Ütős kis beszélgetések 26. - Födő Sándor

Sorozatunkban ezúttal Födő Sándorral beszélgettünk a zenész létről, ütőhangszerekről, hangszínekről, Pici bácsiról, színházi produkciókról, s még sok minden másról.

Budai Krisztián

- A Gramofon ezen cikksorozatában ütősökkel beszélgetünk, és az ő dolgaikkal foglalkozunk behatóbban. De te egy különleges “eset” vagy, hiszen sok minden mást is csinálsz. Sándor, te mikor és hogyan ismerkedtél meg az ütőhangszerekkel? Miért éppen ezt választottad?

- Zongoristának tanultam és zongorista is akartam lenni egy jó ideig. 3-4 évesen a családi összejöveteleken amellett, hogy a többi gyerekkel játszottam, ültem a hangfal előtt, hallgattam, ami szólt benne. Édesapám (szintén Födő Sándor - a szerk.) zenész, basszusgitáros, énekes, így mindig hazahozta az aktuális slágerek mellett a legújabb progresszív, jazz, rock stb., hazai és nem hazai zenéket is. Szóval jó zenék szóltak. Chicago, Syrius, Loksi, Police, Pink Floyd és még sorolhatnám… Aztán telt-múlt az idő, a zenei érdeklődésem egyre nőtt, már állami zeneiskolában zongoráztam és közben elkezdtem dobolni is. De az ütőhangszer a legkevésbé sem érdekelt akkor még, nem is tudtam a létezéséről, éppen amolyan rock és doom metal (vagy ‘miacsuda') arc voltam. Rock  zenét hallgattam-játszottam, mint dobos, és közben klasszikust, mint zongorista. Édesapám ekkor már a N.O. coM.M.ent zenekarban játszott. Saját dalaik mellett a  Bródy-Tolcsvay szerzőpáros is írt nekik, szóval jó zenéket játszottak, jó szövegekkel. Én pedig jártam a próbákra, nagyon tetszett a próbafolyamat, s beszippantott az együttzenélés atmoszférája. Németh Oszkárnak, a Fonográf egykori dobosának köszönhetem az ütőhangszerek iránti szeretetemet. Mert ő volt az, aki azt mondta, hogy itt ül szegény gyerek órák óta a próbán, adok már neki valami maracas-t, csörgődobot vagy valamit. Akkor már érdekeltek ezek a hangszerek, és Oszkár a dob mellett játszik is ilyen ütőhangszereken. Volt ott sok minden, például bongo, cabasa, egy foghíjas chimes és még rengeteg egyéb vicik-vacak, amit akkor nem is ismertem. Ő volt az, aki először megmutatta nekem ezeket. A zenekar pedig testületileg lehetőséget adott, hogy bekapcsolódjak. Mivel dob mellett kellett játszani, ezért teljesen autodidakta módon fölkaptam néha egy shakert, ha úgy éreztem, hogy olyan a dal. Ezek voltak az első lépéseim a zenei életben. Rögtön mély vízbe dobtak, és bizonyos dolgok nagyon korán jól sikerültek. 11-12 évesen vittek magukkal fellépni, ha erre volt lehetőség. Ott pedig ment minden élesben. Hangszerem szinte nem is volt még, főleg Oszkár hangszerein játszottam. De amikor a szüleim látták, hogy ebben több is van, s igazán fontos számomra a zenélés, elkezdtek hangszereket vásárolni, így pedig már 14 évesen zongorán és ütőhangszeren kísérhettem Bródyt a N.O. coM.M.ent-tel a színpadon. Nagyjából így váltam ütőhangszeressé.

  

(fotó: Gál András http://www.galandris.com)

- Ez elég inspiráló, nagyon jó kis indíttatást kaptál. Hol folytattad a zenei tanulmányokat? Kik voltak a mestereid?

- Németh Oszi azért nagyon fontos ember - mert bár lehet, hogy hivatásszerűen nem tanított -, de olyan pedagógiai érzékkel rendelkezik, amiről nem is tud. Úgy szerettette meg velem a dobolást, a filleket vagy akár a legegyszerűbb groove-okat, ahogyan tanítani talán nem is lehet. Ezért ő a mesterem maradt, mert ha ő nincs, akkor valószínűleg ez az egész nem így alakul. Amikor pedig ezt már felváltotta a tudatos fejlődés, akkor kezdtem el a jazzt is megismerni, már csak azért is, mert édesapámék is hallgatták, szerették. Elsőként - a néhai - Csepregi Gyulával találkoztam, mert ő apámékkal is sokat játszott. Így keveredtem Kőszegi Imréhez is dobolni és jazzt játszani, tanulni. De rögtön mindenevő lettem, és rendszeresen jártam például a Benkó Dixieland Band, meg Török Ádám és a RABB klub koncertekre. Budapesten szerencsére elég könnyű volt ilyen zenei csemegéket találni. Aztán elvetődtem László Attila Band-bulira, ahol Szendőfi Péter dobolt és Horváth Kornél volt az ütős. Na, ott kaptam az első sokkot, hogy hívjuk: könnyűzenének, rocknak, jazznek vagy ezek kombójának, hogyan is lehet a zene szövetébe beépíteni az ütőhangszerezést, hogy mi is lehet a szerepe ezeknek a hangszereknek. Nagyon lehengerlő volt Kornél játéka, kiszámíthatatlan, elementáris. Gyönyörűen szóltak keze alatt a hangszerek. Csak jóval később kezdett el érdekelni, hogy melyik hangszert milyen tradicionális zenében használják, honnan származik. Valahogy a természetes környezetéből kiszakítva nagyon izgalmasnak tűnt, sokkal nagyobb szabadsággal és kreativitással lehet kísérletezni, improvizálni. Mai napig azt veszem észre magamon, hogy ezt keresem. A végső döfést a 97’-es Herbie Hancock New Standard Allstars Budapest Sportcsarnokos koncertje mérte rám, úgy mindenki által, aki a színpadon állt. Még most is libabőrözöm... Nagyon szeretek zenét írni és szerencsére van is rá lehetőségem. Sokat írok színházaknak, filmekbe és persze lemezekre. Az adott feladatokban mindig azt keresem, hogy hogyan tudnám magamat belecsempészni, illetve valami szokatlant, nem egyértelműt, hogy később még én is agyalhassak rajta, hogy az meg ott mi a csuda, ami szól? Például valamilyen effekthang vagy nem hagyományos módon való játszás egy hangszeren, ennek nagy mestere az Amadinda is. Nem tudok autentikus módon játszani egy hangszeren sem, persze bizonyos technikák megtanulása, gyakorlása kikerülhetetlen, de mindig azt keresem, hogy az adott hangszerben ki vagyok én. Valahogy az ütőhangszerekkel is így találkoztam. És ki ne felejtsük Charlie zenekarát. Abban az időben Kornél ott is játszott, és engem nagyon érdekelt, hogy az végül is egy bluesos-rockos zene, és abban mi keresnivalója van az udunak, a kongának, a bongonak, vagy a shekere-nek. Tulajdonképpen ez szerintem egy jó kaland. Nem is játszottam a Ricardo Salsa Club-on kívül semmi más zenekarban, ami autentikus ütőhangszerezést igényelt volna. Őszintén megvallva, a csapat nagyon jó volt, de - a szó legszelídebb értelmében is - részemről “kész átverés” volt. Persze, hogy kit vertem át jobban, az más kérdés, de hamar rávilágított az eset arra, hogy úgy, ahogy a tablázáshoz, derbukázáshoz, djembézéshez, például a kongázáshoz és bongózáshoz is oda kell menni, vagy onnan kell jönni, de a legjobb ott születni, ahol identitást, életérzést magunkba szívva, igazán el tudunk mélyedni a hangszerben és annak történelmében. Vannak itthon nagy mesterek, akik erről többet tudnak mesélni. Itthonról tanulva csak a stílusjegyeit hordozhatjuk és népszerűsíthetjük kedvenc hangszereinket. Ami amúgy felemelő érzés és ugyanúgy felelősséggel jár. Ma pedig már amúgy is ott tartunk, hogy naponta kerülnek elő olyan videók, ahol a közel 3 éves gyerek a teljes szívét beletolja egy nagyon rossz minőségű djembe-be, de az már úgy szól, ahogy én biztos nem tudnám megütni soha (nevet)…

 

(fotó: Kaiser Ottó)

- Egyébként pedig - ahogy említetted is -, nemcsak az ütőhangszerekkel foglalkozol, hanem zeneszerzéssel, színházzal, filmekkel is, de Juroniccsal, Alföldivel is dolgoztál már, egyszóval nagyon komoly egyéb más dolgaid vannak. Neked,  gondolom, ez egy nagy egész, és szervesen összefügg. Hogyan jöttek a további munkák? 

- Először is borzasztó nagy mázlim volt, köszönhetően édesapám zenekarának és személy szerint édesapámnak, mert bemutatott a nagy generációnak, s lehetőségem adódott a velük való együttjátszásra. Mostanában volt a Presser Aréna, és ennek kapcsán egy másik interjúban megkérdezték, hogy Pici bácsival mióta játszom. Ki kellett számolnom, és rájöttem, hogy még a 18-at sem töltöttem be, amikor odakeveredtem. Ez Borlai Gergőnek volt köszönhető, mert vele kezdtem el játszani 16-17 évesen. Ő pedig úgy látta, hogy érdemes lenne engem bemutatni Pici bácsinak és később Charlie-nak is, akinek legalább 3-4 lemezén és a koncertjein is játszhattam. Szerencsémre az idén ősszel megjelenő lemezén is ütőzök. Rengeteg műfajban kipróbálhattam magam, mint ütős, zongorista vagy akár harmonikás, jazzt vagy népzenét játszó együttesekben. Így kerültem többek között Herczku Ágnes és Nikola Parov bandájába, több mint 10 évig, vagy Halász Judit mellé, közel 17 esztendeig. Azokkal az emberekkel játszhattam és játszom most is, akikkel mindig is szerettem volna. Akikkel együtt gondolkodunk a zenéről. Szeretem a műhelymunkát, imádok próbálni, sokszor még a koncertnél is jobban. Kreatív embernek tartom magam, így kicsit nehezen is viselem amikor csak a hangszer karakterére, hangjára van szükség, és nem az emberre, aki mögötte van. Szeretek ötletelni és mindenbe beleszólni, persze utóbbit néhány esetben bár ne csinálnám (nevet) ... Volt régebben egy alap mag, baráti társaság, például Borlai Gergővel, akivel nagyon sokat zenéltünk együtt, csináltunk közös zenekart is (a FODO-t - a szerk.), egy alkalommal pedig a Tam-Tamból felvásároltunk egy csomó olyan ütőhangszert, ami évek óta ott kallódott. Kitaláltuk, hogy ezek segítségével csinálunk egy duót. Szóval ezeket megvettük - egyébként a mai napig is van még belőle -, persze a duóból semmi nem lett. Nem igazán volt rá idő. Viszont akkor valamilyen haveri szál révén szatmári szilva pálinka és szatmári szilva lekvár érkezett hozzánk, ennek mi voltunk a “pesti leosztói” a haverok között. És amíg nálunk volt a sok üveg, azokon duóztunk, és felvettük a Kitchen Folk című dalt. Egy éjjel Gergőék konyhaszekrényét is bevetettük, bár ne tettük volna. Persze ezt csak reggel láttuk igazán. Talán valamelyikünk gépén még megvan, meg kéne keresni... Van fent a legnagyobb videómegosztón egy videó, amin éppen ezt a dalt készítjük. Nagyon fiatalok voltunk akkor, és nagyon örültünk magunknak (nevet)... Fontos volt ez a hármas csapat Papesch Petivel kiegészülve, nagyon sok produkcióban voltunk így együtt, a poptól a rockon, a jazzen át akár a verses zenékig. Nagyon felemelő időszak volt. Ehhez hozzátartozik még Mogyoró Kornél ütős. Rengeteg próba, koncert, ötlet és éjszakákon át tartó fejtegetés, vitatkozás, meg ami ilyenkor kell. Azóta felnőttünk, sokunknak családja lett, így az egymásnál alvások és éjszakákat-átzenélések egyénibe fordultak át, de jól van ez így. Visszatérve az eredeti gondolathoz, a mai napig nagyon szeretek a műfajok között kirándulni. Úgy érzem, mindig megtaláltak ezek a helyzetek, a kérdésedre is így kanyarodnék rá. 2004-ben hárman játszottunk együtt: Ágens, vagyis Gyimesi Ágnes, Mogyoró Kornél és én. Abban a műsorban zongoráztam és ütőhangszereken is játszottam. Ágens, Boudny-val kiegészülve később megírta az Új világ című 2 részes kortárs balett előadás 1. részének zenéjét (a 2. részben Dvořák: IX. szimfóniája hangzott el - a szerk.). A Szegedi Kortárs Balett kiegészült még rengeteg táncossal és egy igazán monumentális darabba csöppentünk, melynek bemutatója a Szegedi Szabadtérin volt. Két dob, két ütőhangszer, plusz Ágens, így állt össze a zenekar. Molnár Kristóf, Oláh Gábor voltak a dobosok és Mogyoró Kornéllal mi ketten voltunk az ütőhangszeresek. Nagyon nagy munka volt, iszonyatosan jó buli és egy borzasztóan jó élmény. Tamásból (Juronics - a szerk.) pedig végig olyan nyugalom, biztonságérzet áradt, amiben igazán jó volt heteket eltölteni Szegeden. Legutóbb pedig a Credo című előadásában dolgoztam, már mint zeneszerző. Szintén a társulattal mutatták be. Nyilván egyik munka hozza a másikat, a kettő között meg eltelt éppen 15 év. Következő közös alkotásunk és zeneszerzői munkám koronája lehet (hogy stílusosan fejezzem ki magam) az idén ismert okok miatt elmaradó, de 2021 júliusára átkerült Sok hűhó semmiért című darab. Tamás (aki a rendezője lesz) felkért zeneszerzőnek, és szerepelni is fogok az általam összeállított csapatban, így 17 év után újra visszakerültem Szegedre. Szeretném a zeneszerzői pályámat legalább annyira hangsúlyossá tenni, mint az előadóművészit, mivel minimum annyira fontos nekem. Önmenedzselésben borzasztó vagyok, nem tudok nyomulni, ezért valahol én vagyok az a szürke szamár a ködben, de egyszer csak megkeresett Kováts Adél 2019-ben, egy Alföldi Robi-darab kapcsán, ahol végül zeneszerző lettem, a Gondnok című darabban, a Radnóti Színházban. Ide kifejezetten azért hívtak, mert úgy érezték, hogy ütőhangszeres zeneszerző kell nekik. Vízcseppekkel kellett machinálni, illetve egy “vizes játszótér” volt a színpadon kialakítva. A vízcseppek egy bizonyos rendszer szerint csepegnek különböző formájú és anyagú edényekbe. Ezt folytatva alakul ki a zene. Csak egy eltorzított pianínó szerepelt még a zenében, ami olyan volt, mintha a víz alatt szólna. Vízcseppeket vettem még fel hozzá és mindenféle egyéb hangszert, aminek “cseppszerű” hangja van vagy lett. Mélyül, magasodik, amikor odaér az adott felülethez. Ezek izgalmas dolgok nekem, mint ütőhangszeresnek, zeneszerzőként pedig pláne.

- Azt hiszem, láttam is rólad valahol egy vízcseppes képet, annak köze volt ehhez a darabhoz? 

- Amire gondolsz, az inkább tényleg egy játszótér. Svájcban voltunk 2019. nyarán, az ottani Csodák Palotájában jártunk, a Technorámában. A fiammal ellátogattunk oda, és ott találtunk egy ilyen szerkezetet, ami, mint egy repülőgép szimulátor, rengeteg gombbal, karral volt felszerelve. Ha megnyomsz egy gombot, az ahhoz rendelt helyről leenged egy csepp vizet az alatta lévő, legkülönbözőbb alakú és anyagú edénybe. Mindegyiknek más hangja van. Az a vicces, hogy éppen abban az évben láthattuk, amikor csináltam a színházban is a vízcseppes darabot. Csak a sorrend volt fordított.

 

(fotó: Seres Flóra)

- Azt mondják, nincsenek véletlenek…

- Egyébként meg órákat ücsörögtem ennél a hangszernél, egy apró kis bibije volt csak, ami persze a kihívást is jelentette rögtön, hogy a gomb megnyomását követően a cseppek más és más időben értek az edényekhez, s szólaltak meg. Ehhez kicsit hozzá kellett szokni, de nagyon érdekes volt tanulmányozni.

- Egyébként te milyen zenészként definiálod magad? Melyik rész a meghatározó, a közreműködés, netán a session-zenészség - ha fogalmazhatok így -, a zeneszerzés vagy más egyéb, te ezt hogyan éled meg?

- Zenész! Igyekszem körülvenni magam olyan zenészekkel akiktől próbáról-próbára és koncertről-koncertre tanulhatok valamit vagy csak együtt fejlődünk. Nem hiszek az ilyen jellegű zenészek közötti megkülönböztetésében, noha találkoztam már ezekkel a definíciókkal én is. Tag vagy session? Kérem??? Melyik produkciónak van szüksége érzelemmentes zenészre (amennyiben a session ezt jelentené ebben az esetben). Igaz ez a zenekarokat segítőkre is. Fény, hang, szállító, menedzser, bárki, aki az előadásért van. Szív nélkül nem lehet. A motivációt érezni egy zenészen, és én úgy érzem, sikerül jól választanom. Fantasztikus zenészekkel játszhatok, nagyon hálás vagyok nekik ezért. Szóval zenész vagyok. Gyerekkorom óta szeretnék az lenni. Vannak, akik úgy hívják, hogy muzsikus. Én is játszom például népzenészekkel, ott mindig muzsikálunk. Ez szép és földbe gyökerezett gondolat sugárzik belőle. Ebben is ott van a szív, ahogy a jazz-ben a jam-elésben. Embereket hoznak össze az azonnali adok-kapok reakciók, rögtönzések, egymásra figyelések. Néha gyakorlatilag pucérra vetkőzöl a közönség előtt. Aztán egy-egy zenész tovább beszélget, majd azt vesszük észre, hogy már 10-20 éve játszunk, muzsikálunk együtt. 

A lényeg, hogy nyitott füllel és szívvel magasra helyezett antennákkal adjuk és vegyük az adást. Ez a dolga a zenésznek. Zenésznek és inkább “zene írónak” vallom magam, mint zeneszerzőnek. A zeneszerző kifejezés olyan, mintha lenne egy baromi nagy adatbázis, és az egyénen csak az múlik, hogy abból hogyan válogatja össze a frázisokat. Inkább írni szeretek, de ez zenében lehet, hogy nem egy divatos kifejezés.

- Milyen zenekarokban láthat téged a közönség mostanában? Mik a legfrissebbek, mi az, ami a legrégebb óta tart?

- Próbálom összerakni fejben, hogy kik azok, akikkel a legrégebb óta zenélek és még tart... Szirtes Edina Mókus például, talán ő az egyik legrégebbi zenésztársam, akivel tizenéves korunk óta zenélünk együtt, nagyon sok kalandon vagyunk túl. Sok színházi szereplés, Zséda Müpa-beli Akusztik koncertjének közös hangszerelése, mindent biztosan nem tudok felsorolni, de ő egy mérföldkő. Felnézek rá, sok mindenben példaértékű számomra. Pici bácsival is körülbelül ugyanilyen régóta játszom, nem tudom, hogy van-e olyan produkciója, amiben nem játszottam volna az elmúlt 20 év alatt. Saját műsorával kezdtük 2001-ben, az Erkel Színházban voltak a koncertek, aztán ez megjelent DVD-n. De már előtte találkoztunk és játszottunk együtt. Volt a Képzelt riport színpadi, zenei produkciója, aztán az LGT, de az egy külön cikk lenne... El sem tudom mondani, mit jelent azokat a dalokat játszani és persze, hogy velük egy színpadon. De egyébként Picivel bármikor színpadra állni ugyanannyit jelent. 2019. szilveszterére meghívtak az Amadinda-Presser koncertre, Karácsony James és én voltunk a vendégek. Fantasztikus volt velük. Persze most, hogy eltelt körülbelül fél év, megint csak a próbaidőszak ugrik be legelőször, azok az emlékek, csipkelődések, néha pofonok, amikről csak mi tudunk. Hihi. Aztán ott volt Rúzsa Magdi és Presser Angyal mellettem című turnéja, amit 5 évig játszottunk. Imádtam. Rajtuk kívül Kovács Ferenc “Öcsivel” és Szabó Tomival voltunk a zenekar. Nagyon intim környezet, rengeteg beszélgetéssel és utazással, ivással-evéssel. Ugyanígy Falusi Mariannal és Picivel a Húszegynéhány dalunk mini turnéja és BKK-k a végén szintén kis létszámú zenekarral, csodás próbaidőszakkal. Látható, hallható vagyok még a Mitsoura zenekarban is. Korábban Szalai Peti, Dés Andris voltak az ütőhangszeresek. Most jóval rockosabb lett a hangzás. De erről majd később. És akkor el is jutottunk az összes fent említett időszakot körül- és átölelő Bíró Eszterig. Mondanom sem kell, hogy Pici bácsinak köszönhetően, hiszen a már említett Képzelt riport kapcsán ismerkedtünk meg. 

- Te Eszternél szerzőként vagy jelen?

- Igen, de állandó zenei partnere is vagyok. Eddig három, gyerekeknek szóló lemezt készítettünk az Állati Zenés ABC 1. és 2., illetve a legutóbbi Időradír című albumokat, melyek csodálatos grafikákkal, könyv formájában jelentek meg. Szövegírója pedig a fantasztikus Hegyi György, akivel több mint hatvan gyerekeknek szóló dalt írtunk Eszternek. Egy-két kivétellel, melyeket Marék Veronika és Varró Dániel jegyez és felkerült még egy Weöres Sándor-vers is. Emellett most készül Eszter harmadik, elsősorban felnőtteknek szóló (persze, miért is ne hallgathatnák majd gyerekek is) lemeze. Van egy szívem csücske formáció is, Falusi Mariann - Bíró Eszter: Egy kicsit ide, egy kicsit oda című műsora, szintén Gyurival vagyunk a társszerzők. A műsorban a saját dalaink mellett Pa-Dö-Dő-től a Chicago musical-en át Cohen Hallelujah-áig sok minden van, de a koncert folyamán hihetetlen szópárbajokat vívnak a csajok az élet dolgairól, rengeteget röhögünk, és imádja a közönség és mi is. És persze Szalóki Ági (debreceni koncertjükön találkoztunk először személyesen - a szerk.), gyerekműsora, néha felnőttműsora, de rengeteg dolgot csináltunk már együtt Ágival is. Nagyon szeretek Ágival és a zenekarával játszani, minden koncert egy nagy utazás nekem. Emellett stúdiómunkákat csinálok - keverés, felvétel, stb., nagyon sokat dolgozom a stúdiómban, ahol a zeneírás is zajlik, meg mindenféle anyagok keverése, hangszerelése. Csinálunk egy multimédiás koncertszínház sorozatot is Eszterrel, Az Időmanó ünnepei címmel, amit közösen írtunk, és négyszer adtuk elő az elmúlt évadban, a Várkert Bazárban. A járványhelyzet miatt online folytattuk Az Időmanó kalandjai címmel, most járunk a negyedik résznél. Az írás mellett közösen rendeztük és vettük fel. Egy újabb kaland, amikor nem hangszerek, hanem az íróasztal mögött ültünk hetekig és terveztük a szituációkat. Persze nem egyedül, Horváth Réka, Bakos Barbara és Bukta Zsolt készítették a részekhez az animációkat. Mindeközben egy bibliai-történeti indíttatású nagy zenés, és remélem majd táncos vagy esetleg színházi koprodukciónak vagyok a zeneszerzője. Ez egy nagyzenekari mű kórussal, vonósokkal, fúvósokkal és néhány szólistával: cimbalom, zongora, trombita és egyéb fúvósok. De hogy visszautaljak a beszélgetésünk elejére, itt is éppen kísérletezek egy csomó, oda nem illő hangszerrel, akusztikusan, nem akusztikusan, effektezve, nem effektezve, és hogy hogyan tudok machinálni és teret hagyni egy olyan instrumentumnak, amit alapvetően nem ültetnék be “nagyzenekarba”... A jelen pedig, hogy Eszter lemeze mellett készülünk Oláh Ibolyával többek között egy új lemezzel, ahol zeneszerzőként és zenekarvezetőként meg hangmérnökként, szóval olyan “mindenes”-ként veszek részt a munkálatokban. Emellett hamarosan kezdődik a próbaidőszak Pici bácsival a 2021. januárjában megrendezendő, kongresszusi központos koncertsorozathoz. 

 

(fotó: családi archív)

- Amikor egy produkcióban ütőhangszerekről van szó, te milyen hangszerekben szoktál gondolkodni?

-  Először egy korábbi kérdésedre térnék vissza. Oszin és Kőszegi Imrén kívül Baló Istvánhoz mentem még tanulni. Nem elsősorban a hangszeres játék miatt, inkább az érdekelt, hogy mi a dob és a dobos szerepe zeneileg egy produkcióban, mi a “-tól -ig”, mikor és hogyan kell a zenekar belső tempójához alkalmazkodni vagy esetleg irányítani azt. Egyáltalán elvárja-e és mikor a zenekar, hogy a dobosra támaszkodjon. Azt gondoltam, hogy Pistitől választ kaphatok ezekre a kérdésekre, mert ő amolyan vérbeli, “igazi” zenész, nem csak kiváló dobos. Ekkor kezdődött az életemben, hogy már dobos nélkül is játszottam néhány zenekarban ütőhangszeresként. Vegyítettem a dobszerelésből jól ismert hangszereket (pergő, lábcin, ride stb.) a kézi ütőhangszerekkel. Funkcionálisan igyekeztem a tamokat és a lábdobot is megtartani, de az mindig valami más hangszerre lett átültetve, cajon-ra, djembe-re, rotora, ilyesmikre. És visszatérnék a Mitsoura zenekarhoz és Presserhez is. Nagyon régen használtam egy dob-ütő összeállítást. Trilok Gurtu játéka és hangszerparkja sok inspirációt nyújtott ehhez. A kézzel-verővel való dobolás a mai napig nagyon közel áll hozzám, sokáig keresgéltem ennek a lábdob sound-ját például. Most már úgy érzem, megtaláltam. Ez egy 13”-as timbales. Nagyon vastag bőr van rajta, a létező leglazábbra engedve, és ez a lábdob sound-om a mai napig. Nagyon heavy, kopogós hang. A Mitsoura zenekarban, ami tipikusan a kísérletezős bandák közé tartozik, most pont ez kell, és soha semmilyen más produkcióban nem használtam még ezt a set up-ot. Csak egy példa: van egy dal, ahol megy folyamatosan a “lábdob” kézzel ütve, emellett egy ütőgardon és egy állványra helyezett darbuka szól. Ezt a groove-ot nem lehetett volna csak úgy fejben, otthon kitalálni. Az ütőgardonnal kísérleteztem már korábban is, szerettem volna beilleszteni a saját zenei környezetembe. Hasonlóképpen került elő Presser Arénás koncertjén is. Nem vagyok a hangszerkészítés ellen sem, ha éppen nincs arra alkalmas instrumentumom otthon. Sok ilyesmire nyitott vagyok, amitől a családdal lassan már nem férünk el, de hát ez van… Most éppen tapanozni kezdtem el, de a pálcafogást tekintve inkább úgy, mint az indiaiak. Ehhez készíttettem a pálcánál hosszabb, vastagabb ütőket nádból. Pici bácsinál sem használtam még kétszer ugyanazt a hangszerparkot. Ahogy a műsor mindig más, úgy a hangszerösszeállítás is folyamatosan változik. Ettől persze frissek is maradunk. Volt már, hogy mandolinoztam, harmonikáztam, vagy éppen egy bőröndöt rugdostam. Ő is olyan, hogy sokszor nem nevezi a nevén a hangszereket, csak azt mondja:  “ide valami sika kéne”. Tudja, hogy milyen funkciót keres, de az utat végig szeretné járni és mindent meghallgatni, mindenbe beleszólni. Ő a százszoros “Mindenes”(nevet). Egyszer egy közös stúdiózásra a létező és boltból, barátoktól is elkunyizott összes shaker-el megjelentem, de végül egyik sem volt jó a dalban. De a “sika” funkciót tudtuk, gondoltunk arra is, hogy fölseperjük a stúdiót, és annak a hangja lesz az igazi, de még az sem volt jó. Végül egymással szembeállva (Presserrel-a szerk.), a két tenyerünket összedörzsöltük. 1-3 hangsúlyra ő, 2-4-re én és ez szólt sztereóban. Ennek nem találtuk meg a “megcsinált, bolti” verzióját, de kár is lett volna kompromisszumot kötni. A kérdésedre válaszolva pedig, mivel minden produkció más, nincs bevált recept. Éppen ettől ilyen izgalmas és kimeríthetetlen az ütőhangszerek világa. Korábban már mondtam, hogy szeretek próbálni. A próbák azért vannak, hogy az ötleteken és a hangszerválasztáson is végigmenjünk, dolgozzunk rajtuk. Ezt persze megelőzi az otthoni felkészülés, daltanulás, különben nincs mit kipróbálni. Szeretem megvárni az inspirációt, ahogy a többi zenész viszonyul a dalhoz, egymáshoz. És mivel sokat vagyok a már korábban említett “mindenes” főleg a saját produkciókban, plusz biztos van valami belső hangszerelési késztetésem is, de ilyenkor nem tudom megállni, hogy ne szóljak bele, ne nyúljak bele a dolgokba, ha úgy érzem, hogy előreviszi a dalt. Nagyon vicces például, amikor sok “mindenes” próbál egyszerre. Soha véget nem érő ötletdoboz. Próba, nyitottság és türelem játéka minden.

- Végezetül a záró kérdésem maradt csak hátra. Mit tanácsolnál egy kezdőnek, aki ezt a hangszeres területet szeretné választani?

- Csak a saját pályámból tudok meríteni. Mindenféle zenére nyitottnak kell lenni ahhoz, hogy magadban kialakulhasson az az út, amin el szeretnél indulni. Az ütőhangszerek világa kimeríthetetlen mind technikai tudás, mind a hangszerek tárháza szempontjából, ezért bár nem tudhatod, hogy merre sodródsz a pályádon, hány különböző zenei műfajban zenélhetsz, fontos, hogy az általad kiválasztott úton maradj, találd meg önmagad a hangszeredben. 

Számomra a legfontosabb dolgok: a beszélgetés, nyitottság, zenehallgatás, még több beszélgetés, még több nyitottság, és még több zenehallgatás!