Vitathatatlan, megkérdőjelezhető

A Hänssler-Profil cég új albumát a fiatal Friedrich Gulda művészetének szánta. Gulda afféle fenegyereke volt a klasszikus zenének, egy idő után egyre inkább a jazz felé tolódott el, s bár nem hagyott fel a klasszikus zenei előadással, érdeklődésében legalább ekkora szerepet kapott a jazz. Nonkonformista hozzáállását öltözködésével is meg akarta mutatni. Zeneszerzőként is működött mindkét területen. Leghíresebb komolyzenei kompozíciója a Csellóverseny. Számos jazz-műve közül kiemelkedik a Jazz szimfónia. Nagyon érdekes a Versenymű magamnak című zongoraverseny.  Mindezek azt mutatják, hogy a zeneszerzés terén is kiemelkedő tehetsége volt, bár a konkrét formák nekem a zenei anyag minden kiválósága ellenére azt mutatják, hogy a hangsúly túlzottan eltolódott a véglegesre figyelemmel lévő koncentráltság felől a lazább spontaneitásra. 

Zay Balázs

A korai felvételek anyaga érdekes és értékes, ugyanakkor az összeállítását nem tartom igazán indokoltnak. Kezdjük a Beethoven-szonátákkal. A teljes corpus Gulda művészetének középpontjában állt. Tulajdonképpen háromszor vette fel mind a 32 szonátát. Az első 1953-54-re nyúlik vissza, amikor a RAVAG – azaz Radio-Verkehrs-Aktiengesellschaft – nevű cég rögzítette vele az összes szonátát. Ezt utóbb az Orfeo lemeztársaság jelentette meg. Nem sokkal ezután, az ötvenes éve második felében készítette összkiadását a Decca. Majd 1967-ben újra felvette mind a 32 művet az Amadeo lemeztársaság részére. Elsősorban a monóról sztereóra történt váltás következtében utóbbi a legismertebb. A szóban forgó albumra a 4., 7., 8. és 19. sorszámú szonáták kerültek. Kétségtelen tény, hogy nem jó mindig ugyanazokat a kiemelkedő műveket felvenni a válogatásokba, például a zongoraversenyek közül rendre a G-dúr és az Esz-dúr kerül kiválasztásra, vagy ha csak egyről van szó, az Esz-dúr. Ám e szonáták kiválasztása a másik véglet. 

Nagyon érdekes része az anyagnak a Sir Adrian Boult vezényelte felvétel Chopin e-moll zongoraversenyéről a Borogyin-féle hangszereléssel. Nem értek egyet az eredeti hangszerelés általánosan elterjedt negatív megítélésével, mert ha nem kivételes is, nem rossz és nem okoz semmilyen zavart. Pletnevé semmivel sem jobb szerintem az eredetinél, Borogyiné viszont reális alternatíva, elő lehet venni néha, miért is ne. S a két nagy művész eleven, érzelemmel teljes előadása kitűnő.

 

 

Mozartól két zongoraverseny szerepel a kollekcióban: 125. és 126. Az Új Londoni Szimfonikus Zenekart Sir Anthony Collins vezényli. Mozart zongoraversenyei szintén centrális szerepet játszottak Gulda művészetében. Már javában érett korában készített felvételei közül kiemelkedett négy zongoraverseny – köztük a 25. - felvétele a Bécsi Filharmonikusokkal és Claudio Abbadóval. Nehéz az összevetés, hiszen nagyon más a hangminőség, s ha Collins jól vezényel és a nyilvánvalóan szerződéses kötelezettségek miatt alternatív névvel ellátott zenekar derekasan játszik is, Abbado és a Bécsi Filharmonikusok olyan finom kidolgozású, lágy hátteret nyújtanak, ami messze kiemelkedik még az élvonalban is, nem is beszélve a felvétel körülményeinek eltéréséről kisebb és nagyobb költségvetésű bejátszások esetén. Gulda mindig komoly és spontán volt egyszerre, tisztelettel a zeneszerző és alkotása iránt, valamint hű önmagához. Sajnálom azonban, hogy az összeállító nem tette be az anyagba a 21. és 27. zongoraverseny bejátszását a Bécsi Állami Opera Zenekarával és Hans Swarowskyval. Ez ugyanis kiemelkedő korai anyag, s különösképp érdekes abban a tekintetben, hogy Gulda nagyon korán alkalmazta a később Kocsis Zoltán és a Budapesti Fesztiválzenekar Philips-lemezén is követett gyakorlatot, mikor is a szólista a zenekari bevezetésben continuo-kíséretet játszik. Mind a két – vagy négy – felvételről kivételesen előremutató előadást hallani a magánszólam tekintetében.  

Itt jegyzendő meg, hogy a Horst Stein kísérte Beethoven zongoraverseny-felvételek nem koraiak, így joggal maradtak ki ebből az összeállításból, ám ez az akadály nem áll a szintén Swarowskyval és a Bécsi Állami Opera zenekarával készített Esz-dúr zongoraverseny-felvételre.

Örvendetes Weber Konzertstückjének felvétele Volkmar Andreae vezényletével, ám furcsa, hogy ehhez Strauss dalait hozza az anyag Hilde Guedennel, s nem az eredeti lemez párját, Schumann zongoraversenyét. Távol áll tőlem,  hogy a dalok, s kiváló előadásuk ellen emeljek szót, de Schumann Zongoraversenye többet mond Guldáról, mint ezek. Az az érzésem, Gulda jól kísér, de nem jobban, mint sokan mások. Kicsit olyan ez, mint Ashkenazy dalfelvételei Barbara Bonney és Matthias Goerne partnereként. Ezek akkor készültek, amikor a komolyzenei hanglemezipar első nagy krízisébe került. Ashkenazy vitathatatlanul a legnagyobb zongoristák egyike, aki így a szokottnál kevesebbet mond.

A hat lemezből kettőn szerepelnek Debussy és Ravel művei, a Prelűdök első és második könyve, a Suite bergamasque, a Pour le piano, a Valses nobles et sentimentales, a Gaspard de la Nuit és a Szonatina. Őszintén szólva úgy találom, hogy e téren Gulda nem igazán tudta kiteljesíteni magát. Természetesen nagyon kidolgozott, technikailag remek előadások, de számomra igencsak elmaradnak például Marcelle Meyer érzékeny, par excellence franciás megközelítésétől, s kicsit merevek. Ez nem minőségi, hanem jellegi megjegyzés, ugyanakkor a fiatal Gulda kiválóságát bemutatandó nem a legszerencsésebb választás, legalábbis mennyiségileg. Az persze érdekes, hogy a jazzhez húzó és erősen spontán Gulda olyan zenék kapcsán, melyek esetében a pillanatnyiság kiemelkedően fontos, inkább kötött benyomást kelt. 

A felvételek zenei minősége megkérdőjelezhetetlen, az összeállítás vitatható. 

 

Kiadó: Profil Edition Günter Hänssler

Katalógusszám:  PH19017