Ütős kis beszélgetések 21. - Martonosi György

Martonosi György a hazai ütőhangszeres és jazzkultúra meghatározó egyénisége: alkotó, előadó, pedagógus, szakíró, nevéhez dobiskola alapítása, valamint fesztiválok és koncertek egész sora fűződik. Tavaly ünnepelte 75. születésnapját, ebből az alkalomból készült vele nagyinterjú a RitmusDepo és a Gramofon együttműködésében.

Budai Krisztián

G: Gyuri bácsi, mikor és hogyan ismerkedtél meg az ütőhangszerekkel?

MGy: Gyerekkoromban egy U-alakú házban laktunk, amihez hozzá volt építve egy divat-kötöttáru gyár kultúrterme. Onnan áthallatszott a bálok hangja – akkoriban még rendszeresen voltak ilyenek –, a dob és az egyéb hangszerek. Ezt megelőzően én, mint minden más gyerek, ösztönösen elkezdtem dobolni, ha kellett, ha nem. A ritmus megvan bennünk elrejtve, ha utat tör magának, akkor az ember elkezd ezzel foglalkozni, nyilvánvalóan azt is ösztönösen. Annak függvényében, hogy kinek milyen az indíttatása, mennyire elszánt, mennyire van esetleg kényszer, elkezd zenélni. Szegények voltunk, én zongorázni szerettem volna, de arra nem volt mód. Így hát átkérezkedtem a szomszédos kultúrházba, ahol nem volt más, csak egy 26”-os lábdob.

G: Csak nem azt akarod mondani, hogy ez volt a kezdőhangszered?

MGy: De bizony, ezt elfektettem, söprűnyélből faragtam hozzá jópofa dobverőket és elkezdtem kegyetlenül büntetni a környezetemet. Ez odáig fejlődött, hogy iskolámban, az Egressyben is elhintettem. Volt egy fizikatanárunk, Dzsatkó tanár úr, aki brutálisan rosszul szaxofonozott, de minimum világsztárnak érezte magát ezen a téren, vele közösen csináltunk egy zenekart. Na most el tudod képzelni, hogy egy 26”-os lábdob és egy Esz-altszaxofon, ami rossz, hamis, milyen csodálatosan szólhatott együtt...

G: Te jó ég...

MGy: Igen, és nincs vége, mert szervezett nekünk dunai hajókon fellépéseket. A többes szám nagyon hamar egyes számba ment át, mert a legelső alkalommal kirúgtak bennünket, azzal a felkiáltással, hogy mi ez a borzalom?! Így indult, ezek voltak a kezdetek.

G: Érdekes, hogy teljesen önképző módon indultál, ezt sosem gondoltam volna. A továbbiakban hol folytattad a zenei tanulmányaidat? Kik voltak a mestereid?

MGy: Abszolút önképző módon ment minden. Volt egy osztálytársam, aki Kertész Kornélnál tanult – az ország egyik legképzettebb jazz zongoristája volt, többek között a Dália Jazz Klubot vezette Gonda Jánossal együtt. Volt egy híres zenekaruk, az Astoria Jazz Quartet, ebben Várnai Tibor dobolt. Elmentem egy koncertjükre az Astoriába. Csak ültem ott Várnai Tibi mellett és hallgattam, néztem. Egyszer azt mondta Kornél bácsi – mivel látta, hogy mindig megyek a doboshoz –, hogy üljek már be dobolni. Akkor még életemben nem doboltam dobfelszerelésen. Végül beültem, kéket-zöldet doboltam. Meglepetésemre azt mondta nekem, hogy nagyon szeretné, ha vennék egy dobot, mert szívesen játszana velem. Bennem megfordult a világ, hiszen úgy éreztem, hogy én nem is tudok dobolni. Anyukám körülbelül 1000 forintért vett nekem egy brutálisan ócska Hetesi-dobot. Kertész Kornél javasolta, hogy tanuljak meg kottát olvasni, elküldött Varasdy Ernőhöz, az operaház ütőséhez. A Mester utcai zeneiskolában tanított, attól fogva hozzá jártam. Utána elküldtek az OSZK stúdióba, a Szófia utcába, ahová nem volt egyszerű bekerülni, de sikerült. Bányai Lajos bácsihoz jártam.

G: Legendás volt, nagyon sokan tanultak nála.

MGy: Nála keményen kellett volna tanulni, és hát mondanom sem kell, nem tetszett, mert minden, ami kötöttség, ellenkezést vált ki bennem. De jártam oda, és el is végeztem az iskolát, „kiválót” kaptam végül. Közben már játszottam Kornél bácsival több koncertet is.

G: Milyen évet írtunk ekkor?

MGy: 1960-at, akkor voltam 17 éves. Innentől egyre több jó zenekarba kerültem be, sok rádiófelvételen játszottam, szépen ívelt felfelé a karrierem. Egyszer csak szóltak, hogy egy zenekarral ki lehetne menni játszani az NDK-ba, ahol sok lány van. Mindig is ez volt a gyenge pontom. Ahol felnőttem, ott az udvarban kilenc lány lakott, én voltam fiú másodmagammal, emiatt nekem a zsigereimben volt, mindig lány barátaim voltak életem során. Sajnos ekkor kikerültem az itthoni vérkeringésből, pedig nagyon a sűrűjében voltam, ezt azóta is sajnálom. De a környezetem nem adta fel még akkor, hívogattak. Nem tudom, emlékszel-e Hacki Tamás nevére?

G: Persze, ő volt az a „füttyös” ember.

MGy: Elhívtak a zenekarába, mert a bőgőse Rahói Ernő volt, aki az Astoria Quartetben is játszott. Annak idején sokat játszottunk együtt, eszébe jutottam. Azért volt ez hatalmas dolog, mert annak idején csak keleti országokba lehetett menni, Tamásnak viszont volt meghívása az Adelaide Festivalra, és Új-Zélandra is. Ezekre a helyekre is én kísérhettem el. Elképesztő élmény volt! Gondold el, milyen lehetett annak, aki még sosem volt Nyugaton, nem tudta, mi a Lux szappan, hogy egyszer csak megérkezik Sidney-be. Egy nagyon gazdag magyar jött elénk a reptérre, légkondicionált Rover autója volt. Előtte csak Pobjedában ültem...

G: Nagy váltás!

MGy: Hatalmas váltás, ötcsillagos szálloda, huszonvalahány emeletes, és a legtetején laktunk, fantasztikus volt. Olyan nevekkel játszottunk együtt, mint a Shadows, Marlene Dietrich vagy Acker Bilk.

G: Ezek még ma is óriási nevek. Hogy sikerült a fellépés?

MGy: Szerencsére nagyon megfeleltünk. Tamás kuriózum volt, érdekesség, a TV-sek megkérték, hogy nyissa ki a száját, belevilágítottak, hogy nincs-e benne olyan „madárnyelvszerű” készülék, hiszen azt gondolták, természetes úton nem lehet így fütyülni. Akkoriban jelent meg rólam egy cikk – már akkor megkezdődtek az újságírói túlzások –, hogy Magyarországon egyedüliként kitüntetéssel fejeztem be a főiskolát... Nyilvánvalóan ezt itthon meg sem mertem mutatni senkinek, szégyelltem nagyon. Szóval akkor tapasztaltam meg először az újságírás pozitív és negatív hatásait.

G: Ausztrália után mi következett? Merre vitt az utad?

MGy: Nagyon sokat játszottam külföldön vendéglátókban, mint mások is, csak ezt sokan szeretik letagadni. Borzasztó ciki volt, ha valaki vendéglátóban dolgozott, pedig mindenki ezt csinálta. Menedzsment nem volt, kapcsolatokat nem lehetett építeni, de mégis jó volt, mert szabadságot adott. Akkortájt minden sarkon volt egy kisebb-nagyobb szórakozóhely.

G: És élőzene szólt mindenhol, ugye?

MGy: Így van, csak élőzene, senki sem tudta, mi az, hogy gépzene. Budapesten is így volt, a legkisebb helyen is, ha más nem, volt egy bárzongorista. Más volt az üzenete, más volt a miliő. Továbbmenve, volt egy duónk Bálint Lászlóval, a Gorkij fasorban játszottunk, a Zenész Szakszervezettel szemben, ott volt a Moszkva kert, ahol Kovács Gyuláék – (a Martiny együttes) játszott. Mi meg fent a bárban duóban, nagyon elvetemült zenét játszottunk, „emersonosat” (Emerson, Lake & Palmer – a szerk.). Hosszú hajam volt, bőrdzsekiben nyomtam. A Syrius próbáról mindig oda jöttek hozzánk, és hallgattak minket, mert ilyen zene akkor még vendéglátóban Magyarországon nem volt. Laci virtuóz orgonista volt, én pedig ösztönösen alkalmazkodtam hozzá, ismertük egymást minden gondolatát. Ezt játszottuk Karlsruhéban is, amikor véletlenül meghallottak bennünket, és meghívtak a jazz klubba játszani. Egy gyönyörű klub volt, azon a koncerten meghallott engem a Paiste cég egyik menedzsere. Ezt mondta nekem: „te George, milyen szedett-vetett cintányérjaid vannak, nem akarsz Paiste tányérokat használni?”

G: Miért, milyen cinjeid voltak ekkor Gyuri bácsi, mit használtál?

MGy: Zildjianok, de nem voltak olyan jó minőségűek. Volt viszont egy csodálatos rózsafa Sonorom, két lábdobos, 18-22, akkor még ritkaság volt az ilyen összeállítás. Végül is meghívtak a Paiste gyárba, és bevittek a raktárba, és egy Pridgione nevű fiatal artist manager mondta, hogy válasszak cintányért. Én meg kérdeztem, milyet? Erre visszakérdezett, hogy miért, mennyit akarsz? Kérdeztem tőle, hogy mennyit lehet? A válasz ez volt: maximum 20. Jól beszéltem németül, de akkor azt hittem, hogy félreértettem. Kiválasztottam tizenvalahány darabot. Közben az dolgozott bennem, hogy mivel érdemeltem én ezt ki. És itt jött a poén. Miután kiválasztottam a tányérokat, mentünk tovább, volt ott egy koncertterem, ahol éppen a Zürich Big Band próbált. Nem akárki volt a dobos: Ian Paice, a Deep Purple dobosa. Ez volt a bukta, mert ő is balkezes. Bemutattak neki, mondtam, hogy én is balkezes vagyok. Mire Ian: „Jaj, de jó George, gyere, ülj be, játssz egy számot a zenekarral.” Köpni-nyelni nem tudtam. Nem nagyon olvastam kottát, teljesen más világ big band kottából játszani, ráadásul nem is doGotta, hanem zongorakotta volt kitéve. Beültem, elkezdődött, de gyalázatos volt. Leállította a zenekart, és félrehívott. Azt mondta: „Figyelj ide, hallom, hogy jó feelinged van, rá se nézz a kottára, csak hallgasd a zenét és játssz.” Visszaültem, és el tudtam játszani a számot. Nagy élmény volt, és ez az ember se volt semmi. Itthon talán jót röhögtek volna.

G: Nem szokványos, hogy egy ilyen helyzetben az embert jó tanácsokkal látják el. Láttátok azóta egymást?

MGy: Ő egy nagyon nagy formátumú ember. Néhány éve játszottam a Győri Ütős Fesztiválon, ő volt a sztárvendég, a koncert után összeverődtünk, elmeséltem neki mi volt, emlékezett arra a srácra, aki, mint kiderült, én voltam, mondta, hogy nagyon sajnált engem.

G: Milyen fesztiválokon léptél még fel? Hol fizettek a legtöbbet? Már ha szabad ilyet kérdeznem...

MGy: Volt egy fesztivál, az volt életem legnagyobb gázsijú jazz fesztiválja. Az egész Zürichben kezdődött, kinéztem egy Rogers dobot a Musik HUG-nál, meg akartam venni. A gyártó épülete hatemeletes, a legfelső emeleten hatalmas marimbák voltak. Időnként följártam oda, és bár nem igazán tudtam marimbázni, a dobos kézrendek és egyáltalán a ritmika, lehetőséget adtak. Egy kívülállónak jónak tűnhet... Szóval fölmentem az emeletre, elkezdtem játszani, teljesen belemélyedtem, észre sem vettem, hogy körülbelül húsz ember áll már körülöttem és hallgatnak. A végén nagy tapsvihar tört ki, ekkor teljesen elszégyelltem magam. Egyszerűen megfogta őket, amit csináltam, de nem is ez volt a lényeg, hanem hogy volt ott egy derékig érő, hosszú borzas hajú, „hippi” formájú ember, aki odajött hozzám, hogy beszélni szeretne velem. Azt kérdezte, volna-e kedvem egy jazzkoncertet játszani? A St. Gallen Jazz Festivalra hívott. Mondtam neki, hogy kedvem lenne, de hát én nem tudok vibrafonon játszani. Mire ő: „haha, nem tudsz, persze, hát hallottalak az előbb, ez elképesztő jó.” Elmondta a varázsszót is: 2000 svájci frank a gázsi. Na most abból a pénzből még vissza is kaptam, amikor megvettem a fekete Rogerst. Sok pénz volt az akkor. De annyi eszem volt, hogy kikötöttem, hogy jam sessionön, vagy zenekarban nem veszek részt...

G: Szólóban „vészelted át”?

MGy: Persze, mert azonnal kiderült volna, hogy nem tudok semmit. Ha harmónia meneteket tettek volna elém, nagy bajban lettem volna. Ha hiszed, ha nem, nagy sikerrel játszottam le azt a tíz percet. Sokan gratuláltak is, de azt hozzátenném, hogy akkor volt nagy divat a free jazz. Pierre Favre, vagy Stu Martin, nem tudom hallottad-e ezeket a neveket. Divat volt ez a franciáknál, és a svájciaknál is. De a franciáknál sok a kamu, mindenfélét játszottak, úgy, mint én. Úgyhogy ez simán belefért az akkor divatos európai koncepcióba. Az volt a lényeg, hogy hangulat és mondanivaló legyen... és ez nagy igazság.

G: Ezután merre vitt tovább az utad, a karriered?

MGy: Svédországba mentünk, Beimel Károly zenekarával, ahol Babos Gyula volt a gitáros, Sipos Bandi basszusgitározott.

G: Mikor volt ez?

MGy: 1970-ben. Játszottunk a Djugardenben, Ella Fitzgrald előzenekara is voltunk, ott vettem órákat Ed Thigpentől, seprű figurákat mutatott, elájultam a boldogságtól. Nagyon dicsért bennünket. Mi magyarok ösztönből úgy muzsikálunk, hogy ezt sokan irigylik tőlünk. Ezt a kicsit balkános, kicsit intellektuális, kicsit romás valami, külföldieknek az egész nagyon eklektikus. Kevés európainál tapasztalható ez. Innen Wiesbadenbe mentünk, a Park Hotelba, ahonnan végül kirúgtak minket, mert a szaxofonos elaludt és öt percet késett. A zenekar szétszéledt, Tornóczky Ferivel (az idősebb – a szerk.) és Sipossal elmentünk Törökországba. Olyan helyen játszottunk, ahol tényleg nem akármilyen műsor volt. Jött a spanyol és az izraeli balett, akiket kísérni kellett. A spanyoloknál rengeteg esz-tam és 200-es tempók voltak. Az a fél év, amikor baletteket kísértünk, nagyon jó iskola volt. Sokat segített, hogy előre lépjek ritmikában, gondolkodásmódban, hangszerkezelésben. Az amerikai vonaltól eltérve belecsöppentem az orientális zenei világba. Nekem ez jobban tetszett, meghatározó volt. Ma is így van ez, a dobolásom inkább az indiai zenére épül. De természetesen nagyon sok dobosnak még, csak nem feltétlenül tudatos ez náluk.

G: Törökország után mi történt?

MGy: Onnan hazajöttünk és a Belvárosi Varietében kezdtünk játszani. Kicsit olyan volt, mintha a párizsi Moulin Rouge-ban játszottunk volna. Itt zajlott minden fontos zenei dolog, illetve az Építők Klubjában és még néhány jazz klubban. Egy zárt kör volt, amiből én kiléptem, visszakerülni nem igazán lehetett. Ezek voltak a főbb külföldi kalandok. Ja igen, egyszer tanítottam Németországban...

G: Ez hogyan zajlott? Úgy, mint itthon, zeneiskolát kell elképzelnünk?

MGy: Egy szórakozóhelyen gyakoroltam éppen, kihallatszott, és bejött a hangszerbolt tulajdonosa – ott minden hangszerbolthoz kapcsolódtak iskolák, nálunk ez nem honosodott meg, kivéve Hoffer Petinél Sopronban és a Roland Zenegalériában. Szóval elhívott tanítani. Később az offenburgi főiskola tanára mondta, hogy szeretné, ha alkalmanként tartanék kurzusokat az érzetekről. Hogy hogyan kell játszani orientális érzetet, hogyan kell a „jazz time”-ban feloldani az ütemhatárokat, hogyan kell ciklusokban gondolkodni. Szerencsére ebben otthon voltam, mivel sokat foglalkoztam vele. Nagyon szépen alakultak ezek a dolgok, de vége szakadt, mert egy barátnőm Svájcba hívott át, én meg otthagytam mindent. Azt hiszem, már kezd benned kibontakozni egy kép, milyen is lehettem.

G: A külföldi munkáidról nem sokat lehet itthon olvasni.

MGy: Igen, mert itthon csak kb. 1990-től jegyeznek. A hazajövetelem úgy történt, hogy 1982-ben egyszer látogatóban voltam itthon, elmentem a Dózsa György Művelődési Házba, abban az évben ott csináltam jazz klubot, ami nagyon jól is működött, ám sajnos leállította az igazgató elvtárs. A következő történt: behívtak az irodába, szúrós szemmel nézett rám az igazgató, és ezt mondta: „Gyurikám, nagy baj van. Ez a klub nem mehet így tovább.” Mire én: „Hogy-hogy nem?” „Sokan vannak, ezt az amerikai szellemiséget nem lehet ide behozni.” Ezután visszamentem külföldre. A lényeg az, hogy ha jól emlékszem, '91-ben nosztalgiából bementem a Dózsába és megismerkedtem Orosz Mártával, aki később a feleségem lett. Így hát volt külföld, nincs külföld. Itthon maradtunk, és megpróbáltunk építkezni. Nagyon kedves, nagyon korrekt ember, azt mondta nekem, hogy találjam ki, mit szeretnék csinálni és ő majd segít benne. Így a jazz klub újból elindult. Egy Louis Armstrong-emlékkoncert volt az első megmozdulásunk, a következő évben pedig egy Kovács Gyula-emlékkoncertet tartottunk a színházteremben, a ceglédi koncert mintájára. Tulajdonképpen Kármán Sanyitól vettem át az ötletet, mert nagyon tetszett az a munka, amit azóta is végez ott. Majd a Szabóék (a Sonor és a Zildjian cég), megkerestek azzal, hogy legyek endorser. Soltész Rezső (a Zenész Magazin lapalapítója és szerkesztője – a szerk.) kérdezte őket, hogy nem tudnak-e egy olyan jó tudású dobost ajánlani, aki jövőbe tekintő stílusban tudna Dob Klubot írni (a Zenész Magazin rovata 10 éven át– a szerk.). Szerencsére pont ilyen voltam. Ráadásul megismerkedtem Szanyi Janással, aki véleményem szerint Európa legnagyobb koponyája dobtanításban, olyan rendszereket ismer, amiket senki más. Egyszer rendeztem neki egy kurzust a Dózsában: amit addig tanultam az indiai zenékről, annak az adaptációi jelentek meg az ő kurzusán is. Akkor mintha ezer reflektor gyulladt volna ki a fejemben, beépült, beivódott, és a gyakorlatban is meg tudtam csinálni. Tulajdonképpen mesterkurzusokat valósítottam meg a Dózsában folyamatosan, ami szintén nem volt jellemző akkoriban itthon. Szanyi Janó azóta sem kapott elismerést hivatalos fórumoktól, viszont mi, az egész dobos társadalom nagy tisztelői vagyunk.

G: Te hogyan viszonyultál a Dob Klubhoz, mi a véleményed róla?

MGy: A Dob Klubok, amit a Zenész Magazinban 10 éven át írtam, elég komoly dolgok voltak. Az egész ország abból tanulta meg az új rendszereket, és az újabb stílusokat. Nagyon jók voltak a visszajelzések is, nekem ez nagyon nagy boldogság volt, amíg írtam. Aztán zenekaraim lettek, jobbnál jobbak.

G: Melyikre vagy a legbüszkébb?

MGy: Azok a zenekarok, amelyekkel lemezeket csináltunk a 90-es évek után, az mind olyan minőségű zenekar volt, amire nagyon-nagyon büszke vagyok. Az én világomhoz nagyon közel állt a Trio Olamar az Oláh testvérekkel, velük csináltunk egy Bartók-lemezt, amit többek között a Varsói Jazz Fesztiválon is előadtunk. Csak érdekességképpen mondom, hogy Herbie Hancock is kért abból a lemezből egy példányt. Bartók gyűjtésein mentünk végig, és azt formáltuk át. Szirtes Edina Mókus is vendégszerepel lemezen. Sajnos nem sok lehetőséget kaptunk itthoni fellépésekre. Ott van még a Herencsár Viktóriával készített világzenei lemez, Cimbalorhythm. Kiváló zenészek szerepelnek rajta, például Szokolay Dongó Balázs. Viktória egyéGént a Cimbalom Világszövetség elnöke. Két évig játszottunk együtt, sőt, duóban külföldön is szerepeltünk. Tavaly kiléptem, és a helyemre Fazekas Tomit, a legjobb tanítványunkat tettem (Szanyi Janóval közösen egyengetjük az útját). Volt saját trióm is Almási Kornéllal, Csikós Attilával. Több alkalommal jártunk velük a Dob-Ban Fesztiválon is Erdélyben. Aztán nagyon szerettem még a Muck Triót is. Muck Feri nagyon különleges egyéniség, a zenei anyag funkos, jazz-rock-os, kemény, erős zene. Van vele egy jó lemez és egy remek felvétel, amin a Zalaegerszegi Zsinagógában játszunk. Feri virtuozitása elképesztő. A Hammondárium című lemezünket hallottad már?

G: Be kell valljam, hogy sajnos nem.

MGy: Kaltenecker Zsolt és Gyémánt Bálint játszik rajta. Sajnos ez a lemez el lett fektetve, Zsolt nem nagyon szerette, pedig mások szerint kitűnő...

G: Mindketten nagyon jó zenészek, kedvelem a játékukat.

MGy: EgyéGént az idei Dobos Farsangon játszottam Gyémánt Bálinttal, és Bartók Vincével. Beteg voltam, és nem tudtam hozni a formámat...

G: Ha már említetted a Dobosok Farsangját, térjünk is rá a rendezvényeidre. Milyen eseményeket hoztál létre?

MGy: Ott van mindjárt a Dabasi Világzenei Fesztivál. Abból hatot is sikerült szervezni  a Dabasi Sportcsarnokban (egy rövid beszámoló a 3. Dabasi Világzenei Dobfesztiválról – a szerk.). Nagyon komoly volt, Borbély Misi mostanában is mondta, hogy hasonlót se nagyon látott itthon azóta sem (az Ütős Fesztivál egy üde színfolt, ezt az űrt egyszer talán be is töltheti – a szerk.). A polgármester nagyobb összegeket áldozott rá, a Farsangokat ennek a töredékéből hoztuk össze.

G: Voltak még emlékezetes fellépéseid?

MGy: A győri Ütősfesztiválok, a Ceglédi Dobos Gálák, és hát természetesen a, Dob-Ban Fesztiválok Erdélyben, Dobos Farsangok.

G: Amiből idén volt sorozatban a huszonnegyedik. Hogyan vette kezdetét ez a mára majd’ negyedszázados rendezvény?

MGy: Vissza kell térni kicsit a Kovács Gyula-emlékkoncertre, Kármán Sanyi fantasztikus nevekkel csinálta a Ceglédi Gálát, és arra gondoltam, hogy ennek Budapesten is lenne létjogosultsága. EgyéGént is megszállott vagyok ilyen téren, így találtam ki ezt a rendezvényt. Sajnos a Dobosok Farsangja nem volt a legjobb név választás, devalválta a rendezvény értékét. Sokan azt hitték, hogy itt majd asztalok lesznek, volt, hogy megkérdezték, mi lesz a menü... Amatőr rendezvénynek indult 1995-ben, a név végül kiharcolta a maga renoméját. Amit mindig is nagyon fontosnak tartottam, hogy ha már van egy ilyen nagy rendezvény, akkor társítani kell mellé kurzusokat, amelyek a fiatalok szakmai fejlődését szolgálják. Mindig szerveztünk kurzusokat a délutáni órákba, voltak kiállítások is, kipróbálható hangszerekkel. A célom mindig is az volt, hogy fejlődjünk és adjuk meg a lehetőséget a fiataloknak. A Jazz Klubot, amit 20 évig vezettem és a Dobosok Farsangját is úgy igyekeztem összeállítani, hogy a „sztárok” mellett mindig adtam lehetőséget a fiataloknak is, hogy bemutatkozhassanak. Mert hiszen nem könnyű nekik. Sokan vannak, akik itt kaptak először lehetőséget. Az első pár év után sokszor volt kérdés, hogy miért pont ott.

G: Hogy miért nem egy nagyobb, impozánsabb helyen rendezitek?

MGy: Igen, hogy miért pont „Rákosborzasztón”... Lassan Budapestnek már csak a belváros számít. A lehetőséget a feleségemtől kaptam, és elhatároztam, hogy amíg én csinálom, addig biztos, hogy itt marad. Lett volna lehetőség a Syma Csarnoktól, a Petőfi Csarnokon keresztül mindenfelé. De nem, azt majd csinálja más.

G: Ez az esemény így önazonos, ez talán az egyik kuriózum is az egészben. Szóba kerültek itt kurzusok, oktatás. Hogyan jött a te életedben a kottaírás? Miért kezdtél el írni?

MGy: Az első kottámat már külföldön megírtam, jegyzetekből, mert mindig is érdekelt a módszertan. Én annak idején módszertan nélkül, eléggé elmaradt anyagokból tanultam. Sok zeneiskola még ma is ezeket használja sajnos. Aztán elkezdtem gyűjteni az ötleteket. Amikor hazajöttem, nagyon jó barátságban voltam Solti Janival és Papp Tamással. Összeültünk, beszélgettünk ezekről az anyagokról. Solti egy fantasztikus tudású ember, ezen a téren is. Papp Tomi meg Steve Gadd-őrült volt, nálunk, a pincében fejtettük meg együtt a világot... Innen indult, aztán vázlatokat írtunk. Akkor jelent meg az első könyv, amit te már lehet, hogy nem is ismersz, mikor Sonor és Zildjian endorser lettem. Rögtön kaptam az alkalmon, és megírtam az első könyvemet, amit még külföldön képzeltem el. Az alapgondolat az volt, hogy egy év 52 hétből áll... Voltak benne hibák, de hasznos volt.

G: Csak nem a Drum-Art? Az a vastag, lilás borítójú kotta?

MGy: De, az az!

G: Képzeld el, hogy meg is van nekem az a kotta, ott van a polcon. Tudnod kell, hogy annak idején ebből kezdtem el dobolni tanulni...

MGy: De érdekes (mondja nevetve – a szerk.)... Ezt azért írtam, mert tudtam, hogy az országban nagyon szedett-vedett anyagokból tanulnak, illetve az önképzők is hétről hétre ebből tudnak majd tanulni. Ebben a rendszerben a hetek anyagai valahogyan mindig kapcsolódnak az előzőhöz. Később ez a könyv eltűnt a boltok polcairól. A forgalmazó eladta valakinek, az pedig egy raktárba bepakolta, majd továbbadta valamelyik környező országba. Így pecsételődött meg a sorsa. A második könyv a Szanyi-, és a Korompay-kurzusok hatására készült. Lényegében Zsolttal közösen írtuk.

Modern Dobiskola 2. kötet (forrás: libri.hu)

G: Ez az, ami már három kötetből áll, ugye?

MGy: Igen, pontosan. Az a könyv olyan jó lett, hogy abból lehetne tanítani minden zeneiskolában. El is vittem egyszer a Frankfurti vásárra, és bemutattam a Sticks Magazinnak. Átnézték és kérték, hogy fordíttassam le, ők pedig megjelentetik Németországban. Hazajöttem, házaltam vele kiadóknál, aztán abbamaradt. Teltek az évek, semmi nem történt, aztán már engem se érdekelt. Azt azért el kell mondjam, hogy a molyolós rész Korompay Zsolt érdeme, ő írt le minden lehetőséget, ő dolgozta ki ezt a kottát. Szanyival sokat beszélgettünk ennek a kottának az utóéletéről, meg úgy általában a magyar oktatásról, az oktatásban használt kottákról. Végül az fogalmazódott meg bennünk, hogy a középszerűség mindig örökíti magát. Ez egy lázadó gondolat, tudom én (mondja keserűen – a szerk.).

G: Hogyan kerültél a rádióhoz? Hogyan lett rádióműsorod?

MGy: Itt a kerületben jazzel foglalkoztam, ezt mindenki tudta. Volt egy gazdag pasas, aki kedvtelésből csinált egy rádiót (Rádió 17), kitalálták, hogy nekem legyen egy jazzműsorom. Egy idő után ez tovább fejlődött, mert tetszett a hangom az embereknek. Így megkaptam a szombat délelőtti magazin műsort Dombóvári Gáborral váltva. Nem konzerv volt, hanem egyenes adás, mindent nekem kellett csinálni. Egy 5 órás szombat délelőtti adás volt, az adás végén majdnem elájultam, a nevemet nem tudtam volna leírni. De egyszerűen imádtam, 1,5-2 órás riportokat csináltunk. Egyedülálló volt, heti 5-6 óra jazzt lehetett adni.

G: Mennyire halmozott el téged az élet kitüntetésekkel?

MGy: Nem a díjakért dolgoztam soha, de Aranydobverő Díjat, Rákoskeresztúrért díjat is kaptam. Ja, 9 évig írtam a Dobos Magazinba is.

G: Én is rendszeres olvasó voltam, majd író is a lap utolsó éveiben.

MGy: Igen, ez egy jobb sorsra érdemes lap volt, sajnos megszűnt már, én a vége előtt kiszálltam. Volt egy olyan verzió is, hogy a Sticks magazin megjelenik Magyarországon is, fordításban, de nem találtunk rá kiadót.

G: Az endorserségekről mesélj kérlek. Az interjúban már említetted a Sonort, a Zildjiant, a Paiste-t. Hogyan alakultak a hangszeres dolgaid?

MGy: A Zildjian sztori nagyon érdekes volt, mert személyesen az Armand Zildjiantól kaptam meg a lehetőséget. Itt volt Magyarországon, és Szabó Juditék bemutattak neki, annyi tányért kaptam, amennyit csak akartam. Az endorserségnek etikája is van, talán sokan nem is tudják ezt. Egy hangszercégnek nem feltétlenül kötelessége hangszert adni. Ugyanakkor viszonzásként reklámozni kell az adott terméket, illetve tisztességesen beszélni róla. Sajnos megszűnt az én endorserségem náluk egy szerződési hiba miatt.

G: Mi történt ezután?

MGy: Elmentünk a következő Frankfurti vásárra, lógattam az orromat a Zildjian miatt, és odamantem a Sabian standhoz, mert jó barátságban voltam velük. Ismerték a rendezvényeimet, Jackie Holden többször is volt a Dobos Farsangon, nagyon tetszett neki. Elpanaszoltam nekik, hogy mi a bajom, mondták, hogy menjek át a Sabianhoz, tárt karokkal várnak. Odahívták Robert Zildjiant, és kérdezték, van-e ott valami zenei anyagom. Odaadtam az Olamar-lemezt, és azt mondták, menjek vissza egy óra múlva. Ezután megint egy varázslat történt, mert imádtam a Tamburo dobokat – Pusztai Csabival csodáltuk mindig –, odamentem a standjukhoz. Kérdezték, hogy ennyire szeretem? Mondtam, hogy igen. Mire ők: „Akkor miért nem ezt használod?”. Erre én: „Ezt használom.” Kértek egy lemezt, nekik is adtam egy Olamar-lemezt. Mondták, hogy menjek vissza egy óra múlva. Kicsit olyan volt, mint a magyar népmesék. Visszamentem a Sabianhoz, ahol Jackie azzal fogadott, hogy „George, meg vagy véve.” Azonnal kérték, hogy milyen tányérokat szeretnék. Kb. 5 nap múlva meg is érkezett a Tam-Tam Dobcentrumban.

G: Úgy tudom, a képzőművészettel is kacérkodsz.

MGy: Igen, voltak kiállításaim is. Először fotózással foglalkoztam. A képeken történeteket akarok megjeleníteni, inkább a mondanivaló érdekel. Motívumokat keresek, ami megfog. A Győri Városi Múzeumban volt egyéni kiállításom, nagyjából 40 képpel. Én vittem körbe az embereket, bemutatni a kiállítást, utána pedig leültünk egy kerekasztal beszélgetésre. Volt ott néhány helyi fotóművész, akik rögtön kérték, hogy mondjam meg, milyen géppel fotózom. De nem volt semmi nagy titok, csak egy egyszerű Sony Pocket géppel fotóztam. Persze nem hitték el.

 

G: Láttam olyan képet, ahol valami megmagyarázhatatlan dobszetten játszottál. Volt abban állólámpa, hordó, lomok. Ez micsoda? Honnan jött ez?

MGy: Van itt a kerületben egy nagyon jónevű művész barátom, Ferenczy Zsuzsa, ő mondta, hogy mennek lomizni vastelepekre, meg mindenfelé. Hívott, hogy menjek velük fotózni. Tetszett az ötlet, mentem velük. Aztán ahogyan ott sétálgattunk a telepen, egyszer csak ráléptem egy fogóra. Felmerült bennem a gondolat, hogy szegény szerszám nem erre a sorsra hivatott. Új életet szerettem volna adni neki. Elkezdtem régi szerszámokat, eldobott fémtárgyakat gyűjteni, és azokból installációkat kezdtem készíteni. De talán a legnagyobb sikere a „nyisszmadárkának” volt, ami kés-olló-fékpofa, és egyebekből van összeépítve.

       

(A képek forrása Martonosi György archívuma.)