Végpontok

Kezdetben vala ... De mi is volt a kezdetben? Nem tudjuk, én legalább biztosan nem. Hogy mi lesz a végén? Azt is csak sejtjük. Féljük inkább. Gyerekkorom óta Milne verse cseng-bong bennem erről a szél útjára eresztett léggömb kapcsán, amit megtalálunk, ha szerencsénk van, és akkor megmondhatnánk, hogy a szél hova fut, de hogy honnan jön, arról senki se tud. A kezdet és a vég között persze a megtett út a legfontosabb, de ítélkezni általában az induláskor és az érkezéskor szeretünk. Pedig tán nem akkor kellene.

Bányai Gábor

A 20. század igazán izgalmas és kalandos életútjai közé tartozik Szergej Rachmaninov pályája. Már az életrajza is pikareszk, de a művészete, a muzsikája sokkal fontosabb. Szokták hívni a század utolsó romantikusának (rettenetesek ezek a címkék), mindenkit izgat, hogyan lehetséges, hogy egy alkotó művész egész életművét meghatározza például a Dies irae-szekvencia, hogy a vele készült beszélgetésekből sem könnyű kihámozni ennek az alapvetően magányos embernek a belső titkait. Átélt jónéhány kataklizmát, és talán ezért is volt mindig kész az összegzésre. Nem adatott meg neki egy Bartók önpusztító prófétasága, sem egy Prokofjev önvédő iróniája. Nem lett újító, de nem is ragadt bele a múltba, egyszerűen csak zenében mesélt a belső tájairól, élt és ebbe más is belehalt már. Most két Rachmaninov-felvételt adott ki a DG, és ezek remek útikalauzok-Vergiliusok, hogy vele tarthassunk az egyszervolt kirándulásokon.

Azt már Jurij Trifonovnak a Philadelphiai Zenekarral készített - és e hasábokon méltatott - fantasztikus zongoraverseny-lemezei is nyilvánvalóvá tették, hogy kevés értőbb karmestere akad manapság Rachmaninov művészetének, mint Yannick Nézet-Séguin. Logikus volt hát, hogy a kanadai francia születésű művész tovább haladjon a felfedezéssel, és megérkezzen az orosz-amerikai szerző szimfonikus műveihez. Gondolom, teljes ciklus lesz ebből előbb-utóbb: most a kezdetet és a véget hallhatjuk tolmácsolásukban. A méltán népszerű op. 13-as 1. d-moll szimfóniát (mely persze szigorúan véve a második, hiszen a Moszkvai Konzervatórium diákjaként már befejezett egyet, de annak három tétele teljesen elveszett, az egyetlen fennmaradt tételt a szerző halála után publikálták Youth Symphony címmel) tekinthetjük egy pálya igazi kezdetének, az op. 45-ös Szimfonikus táncok meg a szerző utolsó befejezett nagyzenekari műve. Melyek nem csupán keretbe foglalják egész pályáját, de a kezdettel és a véggel való örök küzdését is jól példázzák. 

 

 

Kezdjük hát az elején. Az 1895-ben meglepően hosszú időt felemésztő kompozíciós munka után megszületett 1. szimfónia már első tételének ciklikusan szerkesztett motivációs felépítésében megidézi a középkori Dies irae dallamát. Ráadásul a mű mottója (mely sajátos módon egybevág Tolsztoj Anna Kareninájának mottójával) verbálisan is ráerősít erre a hangütésre Pál apostol rómaiakhoz írott levelének egy mondatával: Enyém a bosszúállás, én megfizetek. Az egész gondolat arról szól, hogy vessük el a bosszú, az egyéni megtorlás gondolatát (istenem, milyen nehéz feladat!), hogy bízzuk ezt Istenre – vagy ahogyan Tolsztoj maga magyarázta később: azért választottam ezt a jelmondatot, hogy kifejezzem azt a gondolatot, hogy az a rossz, amit az ember elkövet, mindazzal a keserű következménnyel jár, ami nem az emberektől, hanem Istentől ered. Az életrajzból úgy tudjuk, Rachmaninovot ebben az időszakban különösen gyengéd szálak fűzték egy barátjának feleségéhez (és az érzés kölcsönös volt), neki is szólt a mű ajánlása (szerencsére nem lett belőle Anna Karenina-féle tragédia). Tehát már a mű indításakor szembesülünk egy romantikus, de „bűnös” szerelmi konfliktussal és érzéssel, hogy rögtön el is határolódjunk a bosszúnak még a gondolatától is, miközben féljük-félhetjük az isteni büntetést és fizetséget. A tétel vonósokon megszólaló, csodálatos ívű, bár bizonytalan tonalitású második témája elhiteti velünk, hogy az érzelem győzedelmeskedik ... hogy aztán a szimfónia egésze (a harag napját újra megidéző fantasztikus Scherzo, a látszólagos megnyugvást hozó lírikus Larghetto, végül az isteni ígéretet beváltani látszó, prófétikus Allegro con fuoco) azzal a nyugtalanító érzéssel bocsásson utunkra, hogy a megbocsájtás csak sokára következhet el, ha egyáltalán bekövetkezik.

Nagyon szeretem egyenetlenségei ellenére ezt a darabot – amit ezúttal csodás előadásban hallhatunk. Nézet-Séguin az a fajta karmester, aki sosem akar ráerőltetni sem muzsikusaira, sem hallgatóira valamiféle „húdeeredeti-sosemvolt” egyéni elképzelést. Őt mindig a szerző és a zene érdekli, őket hagyja érvényesülni. És ehhez van egy elképesztő zenekara, amit Ormándy legendás korszaka óta ritkán hallottam ennyire tökéletesen szólni. Nem véletlen, hogy ez volt Rachmaninov kedvenc együttese, megannyi művének első megszólaltatója, a mai napig anyanyelvi szinten tudják megmutatni minden színét és árnyékát. (Persze, olykor őket is legyőzi-megköti egy-egy karmester: Dutoit velük készített Rachmaninov-ciklusában mondjuk messze nem játszottak ennyire önfeledten.) A fafúvósok hangzása meseszerű, a rezesek néha úgy robbannak (az első tétel elején vagy a negyedik tétel végén például), hogy az egész univerzum beleremeg, az ütősök (csak hallgassuk a szimfóniát záró utolsó tam-tamokat) a bensőnkben rezonálnak, a vonósok pedig a legszélesebb gesztusú romantikától a letisztult pianissimókig egyaránt a lelkünkből tudnak ennyire bársonyosan megszólalni. Egyes kritikusok éppen azt vetik a karmester szemére, hogy túlságosan is bízott zenészeiben, tudta, hogy bármit képesek eljátszani, csodásan megszólaltatni, ezért nem eléggé erős kézzel irányította őket: nekem éppen az a megragadó a felvételen, hogy karmester és együttese egyaránt csak a szerzői szándékot figyeli és érti, minden eszköz ezt a célt szolgálja, a polifónia minden egyes hangja kristálytiszta, a tempók példásak, a lassú tétel rubatója szinte a jazz improvizációs szabadságát idézi, a szólók megérintenek. Élmény felsőfokon.

És akkor még ott van a CD második darabja, a rachmaninovi életművet bizonyos értelemben lezáró Szimfonikus táncok – de mielőtt a végponthoz érnénk, és megtudnánk, a szél hova fut, hallgassunk bele egy kicsit az „út”-ba: a szerző briliáns szóló zongoradarabjainak legújabb gyűjteményébe az örmény-amerikai zongorista, Szergej Babayan előadásában.

Babayant magam elsősorban onnan ismerem, hogy az egyik legjobb barátja, egykori clevelandi iskolatársa és részben talán mentora-mestere-inspirálója-konzultánsa is korunk számomra legkiemelkedőbb fiatal zongoristájának, Trifonovnak. No meg persze jól ismerem egyik kedvenc lemezemről, a Martha Argerich-csel közösen játszott 2018-as kétzongorás Prokofjev-albumról. Ez az első szóló albuma a DG-nél, melyen bizonyára a szívének legkedvesebb Rachmaninov-darabokat tette egymás mellé. Szívesebben vettem volna, ha nem ennyire vegyes a választék, ha inkább mondjuk az Études-Tableaux két, 1911-es és 1916-os sorozatát rögzítette volna a maguk teljességében, nem csupán válogat belőlük, meg a prelűdökből vagy a Moments Musicaux darabjaiból: de a végeredmény mégis egységes és meggyőző. Mert ha úgy tetszik, egy szerelem lenyomata: egy szerelemé, mely a szerzőhöz és a zongorához fűzi. Ahogy ő maga fogalmaz: „a zene csak a szívünkben születhet meg és csakis a szívünket varázsolhatja el, mert a Zene a Poézis nővére, és mindkettőjük szülő anyja a Fájdalom”. A CD-n szereplő miniatűr ékszerek előadása kitűnően bizonyítja Babayan hozzáállását. Egyfelől érzelmekkel telített, valóban szívből jövő muzsikálás ez – másfelől maga az előadásmód szerencsére nélkülöz minden szentimentális felhangot. Úgy szól, ahogyan a romantikának szólnia kell.

 

 

Ebben a legnagyobb segítségére az van, hogy – túl a fölényes technikai tudáson és a halálosan precíz értelmezésen, a bátran csúcsra járatott hangsúlyokon és kiemeléseken – Babayan mer annyira szabad és improvizatív lenni, ami leginkább a jazz műfajára jellemző. Tökéletesen mutatja be, hogy Rachmaninov zeneileg egyaránt gyökerezik a népdalokra épülő szláv romantikus hagyomány-rendszerben, illetve a kortárs jazz-muzsika kötött kötetlenségében. Kifinomult és ravasz technika ez: úgy tesz, mintha a háttérben maradna, mintha csakis a leírt hangok érdekelnék, mintha kihagyná a maga egyéniségét, pedig éppen ezzel a háttérben maradással árul el a legtöbbet önnön magáról. Nem ejt rabul annyira, ahogyan Trifonov teszi, nem ránt magával minden mélységbe, de a magaslatokon egészen kitűnő útitárs. Hallgassuk csak az op. 21-es sorozat ötödik darabját: a Lilacs szinte Debussy-s áttetszősége kicsit másképp szól, mint ahogy maga Rachmaninov játszotta ezt a darabot, a harangok nála másképp szólnak, de a visszhang, amit keltenek, abszolút érvényes. Az op. 16-os Moment musical-sorozat hatodik darabja – ez a CD záró trackje – talán ennek a még 2009-ben rögzített lemeznek a csúcspontja, azzá teszi Babayan hihetetlenül erőteljes játéka, ahogyan egyensúlyoz a mély hangok fölött, ahogyan a kromatikus oktáv-osztinátó és a dallam átszövi, de sosem fedi el a másikát, ahogyan megvalósul a szerző Maestoso jelzése. Őszinteség: talán ez a legjobb jelző Babayan játékára. Őszinteség, ami mindent áthat és kiemel (és jótékonyan elfed olykor kisebb hibákat is).

Babayan felvételén nem szerepel az Études-Tableux második sorozatának az az a-moll darabja, amelyben szintén felbukkan a Dies irae kísértő dallama – de jelen van (és ezzel vissza is kanyarodunk Nézet-Séguin felvételéhez) a középkori látomás a Szimfonikus táncok utolsó tételében megint. És nem ez az egyetlen idézet ebben a műben. Legalább ennyire fontos, hogy az első táncban megbújik az 1. szimfónia egyik témája is. Ami azt látszik bizonyítani, hogy annak a darabnak a csalódását sosem tudta kiheverni a szerző. Mert az az első bemutató 1897. március 28-án maga volt a rémálom: a neves zeneszerző, Alekszandr Glazunov állt a karmesteri pódiumon egy alig bepróbált darabot vezényelvén. Állt? Ha állt volna... De inkább dülöngélt, mert a kortársak beszámolója szerint részeg volt. Nem kicsit, nagyon. És a magára hagyott zenekar össze-vissza játszott, követhetetlen tempókban, olykor hamisan is. César Kjui, az Ötök neves tagja egész egyszerűen pokolbéli vizsgamunkának minősítette ezek után a darabot, az egyiptomi hét csapáshoz hasonlítva – miközben szerzőnk sápadtan és remegve egy oldallépcsőn tett magának szemrehányást, hogy miért nem ő vállalta a bemutatót ... A kudarc után három évig semmibe nem tudott belefogni, és a bukás emléke élete végéig elkísérte. Talán ezt a kezdőpontot volt hivatott legyűrni az utolsó szimfonikus alkotás első tételében ennek az origónak a megidézése.

Maga Rachmaninov bár nem adott programot a Táncoknak, legalábbis nem ismerjük, ha volt is ilyen: a tételek elnevezése Reggel, Dél és Este. És ez nem a napszakokat írja le, hanem az emberi élet három állomását, a lázadó felnövést, az érett felnőttkort és az elmúlással fenyegető öregséget. Az elsőre ott az idézet magamagától, az első kudarcból. A másodikra ott egy szinte Csajkovszkijt megidéző keringő, mely hipnotikusan növekszik, hogy végül a hiúság vásárává nője ki magát. És a harmadikban ott a harag napjának szekvenciája a halotti miséből: a kör bezárult. Vagy talán mégsem. Mert a mű végén következik egy újabb idézet, most megint magától a szerzőtől, saját művéből, a Vesperásból, az op. 37-es All-night Vigil kórusából: Áldott legyen az Úr! A hit győz a halál felett: ez a szerző végső testamentuma. Ezért írta bele a partitúrába az Alleluja szót, ezért írta a végére: Köszönöm, Uram!

Ez a mű (melyet a szerző Ormándynak és kedvenc zenekarának ajánlott, ők is mutatták be hatalmas sikerrel 1941-ben) talán még fenségesebben szólal meg a philadelphiaiak és Nézet-Séguin előadásában, mint az 1. szimfónia. Lenyűgöz, ahogy minden színt meg tudnak mutatni, példamutató, ahogyan a csúcspontokra feljutnak, miközben olyan kamarazenekari hangzást is tudnak produkálni, mint az első tételben a fafúvósok. Azt hiszem, ennek legfőbb záloga, hogy egyetlen percre sem feledik a szerző eredeti intencióját: hogy tudniillik ez alapvetően és lényegében balettzene! Akármi történik is, az uralkodó „eszme” itt a tánc. Ez érvényesül a második tétel megint csak csodálni való rubatójában, vagy a harmadik tétel elementáris és látomásos bravúrjában. A zenekar és karmestere közti kémia egészen bámulatos, szóval alig várom Rachmaninov további szimfonikus műveinek előadását tőlük. Új sztenderdet teremtettek.

A harmadik tétel nevezetes tam-tam ütéssel zárul. Nézet-Séguin ezt a végső „szót” kicsengeti, szinte visszhangként lebegteti. Visszhangja ez az 1. szimfónia tam-tamjának, de visszhangja egy egész életműnek is. A kezdet visszhangja a végben. Hogy ne csak értsük, tudjuk, de éljük is, amikor a szél a célba érkezett. Mert akkor a végső ítélet sem rémiszt már annyira.

 

Kiadó: Deutsche Grammophon

Katalógusszám: 4839839 

 

Kiadó: Deutsche Grammophon

Katalógusszám: 4839181