Versenyművek Nápolyból

A historikus előadásmód egy kevésbé ismert képviselője, a La Ritirata elnevezésű kamaraegyüttes a 17-18. századi Nápoly hangszeres zenéjéből válogatott legújabb lemezén.

Fittler Katalin

Nápolyi barokk zenét említve elsősorban az opera műfaja jut a hallgató eszébe. Hogy a városban, amelynek négy híres konzervatóriuma nagy számban képzett kiváló muzsikusokat, a zenekari és a kamaramuzsika is virágzott, ahhoz kínál adalékot a 10 éve alapított együttes (mely nevéül Boccherini híres vonós kvintettjének, a La Musica Notturna delle strade di Madrid zárótételének címét választotta). Hat versenyművet hallunk, ahol a különböző szólisták (hegedű, gordonka, blockflöte, két csembaló) kíséretét kamaraegyüttes látja el. Mondhatni, kamarazene, megkülönböztetett rangú szólistákkal.

Az együttes repertoárját barokk kompozíciók alkotják, mintegy tucatnyi felvételük többségén nemzetközileg szinte ismeretlennek tekinthető szerzők műveivel. Jártasak tehát a Vivaldi nevével fémjelzett velencei kompozícióktól jelentősen eltérő stíluskörben és kétségkívül arra törekednek, hogy eme darabok értékét, szépségét feltárják a hallgatóságnak.

A régizene-játszás azonban, amely immár önálló interpretációtörténeti fejezetnek tekinthető, nemcsak időben mutat fejlődést, hanem különböző iskolák és irányzatok is jellemzik. A nemzetközileg legismertebbnek tekinthető, vezető együttesek hangzásához képest sajátosnak hat a La Ritirata előadásmódja. Kiváltképp a régizene-játszás hőskorában könyvelhettük el jellegzetességként a kisebb apparátusok különleges intenzitásigényét, amellyel mintegy nagytermi pódiumokon való jogosultságukat kívánták hangsúlyozni. Úgy tűnik, ez az elképzelés túlságosan is életképes, hiszen uralja az új felvétel hangzásideálját is. Igaz, ebben közrejátszhat az is, hogy a versenyművek viszonylag kis apparátusát szándékozták ellensúlyozni. Az eredmény: sajátos hangzásvilág, amely kiemelt hangszeres kamarazenét eredményez. Viszont az állandó intenzitás következtében óhatatlanul is csökken a hallgatói figyelem, s miután hozzászoktunk a jellegzetes tónushoz, már a szólóhangszer-váltás sem jelent különleges eseményt.

Nicola Porpora műve a C-dúr sinfonia címet viseli, dokumentálva azt a zenetörténeti tényt, hogy a később kikristályosodott műfajok címválasztása az útkeresés időszakában igencsak változatos lehetett. A hegedűk és basso continuo kíséretből plasztikusan domborodik ki a gordonkaszólam Josetxu Obregón tolmácsolásában. Ő a szólistája Nicola Fiorenza D-dúr concertójának is. Hasonlóképp D-dúr hangnemű Nicola Fiorenza hegedűversenye (a szólista Hiro Kurosaki). Két blockflöteversenyt hallunk Tamar Lalo szólójával (Francesco Mancinitől g-mollban és Alessandro Scarlattitól C-dúrban), és különlegességnek hat Pergolesi kompozíciója két csembalóra és vonósokra (a szólisták: Ignacio Prego és Daniel Oyarzabal). A művek többsége négytételes (háromtételes ciklus csupán Fiorenza hegedűversenye és Pergolesi darabja), felépítésük a sonata da chiesa típust követi.

Végighallgatva a műsort, az előadói stílus egységessége (szigorúbban véve egysíkúsága) tűnik fel. Tehát, az azonos stiláris köznyelv erőteljesebben érvényesül, mint bármely szerzői ötlet, megoldás. Dokumentatív jellegű a hangszeresek játéka, kétségkívül „elszámolnak” mindazzal, ami a kottában található, ám hiányzik annak kifejezésre juttatása, amit ők – akár szubjektíven – egy-egy tétel érdekességének-sajátosságának tartanak. Az egységességből adódóan könnyen háttérzenévé válhat a felvétel hallgatása során ez a program, az érdeklődő keresve sem talál rácsodálkoznivalót a darabokban (még csak különösebb gyönyörködnivalót sem). Koncerten ilyetén megszólaltatás azt eredményezi, hogy a zenehallgatás maximálisan passzív tevékenység lesz, amely nem élményt, hanem legfeljebb lehetőséget ad arra, hogy a hallgató kikapcsolódjon, azaz, kiszakadva a mindennapi tevékenységek kötelezettségeiből, megpihenjen.

Ez pedig önmagában túlságosan is szolid célkitűzés, amennyiben ritkaságok kerülnek tálalásra!

Cím: Neopolitan Concertos

Kiadó: Glossa

Katalógusszám: GCD 923106