett érdeklődéssel, hogyan szólal meg például Chopin női kezekben.

Bányai Gábor

Nyilván a nagy példa: Marta Argerich, aki az én életemben először mutatott egy olyan dimenziót Chopin életművében, melyet még Horowitznál sem tudtam fölfedezni, és amellyel olyan további meghatározó interpretációk sem tudtak versenyre kelni, amilyen volt később Ashkenazy vagy Pollini előadása. Argerich lelátott a művek mélyére, csodás rubatója, elképesztően egyedi és pontos tempói, bal kezének bámulatos virtuozitása, mellyel a kísérő szólamot is főszereplővé tudta-tudja tenni: mindezek együtt nekem új világot nyitottak. Persze azóta is el vagyunk kényeztetve remek felvételekkel, érzékeny fiatalemberek (elég csak Grosvenor vagy Yund Li, de mindenek előtt Trifonov nevét említenem) új és új felfedezéseket ígérő értelmezéseivel, mégis jólesően tudok rácsodálkozni egy újabb mélyreható női pillantásra. Most két lehetőségem is nyílt erre.

 

 

Aimi Kobayashi az op. 28-as prelűd-sorozatot rögzítette CD-re. Ez a művésznő második lemeze már a Warnernél (az előzőn Chopin mellett Liszt-műveket is játszott), és ez sem okoz csalódást. Pedig kutyanehéz darabok ám ezek! Inkább etűdök, mintsem a barokk előjáték-típus folytatói, bár a hangnemek módszeres teljessége az elődöket is megidézi. A lényegük nem a pedagógia, ezek a darabok villanások, hangulatok, érzések, enteriőrök. Schumann is zavarban volt tőlük, nagyszabásúbbat várt, és ehelyett, amit kapott: „vázlatok, etűd-kezdetek, romok, egy-egy sastoll, mindez tarka és vad összevisszaságban”. Majd még hozzátette: „a füzetben sok beteg, lázas, riasztó darab is hallható; mindenki kedvére válogathat, csak a filiszter maradjon távol...”. Ha ehhez hozzáolvassuk még a szerző levelét, melyet Mallorcáról (ahová tüdőbaját gyógyítandó utazott George Sanddal) küldött barátnőjének, értjük, honnan is a filiszter-riasztó vad és tarka szövet: „A sziget három legkitűnőbb orvosa vizsgált meg. Egyikük szerint már meghaltam, a második szerint haldoklom, a harmadik biztosított róla, hogy hamarosan meghalok.” Ebben és ebből az állapotból született meg ez a páratlan remekmű-sorozat.

Melyet Kobayashi lenyűgöző eleganciával játszik. Okosan és mértékletesen. Vegyünk csak egyetlen példát, a hírhedten nehéz 16-os Prelűdöt, melyben a rövid és szenvedélyes bevezető akkord-sor után elindul a jobb kéz varázslatos perpetuum mobile játéka, ezt pedig a bal kéz, a basszus nem kevésbé meghökkentő és lázas hangzat-ugrásai kísérnek (melyek a második részben ráadásul meg is duplázódnak). Kobayashi tökéletes tempót választ, nem hajszolja bele magát egy üresen virtuóz módba, mégis tökéletesen érvényesíteni tudja a szerző presto con fuoco előírását. Gyönyörűen énekelnek a legatói, és gondosan ügyel a pontos artikulációra. Mestermunka. Minden együtt van: csillogás és erő, szédítő dinamizmus és váratlan gesztusok, szóval mindaz, amitől szerelmesek vagyunk ebbe a Chopin-sorozatba (is). Talán csak egyetlen dolog hiányzik, de az néha nagyon: maga a művésznő. Számomra a legnagyobb előadóművészek egyszersmind újrateremtők is. Képesek elérni, hogy mindig úgy csodálkozzam rá az előadott darabra, mintha az akkor és ott, abban a pillanatban születne meg. Mintha nem lenne előzménye, mintha az előadás teremtő gesztus lenne. Ezt azonban még nem tudja Kobayashi. Intelligens és virtuóz előadó, minden gesztusa tudatos és kimunkált, minden pillanatban kontroll alatt tartja a művet és hangszerét is. De sajnos magamagát is. Azt az önfeledt pillanatot várom és hiányolom, amikor a tüzet nem csupán csiholni látjuk, hanem belefeledkezhetünk a láng csodájába is. Amit tud, az persze azt ígéri, hogy egyszer a lelke, az önismerete is utoléri kezének képességét. Még nem tart ott, azt hiszem.

Nem úgy a Warner másik Chopin-felvételén egyik nagy kedvencem, Beatrice Rana, aki ezúttal négy scherzo mellett az op. 25-ös 12 etűdöt játssza. Ez a szerző második etűd-sorozata, két évvel korábbi, mint a Prelűdök. Rana a legelső hang leütésétől kezdve nem hagy kétséget afelől, hogy ő nem csupán egy virtuóz, aki bármit el tud játszani a zongoráján, hogy tökéletesen érti a szerző minden sugallatát, hogy... nem, Rana a maga tökéletes összefonódását mutatja meg a szerzővel. Pontosabban: azzal, amit ma le tud és le is akar szűrni ezekből a tanulmányokból – tanulmányok zongoristáknak és élőknek, aki belehaltak már ebbe. Rana a pandémia magányában és elzárt rettenetében vette kezébe a darabokat, és ebből az alaphelyzetből nézve jutott el a maga Chopinjéig. Hallgassuk csak a sorozat első darabját, a rendkívül népszerű „hárfa-etűdöt”: olyan, mintha sosem hallottuk volna. Nyoma sincs itt mondjuk a Pollini-előadás erőteljes vonalvezetésének és folyékony, folytonosan áramló szépségének: elképesztő szabadság a tempókban és a színekben, a struktúra újraértelmezése, szinte improvizatív előadásmód jellemzik sokkal inkább. Ez nem Chopin másként: ez Rana saját darabja, egy darab, amit senki sem látott még ebből a szemszögből.

 

 

Vagy ott van az ötödik darab, az e-moll etűd, ahol nem csupán a pontozott ritmus tökéletes pontossága ad új dimenziót: Rana a humort is fölfedezi a darabban, azt a klasszikus komikumot, amit a kötött forma és az improvizációs elmélyülés játékossága szabadít föl – hogy aztán a dúr középrészben elkezdjen dalolni, a csodás dallam és a jobb kéz kísérő figurái pompás ragyogásban simulnak egymásba. Tökéletes és jellemző döntése a művésznőnek az is, hogy a következő darabot, a „terc-etűd” néven ismert kromatikus varázslatot attaca játssza, egyetlen pillanatra sem elengedve hallgatóját: ennek a szünetmentességnek is üzenete van. Mert ez a két etűd így együtt: maga a trükk, a szeszély, az önfeledt játék, és tudjuk, játszani csak pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen... Az „oktáv-etűd” az ő keze alatt az artikuláció diadala, a „pillangó-etűd” utolsó hangjai nála csodás lágysággal szólalnak meg, miközben nem veszít a tempóból (pontosan így van ez Chopin kottaképében is) – igen, egyetlen pillanatra sem feledhetjük, hogy itt egy kiforrott egyéniség akar valamit elmondani. Nem erőlteti az „én”-t, nem magát tolja előtérbe: „csupán” újragondol, újjáteremt és fölfedez. Biztosan lesznek, akiknek ez túl sok, akik hiányolják a megszokott tempókat és billentéseket, de nekem az egyéniségnek a diadala ez a felvétel – hála egyébként a káprázatos munkát végző hangmérnöki csapatnak is.

Rana számára Chopin egyszerre misztikus és víziókkal teli, ugyanakkor visszafogott és példásan rendszerezett is. Ne kerülgessem a forró kását: Rana fölfedez Chopinben valami ösztönösen és végzetesen nőit-asszonyit. Mindvégig érzelmes, de sosem szentimentális, minden pillanatában mindentudó, de sosem okoskodóan bölcs. Egyenrangú a kapcsolata a szerzővel, mert az életről akar beszélni-mesélni. És ki tudja, Prométheusz görgeti a követ, vagy a kő bánik el Prométheusszal?!

A négy Scherzo felvétele is hasonló csemegét kínál. Különösen a h-moll darab nyűgöz le előadásában: a szélső tételek borús  és békétlen hangulatát tökéletes tempóban száguldja végig, hirtelen lassításai szinte a szakadék szélére löknek, ahogyan a düh és az önvizsgálat mezsgyéin táncol – aztán a lírai trióban hirtelen kitágul a szemhatár, rálátunk békésebb mezőkre és lejtőkre is, a szerző és Rana egy kicsit megváltást ígérnek. A b-moll (számomra a legkevésbé kedves) darab inkább részleteivel bűvöl el, a cisz-moll előadása olyan frenetikus, a középrész himnikussága olyan áhítatos, hogy még azt is megbocsájtom neki, hogy adós marad a csak Argerich-nél (az 1956-os csodafelvételre gondolok) megtapasztalt démoni drámaisággal, az E-dúr megint lenyűgöz a technikai virtuozitással és a látomásosságával. Ranának szép érzéke van a temperamentumos drámához és a mosolytalan misztikumhoz is. Mintha arra visszhangozna előadása, amit Schumann kérdett a scherzók kapcsán: „...milyen mezt visel a komolyság, ha a tréfa sötét fátylakban jár?” 

Jó helyen van Chopin a női kezekben. Mert talán ők értik a legjobban ezt a fiatalon is öreg, bölcsességében is játékos lelket, mely megöregedéstől eltiltott és megfosztott, betegségtől gyötört testben teljesedhetett ki. Kobayashi egyszer még belezuhanhat a mélységeibe – Rana már most megjárta minden zegzugát. Éppen ezért kötelező őt hallgatni: ezt a lemezét például minden nap, újra és újra...

 

Chopin: Preludes, Aimi Kobayashi

Kiadó: Warner Classics

Katalógusszám: 90296 69078

 

Chopin: Etudes, 4 Scherzi, Beatrice Rana

Kiadó: Warner Classics

Katalógusszám: 90296 76424