Végh János dalai

Műveit nyilvános hangversenyeken egykor a fővárosi zeneélet olyan kiválóságai játszották, mint Hubay Jenő, Thomán István, Dohnányi Ernő, Nyíregyházi Ervin, a Hubay-Popper és a Kemény-Schiffer vonósnégyes – napjainkban a dalirodalom kedvelői tanulhatják meg nevét!

Fittler Katalin

A zenekedvelő családban nevelkedett verebi Végh János (1845-1918) jogi tanulmányai mellett már 19 évesen zongoraművészként lépett fel, ám a későbbiekben érdeklődése a zeneszerzés felé fordult (amelynek titkaiba Mosonyi Mihály vezette be). Bár művei lekerültek a koncertek műsoráról, neve nem merült feledésbe, hiszen 1881 és 1887 között a Zeneakadémia alelnöke volt, ahol gyümölcsöztethette jogi ismereteit, hiszen munkássága idején új tanszakokkal bővült az intézmény. Sokatmondó adat, hogy 1897-ben Ferenc József a Magyar Királyi Kúria bírójának nevezte ki. 

Talán halálának centenáriuma is hozzájárult ahhoz, hogy a Zeneakadémia Doktori Iskolájának hallgatója, Staszny Zsófia az ő munkásságát válassza kutatási témájául. Az énekesnő két pályatársával, a szintén szoprán Tatai Nórával és a bariton Najbauer Lóránttal 26 dalából készített felvételt, amelyen egy rövid zongoradarabja is helyet kapott, a műsort kísérő Szabó Ferenc János előadásában.

Dalok és dalciklusok, kéziratokból és nyomtatott kottákból, német szöveggel. Mint ismertetőjében a zenetörténészként is ismert zongoraművész rámutatott, a kortárs-kritika rosszallta, hogy nem magyar szövegeket zenésített meg – a zene stílusa ellen nem volt kifogásuk!

 

 

A mai hallgatónak ezek a későromantikus dalok sajátos tanulsággal is szolgálnak: „kihallható” belőlük a szerző dalirodalom-ismerete, s azon túlmenően, a korabeli jelentős zeneszerzők harmóniavilágáé. A zenehallgatóként, élményként szerzett tapasztalatok ugyanis szinte észrevétlenül gazdagították zenei nyelvének szókincsét – nem véletlenül övezte elismerés alkotómunkáját a maga korában. Tehát, a személyes részvétel Liszt Christus oratóriumának weimari bemutatóján, és Bayreuthban, a Festspielhaus ünnepélyes nyitóünnepségén, a reprezentatív alkalmak jelentette élményen túl az alkotót is inspirálhatta – akinek családi könyvtárában vegyes értékű kompozíciók kottái sorjáztak. Volt tehát lehetősége megtapasztalni hatásosként bevált formákat, faktúrákat és számos alkotói műhelytitkot.

Staszny Zsófia előadásában 10, Tatai Nóra és Najbauer Lórántéban pedig 8-8 dal kel hangzó életre. Az interpretációkon érződik a felelősségteljes műgond, a szövegértésre aligha lehet panaszunk (alig néhány apró eltérés van a mellékletként olvasható és a hallható szöveg között), legfeljebb a németül nem értők bizonytalanodhatnak el némiképp. Három énekes, akik nemzetközi versenyeken is megállták a helyüket, és egyaránt otthonosak az operaszínpadon és a pódiumon (Staszny Zsófia az utóbbin érzi magát otthon), igaz a pandémia idején nem volt módjuk további rutin-szerzésre. A 2020 novemberében készült felvételek némelyikén érződik némi elfogódottság (az énekszólamok kezdetén), és a felszabadultságot háttérbe szorította a perfekcióra-törekvés, a műsor egésze alapján a hallgató képet alkothat magának a szerzőről. Az előadók – mivel nem állt rendelkezésükre hangzó anyag – kizárólag a kottára hagyatkozhattak, ami egyszerre nehezebb és könnyebb feladat, hiszen nincs „összehasonlítási lehetőség”, ugyanakkor nagyobb a felelősség, hiszen rajtuk múlik a művek hallgatóság általi megítélése, értékelése.

A változatosság gyönyörködtet elv érvényesül a dalok formavilágát illetően; Végh János nem erőlteti a szövegeket formai sémák Prokrosztész-ágyába, a sokstrófás szöveget strófikusan zenésíti meg, máskor kihasználja a szöveg-kínálta dialógus-lehetőséget, és gyakran él azzal a lehetőséggel, hogy rövid szövegi ismétlésekkel időben némiképp kiterjessze a kisformát (legalábbis annyira, hogy a hallgatónak a – gyakran felfokozott érzelmi töltéssel járó – ráismétlések során több lehetősége legyen az érzelmi azonosulásra). A kontrasztáló váltások elsősorban a bariton által énekelt dalokban hatásosak. Az interpretáció hatásosságát fokozza a „kulcsszavak” megfelelően arányos kiemelése (ami csúcshangként néha technikailag megoldandó feladatot jelent), s azon túlmenően az a dinamikai megtervezettség, amely előre érezteti a hallgatóval a következő szöveg-ismétléseket. A biztos formálásban nagy segítség Szabó Ferenc János koncepciózus játéka. Mindhárom előadó érzi a szillabikus szövegmegzenésítésbe ékelődő rövid melizmák súlyát-jelentőségét, egy-egy fontos szónak a zeneszerző által történő kiemelését. Staszny Zsófia remeklése az atmoszfératremtés a fél percet alig meghaladó Heimkehr című miniatűrben, Tatai Nórát kiváltképp a Liebesfest első versszakának nagyívű dalolásáért illeti elismerés, Najbauer Lóránt énekéből legmaradandóbb hatású a Zu spät előadása.

A hallgató néha „ismerős” „megoldásokra” figyel fel, például hatásos unisonóra ének- és hangszerszólam között - ez utóbbi szinte egyenrangú az énekszólamokkal, és gyakran terjedelmes kommentárokkal mélyíti el a szavakba foglaltakat… Ismerős harmóniákkal is találkozunk, legfeljebb a tovatűnő (rövid) idő alatt nincs mód a „források” konkretizálására. De nem is szükséges – vonatkozások nélkül, önmagában is értékes a hallgatnivaló.

 

Kiadó: Magánkiadás 

Katalógusszám: SZFJCD001