Varga Ildikó Rita Anna: Wagner és a Magyarok
A Gramofon 2015 tavaszi számában (4–10. oldal) közöltük Varga Ildikó Rita Anna „Die Ungarn, die keinen Begriff von meiner Musik hatten”? avagy Richard Wagner művészetének honi fogadtatása és Magyar Leveleinek rövid krónikája című írását. Most közreadjuk a tanulmány bővebb, teljesebb változatát. Szerzőnk a világon elsőként gyűjtötte össze Wagner magyar tematikájú leveleit, amelyekből tudományos katalógust is összeállított. Idén tavasszal szerzett doktori fokozatot (PhD, Universität für Musik und darstellende Kunst, Graz. Témavezető: Peter Revers).
Varga Ildikó Rita Anna
„A magyarok, akiknek semmi fogalmuk sem volt zenémről, és Nemzeti Színházukban egyedül Verdin, stb. éltek, számomra abszolúte hihetetlenül élénken fogadták Nibelungom, Trisztánom és Mesterdalnokom minden részletét, magától értetődően azért, mert én [...] mutattam be azokat.”[1] Richard Wagner Mathilde Wesendoncknak írt 1863. augusztus 3-ai levele a komponista 1863. júliusi, pesti koncertjei után íródott. Sorai alapján bizonyosnak látszik, hogy a zeneköltő fenti győzelmét csakis magának tulajdonította, s hogy a világon semmi fogalma nem volt művei 1863 előtti magyar történelméről. Wagner véleménye azonban csak az érem egyik oldala; jelen írás célja épp ezért az, hogy széleskörű forrásokat felhasználva, több nézőpontot felvonultatva mutassa be Wagner és Magyarország 19. századi közös történelmét.
Richard Wagner operáinak, zenedrámáinak, és művészetfilozófiai ideáinak magyarországi fogadtatásával, és azok adatai széleskörű vizsgálatával viszonylag ritkán foglalkozott a magyar és a nemzetközi zenetörténet. Haraszti Emil Wagner Richard és Magyarország című, 1916-ban publikált könyve tárta mindeddig a legrészletesebb képet az érdeklődők és a zenetörténészek elé a témáról, ám a kiváló, de igen sok pontatlanságot tartalmazó írás számos esetben jelentős korrekcióra szorult.[2] A magyarországi Wagner-történet a 2013-as dupla Wagner évforduló (1813-1883)[3] ellenére is csak igen kevés szerzőt ihletett meg.[4] A kevesek egyike volt dr. Franz Metz,[5] aki a Bánság Wagner-recepció történetéről írt 2013-ban, másikuk Tallián Tibor, akinek Pest és Wagner kapcsolatának tágabb aspektusaira is fókuszáló tanulmánya 2013 májusa és júliusa között jelent meg a Muzsika hasábjain.[6]
A területen végzett jelenkori recepció-történeti[7] kutatások hiánya azért is tűnhet furcsának, mert a téma nem csupán zenetörténeti, hanem történelmi, szociológai és társadalompolitikai szempontból is érdekes lehet. Elég csupán azt megemlítenem, hogy Wagner „magyar kapcsolatai” milyen érdekesek és szerteágazók voltak, vagy azt, hogy Richard Wagner „Magyar-levelei”[8] mind hazánkhoz fűződő kapcsolatairól, mind a magyar wagnerizmus kialakulásáról és megszilárdulásáról is érdekes adatokkal szolgálhatnak. Így azok a kutatások, amelyek egy része ezen írásban bemutatásra kerül, remélhetőleg kiegészítik a Wagner és Magyarország kapcsolatáról bennünk élő képet.
A magyar Wagner-história első eseménye 1842-re tehető, amikor Richard Wagner neve a Regélő, Pesti Divatlap hasábjain első ízben tűnt fel.[9] A cikk szerzője mintegy másfél hónappal a drezdai Rienzi-ősbemutató után számolt be „egy új operaszerző”-ről, Richard Wagnerről, mint kinek operája, „igen tetszett”, s „jellemző, élénk zenével bír”. Ugyanebben a rövid hírben arról is írt, hogy a szerző következő operája „A repülő hollandi” majd Berlinben kerül színpadra. Az eredetileg Berlinbe tervezett ősbemutató – némi „bolyongás” után – végül szintén Drezdába ért, mert Wagner a Rienzi sikerét alapul véve a A bolygó hollandi premierjét oda tette át. A „Hollandi” kalandjai azonban már jóval a bemutató előtt megkezdődtek. Wagner először Leon Pillet-nek, a párizsi opera akkori igazgatójának ajánlotta fel ötletét, amit Pillet visszautasított, ám 1842. nov. 9-én hogy-hogynem mégis bemutatott egy operát Pierre-Louis Dietsch tollából: Le vaisseau fantôme, ou Le maudit des mers (A fantom-hajó, avagy a tenger elátkozottja) címmel, aminek a témája erősen a „Hollandi”-éra hajazott. A premierrel kapcsolatos eseményekről a Regélő, Pesti Divatlap cikkírója 1843. jan. 19-én,[10] a drezdai „Hollandi”-ősbemutató után tizenhét nappal számolt be. Ma már nem vehető biztosra, hogy Dietsch valóban Wagner ötletét használta-e fel, sőt az sem tudható, hogy az „ifjú német hangszerző” ötszáz frankért mit is adott el Pillet-nek. Annyit azonban megjegyezhetünk, hogy a kis magyar újság „up-to-date” tájékozottsága lenyűgöző.[11]
A magyar Wagner-történet első zenei eseményére tizenegy évvel később, 1853. december 8-án került sor. Ekkor hangzott fel itthon először a Tannhäuser nyitánya a Nemzeti Múzeum szalonjában, az Erkel Ferenc vezényelte Pesti Filharmóniai Társaság első koncertszezonjának második hangversenyén. A premierről a hazai sajtó több cikkében is megemlékezett, de a recenziók közül kizárólag a Pesti Napló kritikája[12] volt pozitív. Arról nincs adat, hogy Wagner vajh’ hallhatott-e a nyitány magyar ősbemutatójáról, vagy annak fogadtatásáról. Annyi azonban bizonyosnak tűnik a korabeli cikkek áttanulmányozása után, hogy Haraszti, tán azért, mert ő még találkozott olyanok leszármazottaival, akik a hangversenyen részt vettek, és lelkesedésüket örökül adták, vagy azért, mert a kritikákból kizárólag dicsőítő sorokat vélt kiolvasni, esetleg tán mert ő maga is Wagnerista lehetett, a nyitány bemutatójának fogadtatását egyértelmű és teljes közönség- és recenziósikernek könyvelte el, s így írt a hallgatóságról: „Mert a magyar közönség egységes volt, nem törődött a külföldi lármával, sem a vétót kiáltó külföldi, főként drezdai, bécsi és berlini kritikusokkal és zenészekkel (...)”.[13]
Hozzá kell tennünk, hogy a magyar közönség korántsem lehetett egységes, még nációit tekintve sem. A fővárosra annak idején jellemző demográfiai adatokat figyelembe véve a pesti koncertlátogatók nagyobb része valószínűleg német anyanyelvű volt az 1850-as évek elején.[14]
A magyarokat felmagasztaló történetből azonban az a konzekvencia levonható, hogy Pest lakóinak egy jelentős hányada érdeklődött a világ zenei újdonságai, közöttük Wagner iránt is. A kialakult keresletet bizonyítja, hogy már a Tannhäuser-nyitány pesti ősbemutatója előtt, 1853. november 16-án megszületett Zürichben az a Liszt Ferencnek címzett Wagner-levél,[15] amely függelékében a Pest és a Tannhäuser szó egy közös listán szerepel. A felsorolásban a várható bevétel összege – tizenöt Lajos arany – is olvasható. Az, hogy a Pesti Városi Német Színház (Pester Stadtheater) meg akarta venni a partitúrát, Wagner következő, 1854. február 3-ai leveléből[16] derül ki, amelyben a zeneszerző Bülow-t kérte, hogy kiadóján, a Meseren keresztül küldjön egy opera-példányt az akkori igazgatónak, Theodor Wittének. Az említetteken kívül még négy levelében tett említést Wagner mind a Tannhäuserről mind fővárosunkról, amiből arra következtethetünk, hogy a Pesti Német Színház igazgatósága lépéseket tett 1853-1859 között a Tannhäuser előadási jogának megvétele érdekében.[17] Az sem lehet véletlen, hogy nem csak az első fővárosi, hanem az első vidéki Wagner-ősbemutatónak, a Zarándokkar premierjének is volt német vonatkozása. A karmester Volkmar Schurig, az 1822-ben, Aue-ban világot látott német kántor, karnagy, és zeneszerző volt, aki 1858. november 7-én a pozsonyi Redout-ban (Vigadó) vezényelte el a Wagner-opust a Pressburger Liedertafel zenekara és a Hainburges Männerverein kórusának közreműködésével.[18]
Az, hogy nem a Nemzeti Színház, hanem a Pesti Német Színház tárgyalt először egy Wagner-opera, a Tannhäuser bemutatójáról, s az, hogy a magyar sajtó nem volt egyöntetűen lelkes a Tannhäuser-nyitány pesti bemutatója után, nem véletlen. Az önálló magyar kultúra megteremtésének kérdése, és a magyar társadalomban több hullámban is feltörő német, vagy osztrák-ellenesség mind ekkor, mind később hatással volt Pest kulturális, így zenei életére is.[19] A magyar szellemiség egyre fontosabbá vált, ami a Nemzeti[20] és a Pesti Német Színház párharcában is megmutatkozott. A harc eleinte a német színház javára dőlt el. A „Német Színház” azonban 1849-ben leégett, s az új, az Újvásár-téren[21] 1853 körül felállított épület, ami a „Nottheater” nevet is viselte, egyre kevésbé volt képes megtartani Pest vezető színházának szerepét. Talán éppen ezért is igyekezett, hogy 1862. március 6-án, tizennyolc órai kezdettel, Carlo Emanuele de Barbieri vezényletével helyt adhasson a Tannhäuser német nyelvű ősbemutatójának.[22] Erről mindössze egyetlen kritika maradt ránk, amelynek egyik oka, hogy a premierről mélyen hallgatott a magyar nyelvű sajtó. A pécsi születésű Czeke Sándor, Wagner ismerőse publikált egy vegyes hangvételű kritikát[23] „C” álnév alatt az eseményről a Pester Lloydban, amelyen két akkori, jelentős wagnerista, Mihalovich Ödön és id. Ábrányi Kornél is részt vettek.
Czeke Sándor élete és munkássága nem csak Wagnerével, hanem Lisztével és Erkelével is összefonódott, hacsak néhány pillanatra is. Tanulmányát, ami Über ungarische Musik und Zigeuner (A magyar zenéről és a cigányokról) címmel jelent meg, Liszt használta fel nagy vihart kavart Des Bohémiens et de leur musique en Hongrie (A cigányokról és a cigány zenéről Magyarországon) című 1859-ben franciául, majd 1861-ben magyarul megjelent könyvében. Az említett írást, ill. Czeke további tanulmányait Liszt Erkeltől kérte 1856. szept. 19-én, Bécsben kelt levelében. Czeke egyébiránt így írt a Tannhäuser magyar premierjéről: „Az opera egyik előnye, hogy miként a Wagneri költemény általában, ez is szakít a gyakorta meggondolatlan, és a szöveggel feltűnő ellentmondásban lévő olasz opera ária-szerkezetével, s azzal egy zenei karakter-rajzot állít szembe, eltanulva belőle [...] a zenei logikán való túllépést, [...] miáltal ahhoz a lényeges előnyhöz juthat, hogy a művészi keresés az operai önkény helyébe léphet. [...] Kritikájában Czeke arról sem feledkezett el, hogy a premiert igen tisztességes színvonalúnak nevezze, és mind a zsúfolt nézőtérről, mind Barbieri helytállásáról írt egynéhány kedves szót, ám azt is leszögezte, hogy „[...] Wagner zenei lángelméje nem olyan nagy, mint művészi szándéka”, miben – úgy hiszem – tévedett.
Nem csak Czeke Sándor találkozott Wagnerrel személyesen 1852. április 30-án Zürichben, a „Hollandi” egyik előadásán, amit maga Wagner dirigált, hanem – persze máskor és másutt – id. Ábrányi Kornél, és rajta kívül sok más magyar wagnerista, köztük valószínűleg több ismert magyar hölgy is. (Hja, Wagner és a hölgyek...) Ennek egyik bizonyítéka az az 1861. április 16-ai keltezésű, Párizsban írt levél,[24] amelynek címzettje „Igen Tisztelt Barátnőm”, s amelyben a Tannhäuser is szóba kerül. A küldemény vélhetően Jurkovich Leopoldinának, Szemere Bertalan nejének íródott, aki az 1848-as szabadságharcban jelentős szerepet vállaló ex-miniszterelnök felesége volt, s családjával Párizsban élt száműzetésben.
Az időrendben soron következő Wagner-epizód sem kevésbé érdekes már csak azért is, mert egy másik Wagner-levéllel, vagy esetleg levelekkel kapcsolatban egy sor ellentétes információ áll rendelkezésünkre. A történet a következő: Wagner 1863. júliusában előzetes tárgyalások után két koncertet adott Pesten a Nemzeti Színházban. Önéletrajzi könyvében, a Mein Leben-ben, s több levelében[25] is azt írta, hogy a magyarok, másutt, hogy Radnótfáy Sámuel, a Nemzeti akkori intendánsa, megint másutt, hogy a Nemzeti Színház vezetősége személyesen kereste fel őt Penzingben, hogy felkérjék két koncertre. Magyarország egyik akkori vezető wagnerista orgánuma, a Zenészeti Lapok ugyanakkor egy cikkében azt állította, hogy Wagner „a napokban egy sajátkezűleg írt levelet intézett Erkel karnagyhoz, melyben hajlandónak nyilatkozik fővárosunkat meglátogatni (...) s egy pár hangversenyt rendezni a magyar szinházban.”[26] A kor másik jelentős lapja a Színházi Látcső arról írt,[27] hogy Wagner a Nemzeti Színház igazgatóságával „levelezésbe ereszkedett” ugyanilyen célzattal. Az előbbi orgánumokon kívül id. Ábrányi Kornél,[28] Elisabeth Hammerstein[29] és a Sämtliche Briefe/15[30] (Wagner leveleinek gyűjteményes kötetei) is az Erkellel kapcsolatos leveles-történet(ek) valódisága mellett állt ki, nem is beszélve a WBV Addenda-jának ide vonatkozó cikkéről,[31] amely a mára elveszett Erkelnek írt Wagner-küldeményt tényként fogadta el. A ránk maradt adatokat összevetve az tűnik logikusnak, hogy Wagner saját szavainak adjunk hitelt. Ám mivel a zeneköltő gyakran mesélte úgy emlékeit, hogy azok őt a legjobb fényben tüntessék fel, az ellentmondó adatok legalábbis elgondolkodtatóak. Sőt az is előfordulhat, hogy valamilyen szinten mindkét oldalnak igaza van.
A Wagner-koncertekre 1863. július 23-án és 28-án került sor Pesten a Nemzetiben, de a zeneszerző útjának nem ez volt az első állomása: július előtt Bécsben, Prágában, Szentpétervárott és Moszkvában is járt, ahol szintén saját maga vezényelte operái és zenedrámái részleteit. Mielőtt Pestre érkezett volna, írt egy rövid rendelkezést Penzingben a távolléte alatt oda érkező postai küldeményekről, amelyet szintén nálunk, az OSZK Kézirattárában őriznek.[32]
Wagner júl. 18-i, esetleg 19-i érkezését követően 20-án már a koncertek összpróbáját vezette, s valószínűleg mind a 20-i, mind a 21-i próbákon szép szavakkal emlékezett meg a magyar zenészek munkájáról. Albin Reindl (Reinel, Reinl) első klarinétosnak például valószínűleg ezt írta a szólamkottájába: „Zu Reindl, dem unvergleichlichen Klarinettist”, azaz „Reindlnak, a páratlan klarinétosnak”, Gayer Jánosnak, az első trombitásnak pedig ezt: „Dem glänzendsten Trompeter, den ich je gehört habe”, azaz „A legragyogóbb trombitásnak, akit valaha hallottam.” A zenekar munkájáról a Színházi Látcső szerint így nyilatkozott: „[...] büszke lehet a színház, hogy ily zenekara van, mely ennyi kifejezéssel és biztonsággal játszik, s még alig találtam zenekart, mely rövid idő alatt így megértette, ily szabatosan és érzelemmel vitte volna ki eszméimet és intencióimat.”[33]
1863-as pesti Wagner-hangversenyek fogadtatása, ahol az előző állomásokkal többségében megegyező műsort adtak elő, szinte egyöntetűen pozitív volt,[34] ami 1853 és 1863 között nem volt hazánkban jellemző. Ebben a meglehetősen széleskörű német (osztrák) ellenes légkör is szerepet játszhatott, ami több alkalommal is észlelhető volt a magyar társadalom rétegeiben. A Nemzetibeli operajátszás főként francia és olasz hagyományai korábban szintén akadályokat jelenthettek, ám nem volt elhanyagolható az egyre erősödő „magyar öntudat” befolyása sem, amelyet az új magyar nemzeti opera születése is táplálni látszott. A magyarság-kérdés előtérbe kerülése abban is megmutatkozott, hogy bár az említett periódusban a német volt a hivatalos nyelv hazánkban, a Nemzetiben minden bemutatásra kerülő szerző operájának szövegét magyarították.[35] A magyarítás másik megjelenési formája a magyar nevek felvétele volt: így vált Eduard Hoffmann Reményi Edévé, vagy Brand Michael Mosonyi Mihállyá. Wagner forradalminak számító muzsikája mellett ezek a teljesség igénye nélkül felsorolt körülmények is hatással lehettek arra, hogy a német Richard Wagner művészetét főként az első két magyarországi Wagner-koncert után látszott szinte egyöntetűen elfogadni a magyar sajtó és közvélemény. Ez azért is érdekes, mert Wagner, művészi munkásságát és szándékait tekintve sosem volt igazán német, sokkal inkább „nemzetközi” zeneszerző, akinek csak annyi volt a magyar társadalom némely rétege szemében a bűne, hogy véletlenül épp Németországban született. Zeneszerzői és művészetfilozófiai eszmeiségéhez azonban nemcsak az előbbi magyar, hanem sok egyéb politikai értelmezés, asszociáció is hozzáragadt.[36] Igazolásképpen hadd említsem meg azt, hogy a zeneköltő 1863-as szentpétervári és moszkvai hangversenyein zenéjét cseppet sem németnek, sokkal inkább forradalminak tartották. Így vált a „német” Wagner és zenéje, az ott akkoriban az elnyomást jelképező francia ízlés elleni lázadás egyik szimbólumává.[37]
Nálunk a történet a Wagner művészetéhez valamely módon hozzátapadt, az elnyomatással kapcsolatos eszmékről is szólt, s részben ezért is kellett a forradalmár zeneköltő művészetének elismertetéséért már az 1850-es, 1860-as évektől kezdve sokat tenniük a wagneristáknak itthon. Közöttük voltak: id. Ábrányi Kornél, a honi wagnerizmus első vezére, Mosonyi Mihály zeneszerző, Reményi Ede, a világszerte elismert hegedűművész, Vajda Viktor a zenekritikus, író, tanár, és Rosti (Rosty, Barkóczi) Pál, az első magyar fotográfusok egyike. Hozzájuk később többek között ifj. Bertha Sándor, a zeneszerző-zeneíró-rajongó, későbbi antiwagnerista is csatlakozott.[38] Ám a wagnerista törekvések vélhetően csak a ’60-as évektől kezdték igazán éreztetni erejüket az akkori Magyarországon. Egyrészt azért, mert az előbbiekben említett honi „erők” ütőképes csapattá csupán attól az időszaktól kezdve válhattak, másrészt pedig mert a legnagyobb wagnerista lap (Zenészeti Lapok) is csak azoktól az évektől működött. Túlzás tehát azt állítani, hogy őseink rögvest, mihelyt meghallották Wagner zenéjét, wagnerista mozgalomba tömörültek, ahogyan azt Haraszti Emil és Szöllösi Margó gondolták. A kérdésben inkább Batta Andrással értek egyet, kinek a Wagner Weltweit-ban[39] németül megjelent cikke szintén a ’60-as éveket említi a honi mozgalom kezdeteként.
Az 1863-as pesti Wagner-koncertek sikerét tehát igen sok tényező befolyásolta, amelyek között nem volt elhanyagolható Wagner személyes jelenléte sem. A magyar újságok egymásra licitálva méltatták Wagner művészetét, képeit minden valamit magára adó „műbolt”-ban kapni lehetett, s az Ország Tükre augusztus 1-i száma az első oldalán közölte Marastoni József, vagy Barabás Miklós Wagner-litográfiáját, ami egy Szentpétervárott készült fotó alapján készült.[40] A sikerhez az is hozzájárulhatott, hogy Wagner minden megjelenésekor kedvesen és szerényen látszott viselkedni, és mind Erkel Ferenccel, mind a muzsikusokkal és az énekesekkel, mind magyar ismerőseivel és rajongóival méltón bánt. A hangversenyek időpontja körül tartotta ugyan egy Erkellel és Wagnerrel, pontosabban a Hunyadi László-val kapcsolatos anekdota magát Pesten, ami szerint Wagner becsmérlőn nyilatkozott Erkel operájáról, az anekdota léte ma már nem bizonyítható.[41] Nagy sikerű koncertei pedig, amelyeken az előző állomásokkal többségében megegyező műsort adtak elő,[42] kétségkívül a magyar Wagner-recepció első fordulópontjának tekinthetők.
Miután Wagner távozott Magyarországról, két Magyar-levelet[43] is írt Penzingben. Az elsőt[44] Radnótfáy Sámuelnek, a Nemzeti Színház akkori intendánsának, a másodikat[45] pedig id. Ábrányi Kornélhoz, a Zenészeti Lapok főszerkesztőjéhez eljuttatva általában a magyarokhoz, afféle nyílt levélként. Az első levélben a komponista köszönetet mondott muzsikusaink munkájáért, s a magyaroknak a pozitív fogadtatásért.
Az utóbbi levél, amelynek kézirata sajnos elveszett, több sajtóorgánumban is megjelent nyomtatásban. Az első közlés eredeti nyelven a Pester Lloydban[46] történt, a magyar fordítás[47] elé pedig id. Ábrányi Kornél egy előszót írt, amelyben kifejtette, hogy Wagner levelét elégtételnek tekinti, amit végre minden magyar zenéért fáradozó megkapott. Az említett nyílt levélben Wagner a magyar zene jövőjéről értekezett. A majdhogynem esszének nevezhető írás előzménye, hogy a ’63 júliusi koncertek után Wagner több korabeli magyar szerző darabjának kottáját is megkapta mintegy ajándékképpen.[48] A zeneműveket – köztük Mosonyi Mihály egy szerzeményét, ami a Tanulmányok zongorára, a magyar zene előadása képzésére c. kötetben jelent meg –[49] is áttanulmányozva Wagner arra a konklúzióra jutott, hogy a magyar műzenei törekvések csak és kizárólag a legtisztább, ősi források (lásd népzene) felhasználásával juthatnak magas szintre Magyarországon. Bár Wagner nem látszott megkülönböztetni a magyaros (verbunkos, népies műdal) műfajokat az autentikus népzenétől, gondolata mégis értékesnek és előremutatónak nevezhető.
Wagner Penzingben, akkori otthonában nem érezhette igazán jól magát. Egy 1863. október 12-i, Mosonyi Mihálynak írott levél[50] is tanúskodhat arról, hogy a zeneköltő fontolgatta időleges pesti letelepedését. Péterfi (Péterfy) Jenő, aki az említett levelet a Magyar Művészeti Almanach lapjain 1907-ben németül és magyarul is közzétette[51] azon a véleményen volt, hogy Wagner csupán egy újabb opera-bemutatójáról írhatott barátjának, Mosonyinak. Tekintve azonban, hogy egy premier sem különösebb anyagi, sem nagyobb művészi változást nem hozott volna Wagner életébe, valószínűbb, hogy Reményi Ede valóban szavát adta a zeneszerzőnek arra, hogy Pesten támogatókat nyer számára, akik segíthetik letelepedését, s ígéretét Wagner Mosonyin keresztül kérte számon.[52]
Wagner végül mégsem nálunk telepedett le, ám némi igazságtartalom mégiscsak lehetett a „Reményi történetben”, mivel Erkel Ferenc kb. 1863 után kezdett el igazán Wagner-ellenessé válni, s tán féltvén honi zeneszerzői „regnálását” egyenesen azzal fenyegetőzött, hogy még a Nemzetiben betöltött pozíciójáról is lemond, ha bármely Wagner-mű bemutatása ott egyáltalán szóba kerül.[53] Ennyi idő távlatából, részleges források alapján az előbbi elmélet persze már nem bizonyítható. Az azonban mégiscsak érdekes, hogy Erkel Ferenc az 1863-as évekig többször is maga vezényelte a Wagner-részletek bemutatóit a Filharmóniai Hangversenyek alkalmával,[54] s amennyiben ’63 előtt abszolúte Wagner ellenes lett volna, befolyása révén bizonyára tehetett volna valamit a bemutatók ellen. Vagy legalábbis másra bízhatta volna a Wagner-mű-részletek vezénylését. Már csak azért is, mert Brassai Sámuel, Wagner „legnagyszerűbb” hazai ellenfele, Erkel atyai jóbarátja, abszolúte Wagner magyar térhódítása ellen volt, s negatív véleményét több cikkében is szóvá tette.[55] Az sem kizárható, hogy – ahogyan Bónis Ferenc állította –, Erkel csupán Mosonyi Mihály javaslatának engedett,[56] és így kezdődhetett el a Wagner-részletek magyar történelme. Izgalmas lehet eljátszani a gondolattal: vajon mi történt volna, ha Wagner nálunk telepszik le? A hazai zenekultúra fejlődése bizonyosan más irányt vett volna, s valószínűleg nem kellett volna még mintegy három évet várni egy újabb Wagner-ősbemutatóra sem.
A magyarországi Wagner-történelem következő mérföldköve a Lohengrin bemutatója lett, amelyre a Nemzetiben, 1866. dec. 1-én került sor. A premierrel kapcsolatosan a zeneköltő két további Magyar-levelet is írt. Az elsőben[57] lemondta Radnótfáy meghívását, a másikban[58] pedig, amit az előadás karmesterének, Huber Károlynak címzett, kedves szavakkal mondott köszönetet a szép bemutatóért.
A Lohengrin volt az első olyan hazánkban bemutatott Wagner-opus, amely egyöntetű sajtó és közönségsikert hozott. A Fővárosi Lapokban id. Ábrányi Kornél kimerítő, és magasztaló kritikát írt, melyben a wagneri irányzatot a francia és olasz operákkal hasonlította össze.[59] A Sürgönyben ezt olvashatjuk: „A »Lohengrin« zenéje oly nagyszerű, hogy annak egyes tételei a jövő zene legnagyobb ellenét is képesek lefegyverezni”,[60] a Zenészeti Lapokban pedig szintén Ábrányi hangsúlyozta, hogy a magyar wagneristák hatalmas erőfeszítéseket tettek, hogy a premier ilyen pozitív visszhangra találjon.[61]
Ám még mielőtt a Lohengrint bemutatták volna Pesten, München a Trisztán és Izolda premierjének és fényes sikerének örvendhetett. Mosonyi Mihály és Rosti Pál Wagner személyes meghívására Münchenbe érkezett,[62] s bár Mosonyi a bemutatón nem vehetett részt annak jelentős halasztása végett, mégis beszámolt a Zenészeti Lapok-banélményeiről, illetve kapott Wagnertől két újabb Magyar-levelet is. Mindkét levél egyszerre érkezett Mosonyi után haza. Az első[63] egy meghívó volt egy baráti összejövetelre Wagnernél, a másik pedig beszámoló a „Trisztán” átütő müncheni sikeréről.[64]
1869. május 23-án Friedrich Altschul, Bellovics Imre, Johann Nepomuk Dunkl, Ellinger József, Mosonyi Mihály, Rózsavölgyi Gyula, Rudolf Schweida, és Szoupper (Szupper, néha Soupper) Jenő, Richard Wagner jó ismerősei, levelet kaptak a zeneköltőtől.[65] Az említett urak az akkori Osztrák-Magyar Monarchia ismert muzsikusai, koncertszervezői, tanárai, kiadói, stb. voltak,[66] s a nekik írt levél válaszként érkezett arra a születésnapi felköszöntésre, amelyet azok Luzernbe küldtek Wagnernek. A zeneköltő népes, magyar ismerősi-baráti köréhez többek között Haynald Lajos bíboros, Apponyi Albert gróf, Siposs Antal, Augusz Antal báró, Mihalovich Ödön, Alexandra Sztáray-Szirmai grófnő, Dubez Péter, Weber Károly kertész, Huszár Imre, Rabatinszky Mari kisasszony, Rózsaági Antal ügyvéd, Jánosi Engel József zeneíró,[67] Richter János és még sokan mások is hozzátartoztak.
A következő Wagner premierre majd két évvel a levél után, 1871. márc. 11-én került sor, amikor a Tannhäuser régi verziójának bemutatója volt magyarul a Nemzetiben. Az operát id. Ábrányi Kornél fordításában adták elő, s a főpróbán maga Liszt is jelen volt. A fogadtatás igen vegyesnek volt mondható. A Reform kritikusa szerint a közönség élvezte az előadást, „s a ház a roppant helyárak daczára zsúfolva volt”.[68] Az Ellenőr ugyanaznapi cikke[69] szerint az operának vannak „sivár, unalmas helyei”, Mihalovich Ödön pedig – aki később a magyar Wagner-Társaság alapításában is részt vett – az ősbemutató színvonalát csupán kielégítőnek nevezte azzal együtt, hogy a kórusról, a zenekarról és a díszletről elégedetten számolt be az Ungarischer Lloyd hasábjain megjelent kritikájában.[70] Id. Ábrányi Kornél tollából származott talán a leghozzáértőbbnek nevezhető írás,[71] amelyben összességében az elragadtatás hangján szólt, ám lelkesedése valószínűleg részben Wagner iránti elfogultságának volt köszönhető.
A Tannhäuser bemutatóját ismét két Magyar Wagner-levél előzte meg. Az elsőt[72] az akkor már elhalálozott Radnótfáynak címezte Wagner, aki küldeményében Richter Jánost ajánlotta a Nemzeti még meg sem üresedett karmesteri posztjára. A másik,[73] premiert megelőző levél Erkel Ferencnek íródott. Ebben Wagner megköszönte az operáért kapott tiszteletdíjat és egyben azt is kifejtette, miért is nem bocsátja a Tannhäuser újabb változatát a Nemzeti Színház rendelkezésére.
A kozmopolita Orczy Bódog, aki Radnótfáyt követte a Nemzeti intendánsi székében a Tannhäuser bemutatója után nekilátott, hogy saját ízlése szerint alakítsa át a színház műsorpolitikáját. Egyik célja Erkel Ferenc és Huber Károly eltávolítása lett, s miután ezt elérte, Richtert nevezte ki karmesternek. Richter szinte azon nyomban nekilátott a Lohengrin-felújítás próbáinak. 1871. okt. 7-én a Brazil Császár jelenlétében le is zajlott az előadás, ami ugyan nagy siker volt, ám Orczy olyan intézkedéseinek hála, mint a magyar drámák és zeneművek száműzése a színház programjából, Pesten újra fellángoltak a német- és Wagner-ellenes indulatok. A közvélemény fellázadt a Nemzeti és a magyar zenei élet germanizálása ellen, s a közhangulat romlását a Magyar Wagner Társaság alapításával kapcsolatban tett pesti lépések is tovább fokozták. Wagner 1872. január 2-án írt ez utóbbi témában levelet[74] (dr.) Theodor Kafka barátjának, amelyben nem csupán a pesti,[75] de a bécsi Társaságról is szót ejtett. Az indulatok azért is lángolhattak fel ismét, mert Richter János koncertet szervezett, amelynek bevétele nagy részét, ezer forintot Bayreuth építésének javára ajánlotta fel. Ugyan gondosan és előrelátóan a nyugalmazott magyar muzsikusok részére is juttatott ötszáz forintot, a közvélemény egy része sérelmezte, hogy egy ilyen szegény ország, mint Magyarország, Németországban jótékonykodik. Richter felajánlását és a magyar zenészek munkáját Wagner 1872. március 12-én, úgyszintén Luzernben kelt levelében[76] köszönte meg, amit a Magyar Állami Operaház Emlékgyűjteménye őriz.
1873. május 10-én újabb Wagner nevéhez fűződő esemény borzolta fel az akkor már egyesített Budapest lakóinak kedélyeit. Ekkor került ugyanis sor A bolygó hollandi Nemzeti-béli bemutatójára, amely igen vegyes kritikát kapott. Mindössze egy dologban egyezett meg minden orgánum: Richter munkájának elismerésében. Ilyetén a Wagnerrel kapcsolatos ellenérzések is csökkenni látszottak kissé, ám nem sokáig. Richter ugyanis azért, hogy a magyar közönséget egy „olaszos” Wagner operával újra meghódítsa, 1874. november 24-én műsorra tűzte a Rienzi-t, amely igen jelentős ballépésnek bizonyult és sokat ártott a hazai wagnerizmus akkori állásának. Tán azért alakulhatott ez így, mert a társadalom egy része ekkorra már külön tudta választani Wagner zenéjét annak nem is igen létező „németségé”-től, tán mert némelyük megszerette és elismerte, tán még érteni is vélte Wagnert, tán mert megint másuk kikérte magának, hogy ő csak „olaszos” zenét szeret, vagy tán mert az 1867-es Kiegyezés és az azt követő konszolidáció „magyar szellemisége” végett sokuk nem érezte már magyarságában annyira fenyegetve magát.
A magyar Wagner-történet előbbieknél könnyedebb, rövid intermezzói voltak azok levelek, amelyeket Weber Károly kertész kapott Wagnertől 1874. október 22-én Bayreuthból és 1875. március 10-én vagy 11-én Budapestről.[77] Az említett úrtól vadszőlő-venyigéket rendelt Wagner, amit második üzenete szerint rendben meg is kapott, 1874-ben pedig Dubez Péternek, a kor elismert hárfaművészének írt,[78] akit a Rajna kincse és A walkür, majd a tetralógia hátralévő két részének hárfaszólamai átdolgozására kért fel. Wagner első óhajának a hárfaművész eleget is tett, ám a második Wagner-Dubez levél[79] – amely egy meghívó volt a bayreuthi megnyitó zenekarába – már nem találkozott Wagner kívánságával, hisz invitálását végül elfoglaltságára hivatkozva Dubez nem fogadta el.
Richard Wagner és Richter között, lévén régi és igen jó barátok voltak, gyakori volt a levélváltás. Wagner harmadik, 1875. márc. 10-i, Liszt Ferenccel adott budapesti koncertjéről az 1874. dec. 9-i, és 29-i, az 1875. jan. 27-i, és az 1875. febr. 20-i, és 23-i Wagner-Richter levélben is esik szó.
1883-ig, Richard Wagner haláláig még egy igazán fontos Wagner-esemény történt Budapesten. Wagner Liszttel együtt adott koncertet a Vigadóban,[80] amely előtt, valószínűleg 1875. januárjában írt levelet[81] a komponista Mihalovich Ödönnek a témával kapcsolatosan. A nagy sikerű esemény után,[82] amelyet szintén Bayreuth javára rendeztek, s aminek sikere azért érezhetően elmaradt az 1863. júliusi hangversenyekétől, Wagner – Cosima szavaival élve – gyönyörű levelet írt Lisztnek. Az 1875. március 24-én, Bayreuthban kelt levél eredetije ismeretlen helyen található, de annak egy Mihalovich által másolt példányát[83] a Liszt Ferenc Zeneakadémia Könyvtára őrzi. A levélben Wagner hálás szavai olvashatók, s egy bocsánatkérés is, mivel a zeneszerző nem vett részt a hangversenyt követő ünnepségen.
1876. augusztus 13-án Wagner nagy műve, a Bayreuthi Festspielhaus megnyitotta kapuit. A többnapos eseményen, amelyen a Nibelung tetralógia teljes egészében bemutatásra került, sok magyar vett részt. Richter János vezényelte a zenekart mind a négy estén,[84] a nézőtéren pedig a magyar társadalom és zenei élet sok prominens tagja képviseltette magát. Apponyi Albert gróf, Mihalovich Ödön, id. Ábrányi Kornél, Siposs Antal, Gróf Andrássy Gyula, Végh János, Erkel Sándor, Széchenyi Imre gróf és felesége és természetesen Liszt Ferenc is fontosnak érezte, hogy részt vegyen ezen a nagy jelentőségű kulturális eseményen, miről a magyar sajtó is beszámolt.[85]
Richard Wagner 1883. február 11-i, utolsó levelében, mit Angelo Neumannak, az utazó Wagner-társulat vezetőjének írt, amely társulat főként Wagner Ring-jével „haknizta” végig Európát, még megemlítette Pestet, amely lakói a nagy zeneköltő halálhírét meghallván, méltón búcsúztak el Wagnertől. A Nemzeti gyásztáviratot és babérkoszorút küldött, a Filharmóniai Társaság pedig egy búcsúestet rendezett február 28-án, amelyen a Faust-nyitány, a Parsifal nyitánya, a Nagypénteki varázs,[86] Siegfried-halála, és Wagner egyik kedvenc Beethoven szimfóniája, a III. hangzottak fel Erkel Sándor vezényletével. Reviczky Gyula, a magyar impresszionizmus és szimbolizmus egyik előfutára egy szép költeménnyel tisztelgett Wagner emléke előtt, ami 1883. február 14-én, a zeneszerző halálának másnapján jelent meg a Fővárosi Lapok-ban Wagner Richard címmel,[87] Liszt Ferenc pedig, aki tán bátran nevezhető Richard Wagner legnagyobb prófétájának az akkori világban, barátja halálára négy művet is komponált. (La lugubre gondola I., II., Richard Wagner Venezia, Richard Wagner sírjánál.)
1883-ban, és 1883 után Wagner magyarországi fogadtatás-történelme még jó néhány érdekes fordulatot vett. 1883. május 23-ától 29-ig annak az Angelo Neumann-nak az utazó Wagner-társulata játszott Budapesten, akihez Wagner utolsó levele íródott. A nagy zeneköltő tetralógiáját, a Fidelio-t, és egy Wagner-koncertet is hallhatott a magyar publikum az akkortájt a Gyapjú utcában[88] működő Német Színházban. Az előadások,[89] amelyeken Haraszti Emil szerint az ősz Erkel Ferenc is tiszteletét tette, hatalmas sikerrel futottak. Angelo Neumann kitűnő érzékkel fedezte fel a nemzetközi Ring-keresletet, s valószínűleg azt is felmérte, hogy kevés olyan színház létezett akkoriban a világon, ami a Nibelung tetralógia előadói apparátusát produkálni tudta. A szinte egész Európát behálózó turné[90] rendkívüli bevételeket hozott, ám ezen túl egy sajnálatos haláleset miatt is emlékezetes maradt. A vezető énekesnő: Hedwig Reicher-Kindermann ugyanis Triesztben, június 2-án életét vesztette. A Ring-hakni bemutatói sem történhettek magyarok részvétele nélkül. Az előadásokat Seidl Antal, a magyar karmester dirigálta, aki Wagner operák partitúráinak másolójaként kezdte, de később Bayreuthban, és a New Yorki Metropolitan-ben is vezényelt. Rajta kívül még két hazánk fia erősítette a társulatot: Juhász József színpadmester és Klafszky Katalin, aki később Wagner énekesként a Covent Gardenban, Londonban, Hamburgban, és New Yorkban is dolgozott. A Nibelung tetralógia igen elismerő honi és külhoni fogadtatása valószínűleg magának az eseménynek is szólhatott, hisz zeneileg és művészileg – már csak a hakni-jelleg-ből adódóan – sem volt lehetséges bayreuth-i színvonalon produkálni Wagner zenedrámaciklusának részeit sem másutt, sem Budapesten.
Erkel Sándor, tán a Ring sikerén felbuzdulva, 1883. szeptember 8-án a Nemzeti műsorára tűzte a Nürnbergi Mesterdalnokok-at, ami igen vegyes kritikákat kapott. Az érdeklődés a bemutató után gyorsan csökkent, így az operát összesen még négyszer játszották szeptemberben és októberben.
A következő fontos Wagner eseményre 1884. szept. 27-én került sor. A Magyar Királyi Operaház grandiózus megnyitójának estéjén, ami az előcsarnokba betörő érdeklődők keltette botrány miatt majdhogynem kudarcba fulladt, Erkel Ferenc Bánk bán-jának első felvonása mellett a „Hunyadi” nyitányát és a Lohengrin első felvonását is hallhatta a díszes publikum. A hatalmas siker azonban nem csupán Erkel Ferenc és fia: Erkel Sándor kiváló vezénylésének lehetett köszönhető. Ekkorra ugyanis Wagner operáinak és zenedrámáinak már mondhatni biztos helyük volt a magyar zenei repertoáron, amely pozíciójuk Gustav Mahler budapesti, operaházi kinevezésével egyre erősödni látszott. Mahler ugyanis 1889. január 26 és 27-én, mintegy 80 (!) próbát követően, a Rajna kincsét és a A walkürt is a ház műsorára tűzte magyar fordításban.[91] A sajtó szinte egyöntetűen dícsérte mind Wagner zenéjét, mind az ő, és a zenekar, mind az énekesek munkáját.
Péterfi Jenő pl. azt írta a Fővárosi Lapokban: „(Mahler) ritka érdeklődést tudott kelteni Wagner: Nibelung tetralógiája iránt. (…) Egész új szellem lengte át az operánkat.”[92]Vavrinecz Mór, az elismert zeneszerző, karnagy, tanár, és zeneíró így írt: „Már évek óta vártuk a Walkürt, új igazgatónak kellett jönni, hogy a lehetetlennek tetsző tervet néhány hét alatt keresztülvigye.”[93] Sztojanovits Jenő egyenesen azt állította, hogy „Mahler (…) 3 hónap alatt valóságos hőstettet vitt véghez.”[94] Diósy Béla, aki tán az első jelentősebb magyar, Mahlerről szóló életrajzi mű szerzője, a Zeneakadémia tanára, a Neues Pester Journal kritikusa és a Politisches Volksblatt munkatársa volt, szintén pozitívan nyilatkozott az előadásokról, s megjegyezte, hogy bár a bemutatók színvonala nem érte el a bayreuthit, ez akkor is a mi művészetünk. A sikert bizonyítja, hogy A walkür bemutatóján Mahlert kétszer is a függöny elé hívták minden felvonás után, s a dirigens még két babérkoszorút is kapott. Diósy Szilágyi Arabellát, a Brünnhildét alakító szopránt is megemlítette, kit Mahler fedezett fel,[95] s akinek az első Santuzza (Parasztbecsület) magyarországi megformálását is köszönhetjük. Ám az anti-Wagnerista erők is kieresztették „oroszlánkörmeiket”, s ismét Wagner németségét, német zenéjét (Kis Újság),[96] és persze a zeneművek hosszát (Pesti Napló)[97] támadták. Keszler József, a kor tán legelismertebb zenekritikusa viszont meggyőződéssel vallotta, hogy az igazgató hatalmas sikert könyvelhetett el, s az út immáron nyitva a Siegfried és Az istenek alkonya előtt,[98] s Beniczky Ferenc, a ház intendánsa Mahler és a helyi erők munkáját köszönte meg egy nyílt levélben.[99]
Annak, hogy a tetralógia fennmaradó részeit már nem Mahler vezényelte el, részben és ismét, társadalmi és történeti okai lehettek. Amellett ugyanis, hogy Mahler sem munkájának színvonalát, sem művészi elveit nem óhajtotta feladni, s igen kompromisszum-képtelen is volt, ami szükségszerűen konfliktushoz vezetett többek között Zichy Gézával, a félkarú zongorista-zeneszerzővel, aki az Opera újabb „vezére” lett, némely orgánum, ill. magánszemélyek révén is fel-felhangzottak a fővárosban a Mahler származására is megjegyzést tevő, s az amúgy is napirenden lévő „zsidózások”. Pedig akkoriban a Monarchia-beli zsidó származású elit tagjainak általában, így vélhetően Mahlernek is, egyik legfőbb intenciója az asszimiláció lehetett. Mahler maga pl. kikeresztelkedett, s az is elmondható, hogy hazánkban, bár a nacionalista elit ezt nem nagyon ismerte el, a polgári, nagypolgári zsidó réteg igen sokat tett mind anyagilag, mind szellemiekben a korabeli magyar kultúráért.[100]
A felmerülő problémák miatt, hamburgi szerződéssel és méltányos végkielégítéssel zsebében, s mert Budapest számára amúgy sem volt karrier-végállomás, Mahler 1891. március 22-én, vagy 23-án elhagyta hazánkat. A tetralógia hátralévő két részét 1892. ápr. 9-én (Siegfried), és dec. 12-én (Az istenek alkonya) már Josef Rebiček (Rebicsek József) vezényelte, a Mahlerénél jóval kisebb sajtó és közönség sikerrel. A részletek után 1893. jan. 30-tól febr. 4-ig a teljes Ring is műsorra került a Magyar Királyi Operaházban, amiről ha más nem, annyi minden bizonnyal elmondható, hogy Magyarország az elsők között volt a világon, ahol a tetralógiát kizárólag hazai énekesekkel is elő tudták adni.
A századforduló legjelentősebb Wagner-eseménye, a Trisztán és Izolda premierje előtt ismét összefonódtak hazánkban a zenei és politikai események. Mészáros Imrét, az igazgatót elbocsátották, némely magyar és bécsi lap szerint zsidóbarát és idegenmajmoló viselkedése miatt. Keglevich István, az intendáns nem csak vele, hanem az opera kórusával is konfliktusba került, s ezen események is hozzájárulhattak a premier többszöri elhalasztásához,[101] mire végül 1901. november 28-án került sor. Az ősbemutató nagy port kavart. Ifjabb Ábrányi Kornél (1849-1913), a nagy Wagnerista fia írt tán a legelismerőbben az előadásról, a legelmarasztalóbb pedig Csiky János lehetett. Egyikük szerint aki látta az előadást, máris egy műveltségi fokkal feljebb lépett,[102] másikuk szerint viszont „végtelen dallamokból, összefüggés nélkül álló gondolatokból nem lehet érdekes müvet alkotni.”[103] A zenedráma szövegét egyébiránt id. Ábrányi Kornél másik fia: ifj. Ábrányi Emil fordította (1851-1920), s mind az ő, mind Kerner István karmester munkáját dícsérte a sajtó. A premier egyik érdekessége az volt, hogy Karel Burrian (Burian, Burián Károly), a cseh Heldentenor[104] olaszul, Itália Vasquez grófné, az olasz primadonna pedig magyarul énekelt. Fodor Gyula (dr.), a zenekritikus, zeneíró, és szerkesztő már jóval a premier után tette közzé azon véleményét, hogy „a pesti polgárok akkoriban tértek át a cigánymuzsikáról – átmenet nélkül ‒ Wagnerre”,[105] amely véleményében egyértelműen tévedett. Váltásról ugyanis szó sem volt. A népies műdal és a verbunkos az akkori zenekultúra része volt a XX. század fordulóján, azelőtt, sőt azután is. Az pedig, hogy Wagner zeneművei nem minden átmenet nélkül, és nem csak 1901 körül találtak utat a magyar közönség szívéhez, reményeim szerint ezeken az oldalakon már bizonyításra került. Annyi valóságtartalma azonban lehet Fodor Gyula[106] állításának, hogy a „Trisztán” bemutatója a hazai Wagner-recepció egyik legjelentősebb művészi hullámhegye lett.
Így az 1900-as évek elejére Wagner már-már „divatossá” vált Magyarországon. Az 1905-1906-os szezon kivételével sosem volt kevesebb, mint 30 Wagner előadás egy évadban Operánkban, ami 1907-08-ra 37 előadásban kulminálódott. Ez az összes előadás mintegy 20 százalékát tette ki, míg a Verdi operák előadásainak száma 5 százalék körüli előadottsági gyakoriságra zsugorodott.
1907. október 24-én a Tannhäuser, „Párizsi verzió”-ját adta magyarul az Operaház. Az 1871-ben hazánkban bemutatott drezdai változat régi fordításának szövegrészleteit megtartották, az újabbakat pedig Várady Sándor magyar szövegével játszották. A bemutató, amire 46 évet kellett várnia a közönségnek, nagy siker volt, s tán részben ennek köszönhetően mutatta be a Magyar Királyi Operaház 1908. febr. 22-én a „Hollandi”-t, 1908. szept. 26-án a Siegfried-et, okt. 18-án pedig a „Mesterdalnokok”-at új betanulásban.[107]
Mielőtt a Parsifal-t 1914. január 1-én a Népopera bemutatta volna, lejárt a zenedráma bayreuthi monopóliuma, ami valóságos Parsifal-lázat generált szerte Európában. A fő- és nagyvárosok egymásra licitálva igyekeztek premierre tűzni Wagner utolsó, nagy művét.[108] A zenedráma nem volt teljesen ismeretlen a magyar közönség előtt, hisz annak több részletét is bemutatták korábban Pesten.[109] A premier egyik érdekessége az volt, hogy annak ezúttal nem a Magyar Királyi Operaház, hanem a Népopera adott helyet, ami akkor a legnagyobb befogadó készségű színházunk volt. Az, hogy a Népopera vált a bemutató helyszínévé, valószínűleg Márkus Dezsőnek, Reiner Frigyesnek és Mérey Adolfnak volt köszönhető, akik közül az első kettő kiváló muzsikusként, harmadikuk pedig kiváló művészi vénával megáldott rendezőként ismerte fel a lehetőséget, s vélte megtisztelőnek a feladatot. A zenedráma fogadtatása szinte egyöntetűen pozitív volt. A Magyar Színpad a közönséget dícsérte, azt a mintegy 3400 (!) nézőt, aki pontosan érkezett, és csodásan viselkedett a zsurnalista szerint.[110] Egy másik, tudományos és művészeti folyóirat, a Zene szerint Reiner Frigyes munkája volt a legkiemelkedőbb, de nem volt elhanyagolható az a tény sem, hogy egy néző sem távozott az épületből a darab vége előtt. Ez azért is számíthat nagy fegyverténynek, mert Wagner művét ez alkalommal eredeti nyelven játszották. Fodor Gyula szerint azonban a Parsifal nem gyakorolt különösebben nagy hatást a közönségre, bár az „Wagner életének megoldása (...),” s ugyan „Wagner művészete itt mutatja végső kifinomultságát és legideálisabb kikristályosodását, mégis, a Parsifal Wagner többi műveihez viszonyítva dekadencia.”[111]
Ha megvonjuk a kritikák mérlegét elmondhatjuk, hogy Wagner utolsó művének fogadtatása összességében igen pozitív volt, s a sikeren felbuzdulva a Népopera 1914. márc. 15-én a „Mesterdalnokok”-at is bemutatta. (A Lohengrin-t és a Tannhäuser-t még a Parsifal-ősbemutató előtt játszották ott.) 1914 és 1923 között jelentős számú Wagner-előadást látott Budapest: pl. 1918. november 7-én és 1919. december 20-án A walkür és a „Hollandi” került műsorra új betanulásban a Magyar Királyi Operaházban,[112], így a „kereslet” – úgy tűnik – sem a világháború alatt, sem utána nem csökkent. (A körülményekhez mérten, persze.) 1924. június 1-én a Népopera után a Magyar Királyi Operaház is vállalkozott arra, hogy bemutassa a Parsifal-t, ezúttal magyar fordításban.
A főpróbáról a Zenei Közlöny Tárca-rovata számolt be.[113] A cikkből tudhattuk meg, hogy a premiert mintegy nyolc hónapi hirdetés és várakozás előzte meg, és csak három előadást tartottak, s mivel a legrosszabb helyre szóló jegy is egy kilogramm hús árába került, a közönség igen sérelmezte, hogy nem hirdettek nyilvános főpróbát. A pénteken, május 30-án megtartott zártkörű főpróbára azonban sok leleményes és ismert közszereplő lopózott be. A mintegy 50-60 szerencsés között ott volt Béldi Izidor, a Pesti Hírlap zenekritikusa, Kern Aurél, volt operaigazgató, Haraszti(y) Emil, Fodor Gyula, Péterfi Jenő,[114] és Basilides Mária, többek között. A Márkus László rendezésében és az ő, Kéméndy Jenő, és ifj. Oláh Gusztáv díszleteivel és jelmezeivel bemutatott előadás, amit Lányi Viktor fordított Kereszty István szövegei felhasználásával, és Kerner István vezényelt igen kiválóan,[115] sikeres volt.
1914-re és 1924-re (két Parsifal-bemutató) majd minden Wagner opera[116] és zenedráma bemutatásra került Magyarországon. S bár Richard Wagner hazai fogadtatás-története hullámhegyeket- és völgyeket egyaránt bejárt, mégis együtt fejlődött egy ország kultúrájával, míg végül Wagner muzsikája a hazai műveltség szerves része lett.
JEGYZETEK
[1] Richard Wagner an Mathilde Wesendonk, Berlin, Dunckner, 1904, 138-as levél, p. 321.
[2] A részleges korrekció Major Ervin nevéhez fűződik. A jegyzeteivel kiegészített, korábban a tulajdonában lévő „Haraszti-könyvet” a Magyar Tudományos Akadémia Zenetudományi Intézetének Könyvtárában őrzik. Részletes korrekció először a tanulmány szerzőjének 2014. okt. 23-án befogadásra került PhD-dolgozatában jelent meg Ausztriában.
[3] A Wagner évforduló okán jelentős számú, a zeneszerző életével és munkásságával kapcsolatos könyvet publikáltak. Rövid kitekintés: Paul Dawson-Bowling, The Wagner Experience and its Meaning to Us (2013), John Louis Digaetani, Richard Wagner, New Light on a Musical Life (2013), Raymond Furness, Richard Wagner (2013), Ernest Newman, The Life of Richard Wagner 1813–1883 (2013), David Tripett, Wagner's Melodies, Aesthetics and Materialism in German Musical Identity (2013), William James Henderson, Richard Wagner: His Life and his Dramas; a Biographical Study of the Man and an Explanation of his Work (2013), Martin Geck (író), Stewart Spencer (fordító),Richard Wagner: A Life in Music (2013), Barry Millington, Richard Wagner, The Sorcerer of Bayreuth, (2012, magyarul: 2013).
[4] Vannak persze olyan 2013 előttre datálható írások, amelyekben a magyar Wagner-recepció egy vagy több része, ill. részlete is bemutatásra került. Kitekintés a teljesség igénye nélkül: Elisabeth Hammerstein, Richard Wagners persönliche Beziehungen zu Ungarn (1946), Bónis Ferenc, Richard Wagner und sein Komponisterfreund aus Pest: Mihály Mosonyi in: Programmhefte der Bayreuther Festspiele 1978, (Juli 1978, magyarul: 2000), Batta András, Richard Wagner und Ungarn in: Wagner Weltweit, Die Zeitschrift des Richard Wagner Verbands International e. V, (1999. július, 10/30), Rockenbauer Zoltán, „Üvöltésükkel megrendítik a szívet, világot”, A „Ring” magyarországi megismertetésének 30 esztendeje in: Hírmondó, Budapest, (2009), Markian Prokopovych, From Gypsy Music to Wagner without a transition? The Musical Taste of the Budapest Urban Public in the Late Nineteenth Century, (2010).
[5] dr. Franz Metz, Die Musik Richard Wagners im Banat, Eine Rezeptionsgeschichte zum 200. Geburtstag des Komponisten, in Edition Musik Südost (2013). Elérhetőség:http://www.edition-musik-suedost.de/html/wagner.html. Letöltve: 2014. 12. 06.
[6] „És most itt ülök a bassamateremtä-k közepette”, Wagner Richárd Pesten, in Muzsika, 56/5, 2013 május, első rész, pp. 6-10, „Mi pedig magyarok, buzduljunk fel az ő példáján...”, Wagner Richárd Pesten, ugyanott, 56/6, 2013 június, második rész, pp. 7-11, Pest (Die unmusikalischste Stadt), Wagner Richárd Pesten, u.o., 56/7, 2013 július, harmadik, befejező rész, pp. 15-20.
[8] Wagner „Magyar-levelei”-nek katalógusa. WHL-S: Wagner’s ‘Hungarian Letters’-Selection. Szerző: Varga Ildikó Rita Anna. A katalógus a magyarországi Wagner-recepció történetével kapcsolatos Wagner-levelek adatait foglalja össze. A katalógus első megjelenése: 2014. okt. 23, in Richard Wagner, Hungary, and the Nineteenth Century, Aspects of the Reception of Wagner’s Operas and Music-Dramas, a szerző PhD-dolgozatában.
[9] 1842. dec. 4, 2/97. szám, Omnibus-rovat. Lelőhely: Országos Széchenyi Könyvtár (a továbbiakban OSZK), Mikrofilm-tár.
[10] Lelőhely: OSZK, Mikrofilm-tár.
[11] Az előbbi történetről Haraszti Emil tett elsőként említést „Wagner-könyvében”, s érdemei, bár az általa közölt adatok ez esetben is pontatlannak bizonyultak, nem elvitathatók. Forrás: Haraszti: Wagner Richard és Magyarország, a továbbiakban: H, pp. 210-11.
[12] 1853. dec. 13., 4/1128. OSZK, Mikrofilm-tár.
[14] Pesten és vonzáskörzetében akkortájt megközelítőleg 157497 lakosból mindössze 57891 volt magyar, 85887 német, 8030 szlovák, 2205 szerb, 656 pedig horvát, dalmát, illir, stb. Forrás: Kocsis Károly, Budapest és régiója etnikai térszerkezetének átalakulása, 1850-1990, in Földrajzi Értesítő, XLIII. évf. 1994. 3-4. füzet, Budapest, MTA, p. 305.
[15] Briefwechsel zwischen Wagner und Liszt, Dritte erweiterte Auflage in Volksstümlicher Gestalt, Herausgegeben von Erich Kloss, Leipzig, Breitkopf&Härtel, 1910, pp. 278-285.
[16] Richard Wagner, Briefe an Hans von Bülow, Verlegt bei Eugen Diederichs in Jena, 1916, pp. 45-46.
[17] A következő levelek tartalmaznak még erre vonatkozóan információkat: Wagner Wilhelm Fischernek, 1854. febr. 15, Zürich, WBV 1449, WHL-S/3. Wagner Minna Wagnernek, 1858. nov. 14, Velence, WBV 2296, WHL-S/4. A Breitkopf&Härtel kiadónak, 1859. márc. 1, Velence, WBV 2388, WHL-S/5. Minna Wagnernek, 1859. ápr. 18, Luzern, WBV 2424, WHL-S/6.
[18] Az első vidéki Wagner-opera bemutató: Tannhäuser, 1866. jan. 13., Temesvár, Ferenc József Színház. Forrás: lásd az 5-ös lábjegyzetet. Amennyiben elfogadjuk, hogy – ahogyan dr. Franz Metz utalt rá – Aradon már 1860-ban bemutathatták a Lohengrin-t, akkor az első vidéki Wagner-bemutató időpontja megkérdőjelezhető. A forrást lásd in: Varga Ildikó Rita Anna: Az első alkalom, avagy Richard Wagner nevének és műveinek első megjelenései Magyarországon. 1842-1924, http://www.wagnertarsasag.hu/tajekozodas/default.asp. Letöltve: 2015. 05. 01.
[19] A magyarosodási törekvések ebben az időszakban egyre hangsúlyosabbá váltak. A folyamatot, ami már az 1840-as években elindult, 1849 és 1867 között, időről-időre az osztrák abszolutizmus németesítő törekvései szakították meg. „Bár a magyar szellemiség már 1860-tól kezdett magához térni, az igazi áttörést az osztrák-magyar kiegyezés (1867) jelentette.” Forrás: Kocsis Károly, Budapest és régiója etnikai térszerkezetének átalakulása, 1850-1990, in Földrajzi Értesítő, XLIII. évf. 1994. 3-4. füzet, Budapest, MTA, p. 306.
[20] A Nemzeti idegen nyelven kizárólag a vendégjátékok alkalmával játszott.
[22] Legalább egy Tannhäuser-paródia is követte az előadást, amit valószínűleg 1862. április 3. előtt mutattak be a Budai Népszínházban. Ez a Kalisch-féle lehetett, ám a Nestroy-Binder félét is bemutatták később Pesten.
[23] Pester Lloyd, 1862. márc. 8, 56. szám. A cikk címe: Tannhäuser und der Sängerkrieg auf der Wartburg. Grosse romantische Oper in drei Aufzügen von Richard Wagner (Zum ersten Male aufgeführt in deutschen Theater am 6. März). A cím fordítása: Tannhäuser és a wartburgi dalnokverseny. Nagy, romantikus opera három felvonásban Richard Wagnertől. (Első alkalommal előadva a Német Színházban márc. 6-án.) Lelőhely: OSZK, Mikrofilm-tár.
[24] Az említett, német nyelvű levelet az OSZK Kézirattára őrzi, Fond XII/1195 jelzet alatt. A levél egyéb jelzete: Wagner’s Hungarian Letters-Selection, a cikk szerzőjének katalógusa, a továbbiakban WHL-S/7.
[25] Mathilde Maiernek 1863. júl. 20, Pest (Wagner-Briefe-Verzeichnis, a továbbiakban WBV, 3625, WHL-S/12.), Mathilde Wesendoncknak 1863. aug. 3, Penzing (WBV 3630, WHL-S/15.), és Radnótfáynak,1863. aug. 1, Penzing (WBV 3626, WHL-S/14).
[26] 1863. júl. 9, III/41. OSZK, Mikrofilm-tár.
[27] Színházi hírek-rovat, 1863. júl. 9-én, 93-ik lapszám. OSZK, Mikrofilm-tár.
[28] Ábrányi Kornél, Erkel Ferenc élete és működése (Kulturtörténelmi Korrajz), Budapest, Buschmann F. Könyvnyomdája, 1895. Ábrányira Haraszti utal. H, p. 240.
[29] Elisabeth Hammerstein, Richard Wagners persönliche Beziehungen zu Ungarn. Disszertáció, 1946, 2. fejezet, pp. 1-2, 13-14.
[30] Richard Wagner: Sämtliche Briefe, Bd. 15, Briefe des Jahres 1863, hrsg. von Andreas Mielke, redaktionelle Mitarbeit: Isabel Kraft, Wiesbaden, 2005, Nr. 171, p. 209.
[31] Addenda 1998-2009 zu Werner Breig, Martin Dürrer, Andreas Mielke: Wagner-Briefe-Verzeichnis, Breitkopf&Härtel, Wiesbaden, Leipzig, Paris, 1998, p. 7.
[32] Jelzetek: OSZK, Fond XII/1356, WBV A214, WHL-S/9. A magyar fordítás első magyar közlése. A rendelkezés szövege: „Briefe an mich sind, wenn sie bis zum 24 Juli ankommen, nach Pest, poste restante mir nachzusenden. Penzing, 18 July 1863.” „A nekem szóló leveleket, ha július 24-ig megérkeznek, küldjék utánam Pestre poste restante. Penzing, 1863. július 18.”
[33] Haraszti a fenti információk többségét Gobbi Alajostól kaphatta, akit szintén megdícsért Wagner az említett próbán, mivel Gobbi hibát fedezett fel a második kürt szólamkottájában. „Bravo, junger Mann!”-mondta neki. Az Albin Reindl (Reinel, Reinl) első klarinétosnak és a Gayer János első trombitásnak írt, a játékukat méltató Wagner-sorok, amelyek valószínűleg inkább 21-én hangozhattak el, 2014-ben már nem voltak az OSZK-ban található szólamkottákban. Források: H, pp. 246-247, OSZK-Zeneműtár, és Színházi Látcső, 1863. július 22, 106. szám. Az előbbi dícséretek igazolásául szolgálhat, hogy Wagner Mathilde Maiernek írt, 1863. júl. 20-i levelében is szó esik a név szerint nem említett, de kitűnően játszó magyar zenészekről. Érdekesség: Wagner Tichatscheknek is írt egy levelet vers-formában július 24-én, Pesten, (WBV A217, WHL-S/13.) és egy másikat is, amelynek címe: Des Deutschen Vaterland. Forrás: Gedichte von Richard Wagner, Berlin, G. Grote’sche Verlagsbuchhandlung, 1905, p. 34, és p. 35.
[34] Néhány kivétel: Wagner Heinrich Porgesnek is írt néhol kissé szarkasztikusan a pesti sikerről (1863. szept. 27, Penzing. WBV 3661, WHL-S/17.), és volt egy-két lap is Haraszti szerint, amelyek írói nem voltak túl lelkesek. A Haraszti által említett újságok 2014-ben már nem voltak megtalálhatóak az OSZK-ban.
[35] A szövegeket általában azok német fordításából „magyarították”.
[36] Divatos mostanában Wagner antiszemitizmusát emlegetni, ami írásaiban igen, zenéjében viszont nem volt fellehető. Zenéje mégis fontos részévé vált a Harmadik Birodalom önigazoló mechanizmusának.
[37] Hannu Salmi, Wagner and Wagnerism in Ninetheenth-Century Sweden, Finland, and the Baltic Provinces (Reception, Enthusiasm, Cult), New York, University of Rochester Press, 2005, p. 110.
[38] Apponyi Albert gróf (1846-1933) szintén a kezdetektől Wagnerista volt. Amennyiben elfogadjuk azt, hogy ő is a magyar wagnerizmus alapító tagjai között lehetett, a mozgalom kezdete e ténynek köszönhetően sem lehet 1853, hisz a gróf akkor csak 7 éves volt.
[39] A forrást lásd: 4-es lábjegyzet.
[40] Ország Tükre, 2/22. Az említett számban Fechtig Károly báró hosszú cikkben „népszerűsítette” Wagner zeneesztétikai eszméit, pl. Gesamtkunstwerk (összművészeti alkotás), és írásait is. Vélhetően ez volt az első alkalom, hogy a fogalom feltűnt a magyar sajtó hasábjain. Az elnevezés valószínűleg Fechtignek tulajdonítható. Forrás: OSZK, Mikrofilm-tár.
[41] Wagner 1863. július 25-én látta a „Hunyadi”-t. A Színházi Látcső szerint Wagner saját óhajtására adták Erkel operáját. Az anekdota, amiben Wagner nem túl kedves hangot ütött meg miután a „Hunyadi”-ról kérdezték, így hangzott Haraszti Emil szerint: „Man kommt, man geht, man singt, man spielt.” Jelentése: Jönnek, mennek, játszanak, énekelnek, vagy Valaki jön, valaki megy, valaki játszik, valaki énekel. Haraszti azt írja könyvének 263. oldalán a 2-es lábjegyzetben, hogy a fenti anekdotát, amit Saphir Károly, a Nemzeti hegedűse mesélt, Bayer József jegyezte le, s a Színházi Látcső lapjain került közlésre először.
[42] Az 1863-as pesti hangversenyeken kizárólag Wagner szerzeményeit adták elő, míg pl. orosz-földön Beethoven szimfóniáit is vezényelte Wagner. A Wagner-részletek közül Elsas Ermahnung an Ortrud, Lohengrin, II. felv., 2. jelenet, a Pestet megelőző állomások programjával ellentétben kizárólag nálunk hangzott el.
[43] Magyar-levelek: a cikk szerzője által összegyűjtött, a magyarországi Wagner-recepcióval kapcsolatos, és-vagy magyaroknak írt, ill. Magyarországon fellelhető Wagner által írt levelek.
[44] A levél kelte: 1863. augusztus 1, Penzing. Lelőhely: a Magyar Állami Operaház Emlékgyűjteménye, 72. 47. 45., WBV 3626, WHL-S/14. Első megjelenés magyarul: Színházi Látcső, 1863. augusztus 5, 120-as lapszám in OSZK, Mikrofilm-tár.
[45] Forrás: Niederrheinische Musik-Zeitung für Musikfreunde und Künstler. Köln, 11/35, 1863. augusztus 29, pp. 279-280. A cikk címe: Richard Wagner über ungarische Musik. A cikk a Pester Lloyd 188. lapszámában megjelent tudósítást vette át, amire a 279-ik oldalon hivatkozik. Forrás: Bayerische Staatsbibliothek Digital, BSB, Niederrheinische Musik-Zeitung für Musikfreunde und Künstler, 11, 1863.
http://reader.digitale-sammlungen.de/de/fs1/object/display/bsb10527514_00292.html. A letöltés időpontja: 2015. 01. 31.
[46] Pester Lloyd, 1863. augusztus 19, 188. lapszám. WBV A218, WHL-S/16. Forrás: OSZK, Mikrofilm-tár.
[47] Zenészeti Lapok, 1863. augusztus 20, III/47. Cím: Wagner Richard nyílt levele a Zenészeti Lapok szerkesztőjéhez. Ábrányi előszavával. Forrás: OSZK, Mikrofilm-tár.
[48] A ’63 júliusi koncertek után a Wagnert Penzingben meglátogató Reményi Ede és tanítványa: Plotényi Nándor több, korabeli magyar szerző zeneművét is elvitte Wagnerhez. (Maga Wagner azt írta 1863. aug. 8-án kelt levelében, hogy pesti tartózkodása alatt kapta a kottákat.)
[50] OSZK, Kézirattár, Fond XII/1192, WBV 3669, WHL-S/18.
[51] Péterfi(y) Jenő cikke in Magyar Művészeti Almanach, szerkeszt. Incze Henrik, Budapest, 1907, VII. évfolyam, pp. 42-43.
[52] A levél tartalmáról id. Ábrányi Kornél és Tallián Tibor is a Péterfiével ellentétes véleményen volt.
[53] 1864. február 19, Pesti Napló, Színházi bajok kútfejei, 15/40-4203. Haraszti tévesen febr. 23-ára dátumozta a cikket. Források: OSZK, Mikrofilm-tár, Haraszti, p. 303.
[54] A következő alkalmak köthetők Erkel nevéhez, vezényléséhez, ill. a Filharmóniai Társasághoz: 1854. március 5: Tannhäuser-nyitány, Zarándokkar. 1854. április 9: Zarándokkar. 1855. december 2: Tannhäuser-nyitány. 1858. február 28: Lohengrin-nyitány. 1860. január 6: Tannhäuser-nyitány.
[55] Pl. Budapesti Hírlap, 1856. január 30. Cím: Mozart-ünnepély. Brassai „Canus” álnév alatt. Forrás: OSZK, Mikrofilm-tár.
[56] Bónis Ferenc, Mosonyi Mihály, a magyar zenei romantika úttörője, http://www.zemplenimuzsa.hu/05_2/bonis.htm. Letöltve: 2014. 06. 01.
[57] Kelt 1866. nov. 26-án, Luzernben. OSZK, Kézirattár, Fond XII/1194. WBV 4607, WHL-S/21.
[58] 1866. dec. 14, Luzern. WBV 4619, WHL-S/22. A levél fakszimiléjét Haraszti Emil közli in Hubay Jenő élete és munkái, Budapest, Singer és Wolfner, 1913, a 12 és 13-as lap között.
[59] Fővárosi Lapok, A „Lohengrin” zenéje, 1866. dec. 4-én, 3. évfolyam 277-ik szám. OSZK, Mikrofilm-tár.
[60] Sürgöny, Színház és művészet-rovat, „LOHENGRIN”, 1866. dec. 4-én, 6. évf. 277-ik szám. OSZK, Mikrofilm-tár.
[61] Zenészeti Lapok, 1866. dec. 9 és 16-i szám, (7/10 és 11.), Ábrányi á.k. álnév alatt. OSZK, Színháztörténeti tár.
[62] A premier okán Münchenbe gyűltek Wagner barátai, akikről egy fotó is készült 1865. május 16-án, vagy 17-én. A fotón Rosty Pál és Mosonyi is látható. Források: Curt von Westernhagen, Wagner, a Biography, Translated by Mary Whittal, New York, (Cambridge University Press), 1978, II/25, München, Haraszti, a p. 312. és 313. között, Bónis Ferenc, Richard Wagner und sein Komponisterfreund aus Pest: Mihály Mosonyi in Richard Wagner: Des Ring der Nibelungen 1876-1978, Programmhefte der Bayreuther Festspiele 1978, Hrsg. von Wolfgang Wagner, July 1978, p. 26.
[63] 1865. május 24, München. WBV 4187, WHL-S/19. Forrás: Haraszti, Wagner Richard és Magyarország, Budapest, 1916, p. 324. és 471.
[64] 1865. június 14, München. WBV 4215, WHL-S/20. Első megjelenés Harasztinál, magyar fordításban, pp. 323-324. Kézzel írt másolat az OSZK Kézirattárában: Fond XII/1193.
[65] A levél magyar fordításának második magyar közlése. A szerző fordítása: „Altschul, Ellinger, Mosonyi, Rózsavölgyi, Schweida, Szoupper, Bellovits és Dunkel Uraknak! Mélyen tisztelt, kedves Barátaim! Teljes szívemből köszönöm Önöknek szívélyes születésnapi üdvözletüket! Az első volt, ami a távolból elért; újból életre keltette azokat az összehasonlíthatatlanul szívélyes és felemelő Pesten átélt élményeimet, amelyeket Önök nekem azokon a szép estéken Pesten szereztek. Ezáltal Önök is életre keltettek engem újra, mert csak az ilyen szép emlékek ölthetik össze a művész lelkének örökké megújuló életfonalát! Testvéri üdvözlet ezért! Az Önök hálás Richard Wagnere. Luzern, 1869. május 23.” A jelzetek: ML 1285 (a Liszt Ferenc Zeneakadémia Könyvtára), WBV 5304, WL-S/23.
[66] Altschul Úr zongorista, tanár, és Liszt tanítványa volt, Bellovics Úr karnagyként a magyar kórusmozgalom fejlesztéséért tett igen sokat, Rózsavölgyi Úr a pesti kiadóvállalat alapítója volt – amennyiben nem a másik Rózsavölgyi Gyuláról: 1851-1924 volt szó –, Dunkl (Dunkel) Úr sok Brahms-opus magyar bemutatásánál bábáskodott, dolgozott a Rózsavölgyi cégnek is, sőt Liszt nem hivatalos tanítványa is volt. Schweida Úr karnagyként és zeneszerzőként szerzett nevet magának, és rövid ideig a Budai Zeneakadémia (a mai Járdányi Pál Zeneiskola) igazgatójaként is tevékenykedett, az énekes: Szupper Úr a Színészeti Tanoda igazgatója volt, Ellinger Úr pedig elismert operistaként több Wagner-, és Erkel ősbemutató főszerepét énekelte el.
[67] A pécsi születésű Jánosi Engel József idősebb, Richard nevű fiának Wagner volt a keresztapja. Jánosi Engel személyesen látogatta meg Wagnert és Cosimát Bayreuthban, 1874-ben. Forrás: Kovács Attila, Verdi-Wagner és Pécs, http://www.baralib.hu/zenei-verdi-wagner-es-pecs. Letöltve: 2015. 03. 26.
[68] Reform, Különfélék-rovat, A „Tannhäuser” első előadását, 1871. március 12, II. évf. 71. szám. OSZK, Mikrofilm-tár.
[69] Ellenőr, Nemzeti színház, 1871. március 12, III. évf. 178. szám. OSZK, Mikrofilm-tár.
[70] Ungarischer Lloyd, 1871. márc. 14. Hivatkozással: Haraszti, p. 352.
[71] Fővárosi Lapok, A „Tannhäuser zenéje I. és II.”, 1871. márc. 14 és 15-én, 8/60 és 8/61.
[72] A levél kelte: 1870. márc. 31, Luzern. OSZK, Levéltár, Levelestár/Richard Wagner levele Radnótfáy Sámuelnek. WBV 5543, WHL-S/24.
[73] 1870. jún. 28, Luzern. OSZK, Levéltár, Fond XII/1190. WBV 5611, WHL-S/25.
[74] OSZK, Kézirattár, Fond XII/1191, WBV 6000, WHL-S/26.
[75] A Magyar Richard Wagner Társaság alakuló ülése: 1872. febr. 25. Alapítók: Mihalovich Ödön, Richter János, Apponyi Albert gróf, Mende János.
[76] Magyar Állami Operaház Emlékgyűjteménye, 72. 48. 46. WBV 6075, WHL-S/27.
[77] Az 1874-es levél jelzetei: WBV 6897, WHL-S/28. Az 1875-ös sorok jelzetei: WBV A439, WHL-S/37.
[78] 1874. december 8, Bayreuth, WBV 6925, WHL-S/29. Első publikáció: Zenelap, Wagner Rikhárd két levele, 1888. november 20, III. évf. 25. szám.
[79] 1875. május 28, Bayreuth, WBV 7161, WHL-S/39. Első publikáció: lásd az előző lábjegyzetet.
[80] A bemutatott Wagner-részletek közül Siegfried halála és Wotan búcsúja először hangzottak fel Magyarországon.
[81] LFZF, a Zeneakadémia könyvtára: ML 1287, WBV 8896, WHL-S/34.
[82] Wagner 1875. március 9-én meghallgatta a „Hollandi”-t a Nemzeti Színházban. Az előadás alatt természetesen nem fejezte ki nemtetszését, de Richter János húzásaival – felesége: Cosima Napló-jának tanúsága szerint ‒ nem volt megelégedve. Wagner azt is tervezte, hogy március 11-én megtekinti Erkel Ferenc operáját, a Brankovics György-öt, de az előadás Ellinger betegsége miatt elmaradt. Forrás: Varga Ildikó Rita Anna: Richard Wagner, Hungary, and the Nineteenth Century, p. 237. és 241.
[83] LFZF ML 1288, WBV 7072, WHL-S/38.
[84] Aug. 13-án: A Rajna kincse, 14-én A walkür, 16-án a Siegfried, és 17-én Az istenek alkonya volt műsoron.
[85] Vasárnapi Újság, 1876. aug. 20. Hosszú, illusztrációkkal ellátott tudósítás.
[86] Magyarországi ősbemutató. A búcsúest időpontja: 1883. febr. 28.
[87] 1883. február 14., 37/20, Kulturális Hírek-rovat. Haraszti Emil tévesen február 3-ára dátumozta a költemény megjelenésének dátumát. H, pp. 406-7.
[88] Ma valószínűleg: Báthory u. 24.
[89] 1883. máj. 23-27: a „Ring” magyarországi ősbemutatója. 1883. máj. 23-A Rajna kincse, máj. 24-A walkür, máj. 25-koncert Wagner operáinak és zenedrámáinak részleteiből, máj. 26-Siegfried, máj. 27-Az istenek alkonya, máj. 28-A walkür-ismét, máj. 29-Fidelio.
[90] A következő városokban jártak: Wrocław, Kaliningrad, Gdańsk, Hamburg, Lübeck, Bréma, Frankfurt, Lipcse, Berlin, Brüsszel, Amszterdam, Rotterdam, Antwerpen, Darmstadt, Karlsruhe, Stuttgart, Düsseldorf, Wiesbaden, Mainz, Strasburg, Basel, Velence, Bologna, Firenze, Róma, Torinó, Milanó, Trieszt és Graz, többek között. Forrás: Angelo Neumann, Erinnerungen an Richard Wagner, Leipzig, (Stackmann), 1907, pp. 250-322, 322-329.
[91] A Rajna kicse dr. Radó Antal fordításában, A walkür Csiky Gergely fordításában hangzott fel. Forrás: az előadások premier-plakátjai az OSZK-ban.
[92] Gedeon Tibor-Máthé Miklós, Gustav Mahler, Budapest, Zeneműkiadó, 1965, p. 101. Hivatkozással a Fővárosi Lapok-ra.
[93] Gedeon Tibor-Máthé Miklós, Gustav Mahler, Budapest, Zeneműkiadó, 1965, p. 101.
[94] Gedeon Tibor-Máthé Miklós, Gustav Mahler, Budapest, Zeneműkiadó, 1965, p. 101. A Pester Lloyd-ra hivatkozva.
[95] Zoltan Roman, Gustav Mahler and Hungary, New York, Stuyvesant, 1991, p. 10. és p. 54. Végjegyzetek: 39.
[96] Gedeon Tibor-Máthé Miklós, Gustav Mahler, Budapest, Zeneműkiadó, 1965, p. 103.
[97] Zoltan Roman, Gustav Mahler and Hungary, New York, Stuyvesant, 1991, p. 55, hivatkozással a Pesti Napló 1889. január 27-i, reggeli kiadásának lapszámára.
[98] Zoltan Roman, Gustav Mahler and Hungary, New York, Stuyvesant, 1991, p. 55.
[99] Zoltan Roman, Gustav Mahler and Hungary, New York, Stuyvesant, 1991, p. 56.
[100] Dux Adolf pl. lefordította a Bánk bán-t németre. Forrás: Peremiczky Szilvia, Az emancipáció utáni Fin de siècle-Budapest és Gustav Mahler in Budapesti Negyed, 2/16, (2008, Nyár), p. 2, http://www.epa.hu/00000/00003/00044/pdf/162876479.pdf. Letöltve: 2014. 05. 01.
[101] A premiert eredetileg november 9-ére tűzték ki, ám Karel Burian (Burrian, néha Burián Károly) betegsége miatt 16-ára halasztották. Ignaz Paderewsky, a híres zongorista azonban 16-án adott koncertet Budapesten, ezért a premiert megint elhalasztották. Forrás: Magyar szó, 1901. november 1, II/265.
[102] „Egy óceán ez a zene! A dráma, az éposz és a lira minden eleme egyesül ebben s önmagához mindenik következetes marad. [...] S ezért igaz az, hogy minden város, melynek falai közt Tisztán és Izoldet hallani lehet, egy müveltségi fokkal magasabbra lépett.” Pesti Napló, Ifj. Ábrányi Kornél cikke: Trisztán és Izolde, 1901. november 28., LII/328.
[103] „Végtelen dallamokból, összefüggés nélkül álló gondolatokból nem lehet érdekes müvet alkotni. Olyanféle ez, mintha valaki csupa kellemes izü füszerből: paprikából, borsból, szegfüszegből, fahéjból, gyömbérből, majorannából és szerecsendióból ételt akarna kotyvasztani. „Tristan és Isolde” is csak ilyen csemege, — jó annak, aki szereti.” Magyar szó, Két premier, I. Tristan és Izolde, 1901. november 28.
[104] Hőstenor, ebben az értelemben a wagneri szerepek avatott tolmácsolója.
[105] Gelencsér Ágnes-Körtvélyes Géza-Staud Géza-Székely György-Tallián Tibor, A Budapesti Operaház 100 éve, Budapest, Zeneműkiadó, p. 68.
[106] Fodor Gyula a Nibelungok gyűrűje címmel publikált zenei ismertetőt, s az elsők között ismerte fel Bartók Béla és Kodály Zoltán jelentőségét. Forrás: Magyar Életrajzi Lexikon, 1000-1990, Art. Fodor Gyula, http://mek.oszk.hu/00300/00355/html/ABC03975/04544.htm, letöltve: 2015. 04. 07.
[107] 1910. április 29-én a Lohengrin-t is új betanulásban vitték színre.
[108] 1914. január elsején a következő városok mutatták be a Parsifal-t: Barcelona, Madrid, Berlin, Bréma, Kiel, Budapest, Bologna, Róma, és Wrocław. Forrás: Parsifal: Performance History- OperaGlass, http://webcache.googleusercontent.com/search?q=cache:3qbKIAQdln0J:opera.stanford.edu/Wagner/Parsifal/history.html+&cd=1&hl=hu&ct=clnk&gl=hu, Tárolt változat. Letöltve: 2015. 04. 11.
[109] 1882: Parsifal-nyitány, A Filharmóniai Társaság Zenekara, 1883. febr. 28: Wie dünkt mich doch die Aue heut so schön, 1884. jan. 27: Zum letzten Liebesmahle és aViráglányok kara. H, p. 462. és 414.
[110] 1914. jan. 3-án, XIX/3, Színházi élet-rovat.
[111] Zeneközlöny, 1914. jan. 15, XII/10.
[112] Források: Koch Lajos, A budapesti Operaház műsora 1884-1959, in Színháztörténeti füzetek 29, Budapest, Színháztudományi Intézet, 1959, p. 13, A Budapesti Operaház 100 éve, Budapest, Zeneműkiadó, p. 454.
[113] Zenei Szemle, Temesvár, 1924. június, 8/9, Tárca-rovat, Pillanatfelvételek a Parsifal főpróbájáról, - Budapesti zenei képek -, W. J. aláírással, pp. 199-202. Forrás: Zenei Szemle, http://db.zti.hu/mza_folyoirat/pdf/ZSz_1924_VIII_09.pdf, letöltve: 2015. 04. 11.
[114] Péterfi Jenő nem lehetett ott, lévén 1899. 11. 05-én elhunyt. A Zenei Közlöny cikkírója tehát tévedett. Az ellentmondásra Szegedy-Maszák Mihály tanár úr hívta fel a figyelmemet.
[115] A Budapesti Operaház 100 éve, Budapest, Zeneműkiadó, pp. 201-3.
[116] A Die Feen, és a „Das Liebesverbot” kivételével.