Vad hajszák

A Hänssler Profil kiadó Szvjatoszlav Richter Liszt- és Chopin-felvételeiből adott ki válogatást. Az összeállítás egyik legfőbb értéke, hogy számos első kiadást tartalmaz, tizenkét Liszt- és tizenhét Chopin-felvételt, előbbiek közt a Funérailles kétszer is, utóbbiak közt kilenc etűd, a felvételek nem kis része Richter fénykorából, az ötvenes és hatvanas évekből származik.

Zay Balázs

Holger Siedler hangmérnök munkája kiváló, amit lehetett, megtett, s ennek van is eredménye. Richter művészetének minden erényével és árnyoldalával szembesülünk a korongok hallgatásakor. Szinte sosem játszott végig sorozatokat, ami nagy kár. Sosztakovicsról panaszára, hogy a 24 prelúdium és fúgából csak tizenhat tételt játszott, válaszul annyit mondott, hogy miért is játszaná az, amit nem szeret? Ezek szerint nyolc Transzcendens etűdöt szeretett. Persze kár a többiért, de ezt a nyolcat iszonyú jól játszotta 1957. április 8-án Moszkvában. Hozzáállása csak azért furcsa, mert ostorozta azokat, akik az ismétléseket elhagyják, így Gouldot is, akit egyébként becsült. Nyilván az egyes darabokat tekintette műnek s nem a sorozatokat. Liszt e ciklusából Richterre tekintettel értelemszerű, hogy kiemelkedik a Preludium és a Wilde Jagd. Vad hajsza lehetne a mottója is a kompiláció nem kis részének. Vad, de kontrollált és strukturált hajsza. Van persze némi hatása Richter efféle saját kisebbített ciklusainak is, főleg a szélsőségek, ahogy a vad hajsza után befelé fordulás és némi megnyugvás jön. Némi, mert Richter nemigen nyugodott meg, minden kezdődött újra.

A Zarándokévekkel hasonló a helyzet. A felvételek 1956. március 2-án készültek Moszkvában, a Villa d’Este ciprusai is 1956-ban Moszkvában, de hogy pontosan mikor, nem tudni. Itt is zavaró a hiány, de legalább a Velence és a Nápoly sorozatok teljesek. Pedig ez a hosszú ciklus intellektuális sorétűségével jobban vonzhatta volna Richtert.

A zongoraversenyek tekintetében rendkívül érdekes az anyag. Mindkettőt a híres Kirill Kondrasin vezényelte, 1961 júliusában készült Philips stúdiófelvételről a Londoni Szimfonikus Zenekarral, de mindkettő előtt szerepel egy élő felvétel is: az Esz-dúrról 1954. június 3-ról a Cseh Filharmonikusokkal, az A-dúrról 1955. március 14-éről a Bolsoj Színház Zenekarával. Az összevetés érdekes és tanulságos. Míg sajnálhatjuk, hogy Richter nem készített több stúdiófelvételt, megjegyezhetjük, hogy az élő felvételekben van valami plusz. Talán épp Richter határtalan perfekcionizmusa szaladt túl nem ritkán, s már-már a pillanatnyi ihletnek is útját állta. Természetesen nem az ihlet hiányára gondolok, dőre gondolat volna nagyon, de mintha a tökéletes, végső megvalósítás hajszolása a szabad folyásnak olykor gátja volna. A két élő felvételt érdekesebbnek érzem. A Bolsoj Zenekara néha felettébb ihletett, pedig nem Lisztre vagy versenyművek kísérésére szakosodott együttes.

Az Esz-dúr zongoraverseny két felvétele mellett halljuk a Magyar Fantáziát Ferencsik Jánossal és az Állami Hangversenyzenekarral. Annyira jó, hogy Richter azt írta róla a naplójában, hogy „majdnem büszke rá”. Benne van a richteri zongorázás tökéletessége, a hangzás kivételessége, egyszerre igazi cimbalom és igazi tiszta, határozott zongorahang, egyszerre virtuóz, átélt és kigondolt. Az A-dúr zongoraverseny kíséri a Patetikus koncert Anton Ginzburggal, melyet sokszor tévesen Grigorijnak tulajdonítanak. Érdekes, hogy ezt annakidején a szovjetek szerették, Gilels is játszotta Yakov Zakkal, romantikusabban, kevésbé hajszoltan és összefogottan. 

A Chopin-rész ugyancsak érdekes. Részben hasonló, részben más. Úgy érzem, noha tőle játszott a legtöbbet, mégsem ő állt hozzá a legközelebb, legalábbis a recipiens oldaláról nézve.

Persze csak 14 etűdöt játszott, úgy látszik nem szerette a többit. A sort sok helyen és sok időben készült felvételekből rakták össze, sok és kissé zavaró a taps a rövid darabok után (1960 Leningrád, 1960 Prága, 1960 Bukarest, 1952 Moszkva, 1963 London, 1960 Kijev). Richter Chopint nem a megszokott módok valamelyikén vagy azok valamelyikéhez közel játszott, hanem nagyon a maga módján. Ennyire „másképp” főleg Mozartot játszott. Az etűdök sorának megrövidítése azért furcsa, mert épp ez állhatott volna közelebb hozzá.

A polonézek közt is válogatott persze, s nem akármilyen „wilde jagd”-ot hajtott végre némelyikben: az Op. 40 No. 1 különösen gyors és viharos, de az Op. 40 No. 2 is eléggé. Négy polonéz – az említettek, az Op. 26 és a Polonéz-fantázia felvétele 1952. január 1-én készült Moszkvában. Ám a válogatós Richter meglep ezúttal, játszotta a remek és furcsamód ritkán elővett Op. 71 No. 1-es polonézt (1950. június 19. Moszkva), gyorsabban, simábban, mint Ashkenazy.

A Prelűdök közül is csak tizenkettőt adott elő, a felvétel 1950. június 19-én készült Moszkvában.  A Chopin-anyag végén az Andande spianato et grande polonaise brillante zenekar-kíséretes változata hangzik el 1961. július 16-ról a Londoni Szimfonikus Zenekarral és Kondrasinnal, majd - furcsamód - néhány Szymanowsky-darab. Ez a rész nem illik ide, s részben azért is indokolatlan, mert ugyanakkor a Liszt-anyagból nem kisebb darab maradt ki, mint a h-moll szonáta, noha nyolc felvétel is fennmaradt róla 1965-ből, illetve 1966-ból, de indokolt lehetett volna a Chopin-rész kiegészítése is az f-moll zongoraverseny 1966. december 20-i, Jevgenyij Szvetlanov kísérte felvételével. 

Kiadó: Profil Edition Günter Hänssler

Katalógusszám: PH18041