Viola-varázs

Ibolya-szerénységgel kínál fantasztikus hallgatnivalót Veit Hertenstein szólólemeze. A Viola Virtuosa cím akár frappáns reklámfogásnak is bizonyulhat(na), ráadásul a CD-tok hátlapja mellőzi a 1st recordingoknak kijáró tényközlést. Érdemes tehát folytatni az érdeklődést, az informatív ismertetőszöveggel, s ami a lényeg: a hallgatnivalóval!

Fittler Katalin

A műsorszámok sorrendjét a borítón olvashatjuk – minden bizonnyal az ismertető írását követően változott a kiadói koncepció. Pedig Biber műve is méltó lett volna nyitánynak! 

Így viszont Bach zenéjével kezdődik a program. A magyar hallgató számára figyelemfelkeltő információval: a Fantasia Cromatica (BWV 903) átirata Kodály Zoltán munkája. (Brácsások, figyelem: a William Primrose-nak ajánlott brácsa-verzió kottája 1951 óta nyomtatásban hozzáférhető – a Boosey & Hawkes kiadványa!) Figyelemreméltó kezdet – a napjainkban már-már magától értetődőnek tekinthető „túl gyors” (nemritkán hajszolt) tempóválasztás ezúttal akár indokoltnak is tekinthető, hiszen a hangszer (és hangszeres) virtuozitásának megcsillogtatását ígérte a cím. De a kezdő futamok „meglepetése” hamar átadja helyét a koncentrált figyelemnek: szó sincs kapkodásról, erőszakolt sietségről. A figyelem koncentrálásával egyértelműen követhető a lendületes előadás. (Tehát, nem „hadarás”, hanem felfokozott tempójú közlés tanúi vagyunk.)

 

 

A barokk kezdés után a barokk-hatás veszi át a terepet. Max Reger utolsó (131.) opusza vonóshangszerekre komponált ciklusokat tartalmaz, az utolsó sorozat ezek közül a 131d: Három szvit szólóbrácsára. Mindhárom szvit négytételes – a rövid tételek (a legrövidebb alig több mint egy percnyi, s a leghosszabb sem éri el a négy és fél percet) mindegyike frappánsan karakterizált, élvezetes hallgatnivaló (s feltehetőleg hasonlóképp élvezetes játszanivaló). 

A felvételnek az egyvégtében való végighallgathatóságára való törekvés jeleként a rövid tételekből álló ciklusok után terjedelmesebb mű következik: Heinrich Ignaz Franz Biber úgynevezett „Rózsafüzér-szonátái” közül a záródarab, a 16., amely egyedüliként nélkülözi a kísérőhangszert. Az eredetileg hegedűre komponált Passacaglia egy kvinttel mélyebben csendül fel Veit Hartenstein brácsáján (Pietro Giovanni Mantegazza, Milano 1767). A monumentális szólótétel, amely négy évtizeddel korábbi, mint Bach híres Chaconne-ja, a vonósirodalom méltatlanul ritkán megszólaltatott értéke!

Gaspar Cassadó – mint a kísérőszövegből kiderül: eddig publikálatlan - d-moll csellószvitje is első ízben e felvételen hallható brácsán. Az interpretációt dicséri, hogy egyaránt visszaadja a szvit-tételek karakterét, valamint a sajátosan spanyol koloritot. 

És még egy „első”: elsőként került rögzítésre Ysaÿe-mű brácsán. Ezúttal is az eredeti hangmagassághoz képest kvinttel mélyebben játssza Hertenstein az Op. 27-es szonátasorozat 4. darabját, amelyet Fritz Kreislernek ajánlott a szerző.

Nyolcvan perc maradéktalan gyönyörködés! Nehéz lenne rangsorolni, mi minden számít különlegességnek ebben az előadásban. Mindenesetre a „virtuóz” jelző háttérbe szorul, legalábbis ami a technikai szempontot illeti. Merthogy a művész magától értetődő biztonsággal és természetesen játszik, a hallgató figyelmét magára a zenére nem pedig annak előadót-próbáló nehézségeire irányítja. Észrevétlen tehát a perfekció (láthatatlanok az állványok), felfénylenek a művek. Wuppertal Immanuelskirchéje ideális akusztikai környezetet biztosított ehhez.

Aki meghallgatta ezt a felvételt, nem is érti, hogy születhetnek brácsás-viccek…

 

Kiadó: hänssler CLASSIC 

Katalógusszám: HC21038