Szovjet zenészsorsok: Mravinszkij és Zaderackij

A nemrég újraegyesült Profil és Hänssler kiadónál egyidejűleg jelent meg Mravinszkij és Zaderackij gyűjteményes albuma, amelyek így együtt igen érdekes megvilágításba helyezik a szovjet zenei – és nem csak zenei – életet.

Zay Balázs

Minden Szentpéterváron kezdődött.  Itt született 1903-ban Jevgenyij Mravinszkij, aki az Egyesült Államokba emigrált osztrák Fritz Stiedry távozása után, harmincöt évesen az akkor mér Leningrádi Filharmonikusok vezető karmestere lett. E posztot negyven évig, egészen 1988-ban bekövetkezett haláláig betöltötte.  A Profil Edition Günter Hänssler III. Mravinszkij-albuma vegyes és rendkívül érdekes anyagot tartalmaz.

Csajkovszkij Csipkerózsikájának részletei után egy különlegesség, Bach II. zenekari szvitje 1961-ből. Világokat megyünk vissza. Jó a korong párosítása, lényegében úgy játszanak, mintha Csajkovszkij volna. Kétségkívül nagyon szép, igazi múzeumi előadás. Tudomásom szerint ekkor már csak Sir Adrian Boult és Helmut Koch vezényelt így barokk zenét. Egyfajta szabad zenélést is mutat persze, mikor a megközelítésnek nincs stilisztikai korlátja. Egy-egy korongon Csajkovszkij-szimfóniát előznek meg operarészletek. Három Weber-nyitány (és a Weingartner hangszerelte Felkérés a táncra) az V. Szimfóniát, három Wagner-részlet a IV.-et. Mindenütt a Leningrádi Filharmonikusok játszanak, kivéve A bűvös vadász-nyitányban, ezt egy 1945-ös élő felvételről halljuk az SZSZKSZ Szimfonikus Zenekarával. Slamposságával jól mutatja a kontrasztot a leningrádi Filharmonikusok mindig precíz játékával szemben. Ez Mravinszkij egyik állandó erénye, a nagyon kidolgozott, finom zenekari játék. Ezek mindig örömteli kivételnek számítottak számtalan zeneileg amúgy nem rossz szovjet zenekari produkció közepette, mikor is a pontatlan és felületes hangszeres játék elrontotta az amúgy többé-kevésbé jó előadást. De ez még nem minden, Ami Mravinszkijt igazán kiemelte, az az igazán ihletett, nemes játék. Elegáns, sosem túlzó, sosem üres. Ápolta az igazi orosz hagyományt, az érzelmek, a melódia mindig előtérben maradt, de nem vált túlzóvá, mindig megtartotta a formai kereteket és az egyenletességet. Ilyenek a Csajkovszkij-szimfóniák, egyszerre tradicionálisak és spontának, számos helyen a pillanattól ihletettek, de nem szakadva el a hagyomány adta zsinórmértéktől. Nem azért kiemelkedő ez a két szimfónia-bejátszás, mert épp az adott részt pont így fogta meg Mravinszkij, ilyen részek is vannak persze bőséggel, hanem azért, mert egészében olyasvalamit jelenítenek meg, ami ritka, ami régi érték, ami könnyen veszendő.

Mind a Weber-, mind a Wagner-részletek megmutatnak még valamit, ami fontos Mravinszkij művészetében, a lágyabb zeneiségre törekvést. Ez az orosz zenélés quintessenciája, egyúttal annak is a záloga, hogyan lehet a legszimfonikusabb művet is kamarazeneivé tenni. Megvan a wagneri erő és dinamika, de közben szlávos érzelmesség is átjárja. Siegfried Gyászindulója Az istenek alkonyából azt mutatja, milyen jó Sibelius-dirigens lehetett volna Mravinszkij.  Amennyire tudom, csak a III. és VII. Szimfóniáról, valamint A tuonélai hattyúról van vele felvétel.

Egyaránt igen értékesnek tartom Kalinnyikov II. Szimfóniáját és annak előadását. Szép, értékes zene, melyet méltatlanul hanyagolnak. Hangos tájkép ez, eléggé realista, de -párhuzamban azzal, ahogy az orosz festészet is alakult - ez a realizmus érintkezett az impresszionizmussal. Nem lett impresszionista, nem lett modern, de sokat átvett belőle, s ezzel vált frissé és igazán természetessé. Túlzás egy ilyen jó művet hagyni parlagon heverni.

Az album két nagy darabja szintén sokat mond Mravinszkij művészetéről. Brucknert keveset vezényelt. A VIII. Szimfónia nagyszabású, ihletett, megfelelő, stílusos, mégis más, mint megszoktuk. Nem idegen a bruckneri világtól, de nem a saját világban fejlődött. Furcsamód ebben éppen ellentétes a Csajkovszkij- előadásokkal, melyek alkalmi egyedi ihletettségük ellenére is a hagyomány folyamának részei. Ugyanakkor ez a Bruckner-előadás, miközben jellegzetessége a saját hagyomány folyamától való kívülállás, része egy másik hagyománynak, épp az orosz, főképp Csajkovszkijra épülőnek. Hol is a különbség? Ez folyamatosabb, a zene inkább folyondár. Érvényes ez kisebb részletekre és nagyobb egységekre egyaránt: több az összekötés és kevesebb a pontos elválás. csekély eltérések, melyek nagyon szép és még mindig adekvát alternatív olvasatot adnak.

A másik nagy mű megint csak hasonló és ellenétes, több a reláció. Sosztakovics VIII. Szimfóniájának 1947-es előadása. Történelmi felvétel, a szerző Mravinszkijnak ajánlotta, a darabot ő mutatta bel, hasonlóan öt másikhoz (V., VI. IX. , X., XII.). Sajnos azonban idővel megromlott a két zenész kapcsolata, a sok sértésen átesett zeneszerző besértődött rá, és  amint Volkov könyvéből is kiviláglik - csalódottsággal és sértettséggel nyilatkozott Mravinszkijról.  E a későbbi személyes negatív vonatkozás mit sem változtat azon, hogy Mravinszkij milyen jelentős Sosztakovics-dirigens volt. Azonban mutat valamit, Mravinszkij mindig szubjektív maradt. A korábbiak - például Csajkovszkij - kapcsán a kialakult hagyományon belül. De Sosztakovics esetében mi volt a hagyomány? Ő? Vagy nem ő? Ez a VIII. nagyon epikus, ennyiben közel áll a Bruckner-előadáshoz. A felvételek keletkezési idejét, valamint a karmesternek a szerzőkhöz való közelségét figyelembe véve a kapcsolat fordított irányú, mint a zeneszerzők egymáshoz való viszonyát tekintve. Nagyon átéltnek érzem ezt a Sosztakovics VIII. Szimfóniát. Részben még in statu nascendi lehetett az interpretáció, hiszen négy év telt csak el a bemutató óta. Ritka eset, hogy ennyire közel vagyunk a bemutatóhoz, s szerencsére más előadások is fennmaradtak a művét elsőként előadó karmesterrel.

Ami a hangzást illeti, a régi bejátszások romantikus hangzása sajátos hangulatot áraszt. A technikai kivitelezés példás, nagyon tiszták és szépen javítottak a régi felvételek. Mravinszkij igazán kivételes helyzetben volt a vérzivataros évtizedekben.

Ugyancsak Szentpétervárra nyúlik vissza Vszjevolod Zaderackij története, akinek kevésbé szerencsés - konkrétan nagyon szerencsétlen - sors jutott osztályrészül Sztálin előtt és alatt. Történt ugyanis, hogy az 1891-ben az ukrajnai Rovnóban született Zaderackij huszonnégy-huszonöt évesen Alekszej cárevics zenetanára, majd a világháború végeztével a Fehér gárda katonája volt. Életben is csak azért maradt, mert Dzerzsinszkij hallotta zongorázni. Élete regénybeillő, csak éppen őt magát nem kérdezték arról alighanem, hogy szeretne-e egy ilyen regény főszereplője lenni. Dzerzsinszkij meghagyta, hogy hagyják életben, így Rjazanyba száműzték. Aztán váratlan enyhülés történt és Moszkvába utazhatott, de négy év múlva száműzték Jaroszlavlba. Itt megnősült, gyereke született, de hamar koncentrációs táborban találta magát. Itt írta, hangszer nélkül, 24 Prelúdium és fúgáját, megelőzve Sosztakovicsot. Aztán szabadult Magadanban rekedt, aztán hazament Jaroszlavlba, majd innen több helyre, Kazahsztánba, Krasznodárba, Zsitomirba, megint Jaroszlavlba, megint Zsitomirba, végül Lembergbe. Belegondolni is rossz. Igazi orosz abszurd, hogy Magadanban egy épp összehozott zenekarral próbáltak, s a klaviatúrát elvitte a hangoló javítani, de nem ért vissza a próbára, a mikor szegény nyilván ugyancsak sokat megélt zongoristanő kinyitotta a fedelet, nem látott billentyűt és szörnyethalt. Vannak bőven ilyen túlzónak tűnő orosz és szovjet történetek, de ha csak azt vesszük alapul, ami megtörtént, akár egy az egyben is elhihetjük. és akkor jöjjön a folytatás: Lembergben volt végre munkája a Konzervatóriumban, felkérésre írt a követelményeket figyelembe véve, és akkor megint elővették formalizmus vádjával, am i nagyon kiakasztotta, küzdeni kezdett, aztán szívinfarktust kapott, majd nemsokára meghalt.

Ismerte-e egyáltalán Mravinszkij? Mit tartott róla Sosztakovics? Ismerte-e Richter? Ismerte-e Gilelsz? A Hänssler Classic most egyben adta ki Jasa Nyemcov felvételeit Zaderatszkij zongoraműveiről. Nyemcov megbízható pianista, a darabokat hűen tolmácsolja, az előadói invenciónál több figyelmet szentelve a hűségnek és a megoldásnak. Hihetetlenül érdekes anyaghoz enged hozzáférést. Hogy nagy művek-e? A legfelső kategóriát tekintve, amibe például Sosztakovics VIII. szimfóniája beletartozik, nem, ugyanakkor jók és felette érdekesek. És itt tegyük hozzá, hogy a nagy szerzők számos műve ugyancsak nem tartozik a legfelső kategóriába. Öröm látni, hogy a 24 Prelúdium és fúga Nyemcov felvételének első megjelenése óta már egy másik felvételen is kijött Oroszországban, több zongorista közös produkciójában.

A darabok egész érdekes képet festenek a szovjet világról. Elég a címeket venni, nosztalgia, emlékek, a kor hatása, a kor visszásságainak hatása, fantázia. Pár cím: Porceláncsészék, Miniatúrák albuma, A líra mikrobái, A front, A haza, Az ifjú generáció, A rajongók kolóniája, Legendák. Még érdekesebb a stílus vizsgálata. Zaderackij elindult a modern felé, két 1928-as egytételes szonátája a legjobb példa erre, de jórészt visszakanyarodott, ugyanakkor megtartott sok modern beütést, a Chopinre és a romantikus oroszokra visszanyúló darabokban is van némi ütőhangszeres jelleg, bizonyos kortárs hatás (például Prokofjevé).  A 25 Prelűdöt a Sosztakovics-párdarabbal együtt adta ki először a Hänssler Classic kiadó, de érdekes lenne koncerten például a Chopin-előzménnyel együtt hallani, ahogy a 25 Prelúdium és fúga egész kis fesztivált tehetne ki Bach és Sosztakovics műveivel együtt.

Míg a zene több-kevesebb modernitása mellett is egész finom, a történet roppant durva. Bár ha azt vesszük, mi történt Zaderackij egykori szépreményű tanítványával, Alekszej trónörökössel, mit történt Zaderackij egykori rabtársaival, akik történetesen nem zongoráztak azon az éjszakán, amikor Dzerszinszkij ott járt, ezt is árnyalni lehet.

(Katalógusszámok: Profil PH 17019, Hänssler Classic HC17035)