Ütős kis beszélgetések 19. – Pödör Bálint

Pödör Bálint ütőhangszeres művész zenei tevékenysége mellett 9 éven át a Gramofon szerzője is volt, világzenei témában jelentek meg írásai folyóiratunkban.

Budai Krisztián

G: Hogy emlékszel vissza a gramofonos időkre?

PB: Imádtam ezt a munkát, mert csodálatos és ritka zenék kerültek a kezembe. Persze, ahhoz, hogy írni is tudjak róluk, nagyon sokat kellett kutatni a lemezek után. Amellett, hogy az internetet bújtam, felkerestem olyan művészeket, akik egy adott stílus szakértői voltak. Tulajdonképpen intenzív kutatómunkát végeztem ekkoriban.

G: Ez is egyfajta tanulás volt?

PB: Persze. Arra is jól emlékszem, hogy kezdetben a lemezek kísérő füzeteiből szívtam magamba rengeteg ismeretet. Ha nagyon sok ilyet olvasol, előbb-utóbb összeáll valami kép.

G: A tanulásra majd még később térjünk vissza. Most nézzük meg a történetedet elölről. Bálint, mikor és hogyan ismerkedtél meg az ütőhangszerekkel?

PB: Szerintem minden gyerek megismerkedik az ütőhangszerekkel, csak felnőtt korunkra elfelejtjük, hogy a fakocka, a fazék és a fedő is az! Természetesen én is püföltem az edényeket otthon, a konyhában, mint minden “normális” gyerek. Meggyőződésem, hogy minden tárgy ütőhangszer, és minden gyerek művész és zeneszerző! Azt hiszem, ilyen szempontból én gyerek maradtam. Mindenesetre hatévesen zeneiskolába írattak a szüleim. Óbudán laktunk, közel volt a híres Mókus utcai (ma: Andor Ilona Ének-Zenei Általános és Alapfokú Művészeti Baptista Iskola – a szerk.) ének-zene tagozatos általános iskola és zeneiskola. Balázs Oszkár tanár úr körbejárta az első osztályokat és engem is kiválasztott az ütő tanszakra. Persze ezen kívül is ismerős volt a hangszerek világa, hiszen a szüleim, akik aktív kórustagok voltak, gyakran elvittek a koncertjeikre és próbáikra. Máig úgy él bennem a kép, mintha csak tegnap lett volna, ahogy mondták, üljek le és maradjak csendben. Én meg ültem a lépcsőn valahol Kaszás és Madarassy (Kaszás Mihály és Madarassy Gábor – a szerk.), a volt ÁHZ ütősei között, és izgatottan figyeltem, hogyan zajlik a szimfonikus zenekari munka. A család szerepét nem tudom eléggé hangsúlyozni, hiszen az onnan hozott minták egész életünket meghatározzák. Amíg a minket körülvevő panellakásokban a Poptarisznya szólt, nálunk - tipikus humán értelmiségi családban - Beethoven, Bartók, Stravinsky, meg ilyenek. Például nem volt balatoni nyaralónk, sőt még kocsink sem, viszont a könyvespolcok beborították az összes falat, és teljesen magától értetődő volt a színházba, moziba, koncertre járás.

G: Hol folytattad a zenei tanulmányokat? Kik voltak a mestereid?

PB: Első mesterem az említett Balázs Oszkár tanár úr volt. Az általános iskolában nyolc évig tanultam nála. Rengeteget tanultam tőle, gyakorlatilag mindent! Óriási kamarázások voltak, szuper hangulat, összetartó társaság! Együttesével jutottam el először nyugatra, a nyolcvanas években. Nyitott volt mindenre, ő ugyan még aszimmetrikus verőfogást tanult, de nekünk már a szimmetrikust is tanította. Bár klasszikus zenész volt, abszolút nem nézett le más stílusokat! Mindig szájtátva bámultuk, ha jazzt zongorázott, és a dobszerkót is elég jól „piszkálgatta”! A számítógépekhez is értett és a reál tudományokban is jártas volt. Körülbelül tizenkét évesek lehettünk Héja Domonkos osztálytársammal, amikor elvitt minket a Műegyetem E klubjába, ahol, hogy mást ne mondjak, élőben láthattam Kovács Gyulát dobolni! Tisztán emlékszem a jelenetre (nem tudtuk nem észrevenni), hogy még a legendás „őrült Kovács” is milyen őszinte tisztelettel köszöntötte Oszi bácsit. Ő valóban az ütős szakma egyik úttörője volt, egyike azoknak az első mamutoknak, akik kitaposták az utat az őket követő ütős generációk számára! Szomorú, hogy éppen idén, 2018-ban vesztettük őt el.

Középiskolás éveimet a Bartók Konziban töltöttem, Schwartz Oszkár professzor úr keze alatt. Az üstdobok kezelését, az opera és a szimfonikus repertoár ismeretét nem is lehetett volna jobb helyről elsajátítani. Természetesen a felsőbb évesektől is rengeteget tanultunk, informálisan. Akkortájt, 16 évesen vettem az első Amati dobszerkómat, hiszen engem is megérintett a rock, gimnazista barátaimmal rengeteget játszottunk.

Ezután felvettek a Győri Zeneművészeti Főiskolára és próbaévre, a Zeneakadémiára is. Pesti gyerek lévén a Zeneakadémiát választottam. Bár sokat gyakoroltam, úgy látszik, mégsem eleget, (vagy nem okosan) mert az első év végén Rácz Zoltán, a Zeneakadémia akkori ütőtanára megköszönte a munkámat. Természetesen rettentően összetörtem ettől (állítólag “lelkis” alkat vagyok), de mégsem váltottam pályát vagy ilyesmi. Szerintem fontos tudatosítani, hogy az életben a sikerek mellett meg kell élni a kudarcokat is, mert hasznunkra válnak! A művész pályán gyorsan magasra törhetsz, de ugyanolyan nagyot is zuhanhatsz. Meg kell fizetnünk a tanulópénzeket, hogy utána sokkal erősebbek, bátrabbak és bölcsebbek legyünk. Meggyőződésem, hogy nem is lenne teljes az életem vargabetűk és csalódások nélkül.

Ezután szerencsére ismét egy fantasztikus tanárhoz, Váray Lászlóhoz kerültem, Győrbe. Jó volt egy kicsit elmélyülni, egy másmilyen közegben fejlődni, mint a pesti pörgés, a “haknigyár”. Persze a szakmai színvonal ugyanolyan magas volt, hiszen Győr egy hasonló ütős fellegvár volt, mint Debrecen vagy Vác. Ráadásul egy olyan, a pedagógiai pályája csúcsán lévő ember vezette, mint Váray professzor úr. Ekkor, húszévesen kezdtem el tanítani ez a mai napig tart. Egy másik meghatározó élmény a Bogár István vezette Budapest Strauss Zenekarba való bekerülésem, aminek a turnéi során tökéletesen bejárhattam Nyugat-Európát. Egy évtizeden át a tagja voltam ennek az együttesnek. Később a legkülönbözőbb világzenei formációkban játszottam a töröktől az indonéz gamelánon, sok latin együttesen át a japán taikóig. Úgyhogy valószínűleg a világzene formálta legjobban az ízlésemet.

G: A tanulási folyamat ma is tart?

PB: Persze! Szeretek tanulni, azt hiszem, ez attitűd kérdése. Igyekszem soha nem beleesni az önelégültség csapdájába - mondjuk, ezt az izgága, kísérletező természetem nem is engedi meg. Egyrészt, mivel tanár vagyok, – bocsánat a közhelyért – a tanítás közben tanulunk a legtöbbet. Másrészt igyekszem gyakran elmenni zenei workshopokra, előadásokra. Viszont minden érdekel, például nagyon szívesen tanulnék még nyelveket, vagy zenei szoftvereket, sőt énekelni is szeretnék megtanulni magasabb szinten! Ez sajnos mind idő és pénz kérdése. Nyilván lenne pár ötletem, mivel képezhetném magam a leghasznosabban, de most például azt dobta a gép, hogy csináljam meg a Pedagógus 2 minősítést, amit sikeresen meg is tettem – szóval már hátradőlhetek, magasan képzett vagyok!

G: Milyen zenekarokban láthat téged a közönség mostanában?

PB: Jelenleg három aktív zenekarom van. A Melodika Project egy akusztikus trió, amellyel klasszikus zenei feldolgozásokat játszunk, bár ennél sokkal bonyolultabb a dolog, mert néha épp a jazz, a pop vagy a reggae, vagy valamilyen népzene kerül túlsúlyba, de mindig van benne egy csipet klasszikus zene. Tavaly jelent meg a Kaleidoscope című lemezünk, és a Tavaszi szél című klipünk Bognár Szilvia énekművész vendégszereplésével, két hete pedig egy filmzenei összeállításunkhoz készítettünk klipet. Nagyon sokat lépünk fel Pirók Zsófia flamenco táncművésszel, és együttműködünk például a Magyar Rádió Gyermekkórusával is. De említhetném az Ez komoly című iskolai beavató koncertjeinket is, vagy a Suli-mozi projektben való részvételünket. Két éve az Egyesült Államokat is sikerült „meghódítanunk”.

A Kiscsoport egy elég rockos formáció, annak ellenére, hogy gyerekeknek játszunk. Mi úgy szoktuk definiálni, hogy Kinderground. Kortárs gyerekverseket dolgozunk föl. Külön élvezet benne, hogy a tagokkal több évtizedes barátságban állunk.

Az Electro Grooves szerintem nagyon trendi világ, Vághy Péter barátom nagyszerű elektronikus tánczenéket ír számítógépen, és nem kevésbé szuper animációkat készít hozzá. Ehhez játszunk hozzá élőben, ő szerkón, én pedig perkán és vibrafonon.

Ezeken kívül persze sok alkalmi fellépésem is van. E hétvégén például az Encuentros énekegyüttessel vesszük lemezre Carlos Marrodán Mária passióját, ami dél-amerikai és barokk zene keveréke. Ebben argentin bombón játszom.

G: Milyen hangszerparkot használsz jelenleg?

PB: Nem vagyok márkafüggő, mindig azt választom, ami a legjobban tetszik, vagy az adott feladatra legjobban megfelel. Matador és Meinl Headliner kongáim vannak, LP Generation II bongóm, Matador timbalesem, Meinl Floetune djembém, sok LP és Meinl kütyü. Alexandria darbukám, Cajonstudio cajónom, Ősz Robi udum. Sokféle cinem, minden márkából. Több pedálos cuccom, jam blockok, kolompok. A szettet egy együttesen belül is variálom, mindig az adott zeneszám szabja meg, éppen mit látok jónak alkalmazni. A Melodika filmzenei műsorában például minimálisra kellett redukálni a cuccot, így ebben egy álló tamot, harangjátékot, lábkolompot, lábcsörgőt használok, valamint egy kartonlapot, amit az álló tamra téve seprűzhetek. A Kiscsoportban nagyobb bulikon és a lemezen (Végre valami érdekes) dobszerkón, a kisebbeken főleg cajónon játszom. Az Electro Groovesban leginkább kongákat és sok vibrafont használok. Régen nagyon sokat játszottam DJ-kel, oda is a lehető legtöbb hangszert vittem, hogy minél változatosabb legyen a játékom.

G: Van kedvenc hangszered?

PB: Nagyon elégedett vagyok a magyar Cajonstudio cajónommal. A Matador fiberglass kongák pedig egyszerűen elnyűhetetlenek. Szeretem szép éneklőre és tiszta hangközökre hangolni a kongákat, hogy dallamokat is lehessen játszani rajtuk.

G: Van-e kedvenc ritmusod, kíséreted, vagy bármi ilyesmid, amit szeretsz játszani, és esetleg belecsempészed a dolgokba? Ha nincs ilyen, miket gyakorolsz mostanában?

PB: Kedvenc ritmusom a ti ti tá, kedvenc ábécés hangom a C, kedvenc ételem a fogas roston, kedvenc italom a Gere Kopár. (nevet) Viccet félretéve: nincs kedvenc ritmusom. Mondjuk, az szerencse, hogy sok balkáni zenét hallgattam és játszottam, így az aszimmetrikus lüktetésben sem vesztem el a helyem. Az viszont nagy kihívást jelentett, hogy a népzenei formációkban nincs kotta, pedig minket, „szomorúzenészeket” kimondottan a kottaolvasásra kondicionáltak, úgyhogy nyolc ütemnél hosszabb dolgokat régebben nem „mentett el” az agyam. Tehát például a memóriám nagyon tudatos gyakorlással kell fejlesztenem. Számos gyengém van, de folyamatosan dolgozom ezek javításán. Sokan megkérdezik, hasznát lehet-e venni a klasszikus képzettségnek a könnyűzenében. Ez egy nagyon bonyolult kérdés, néhány dolgot valószínűleg lehet használni, de ezeket én többnyire nem tudatosan alkalmazom. Bizony, sokszor kapom rajta magam, hogy szolmizálok! Másrészt a szimfóniákba oda is belehallom a 2-4-et, ahol nincs! Ez lehet, hogy látszik is rajtam, mert azért a hardcore klasszikus zenészek sokszor furán néznek rám, szerintem kicsit kívülállónak tekintenek. A „kottisták” társadalma elég zárt, ha nem napi szinten forogsz köztük, hajlamosak lenézni. A popzenében ezt kevésbé tapasztaltam, ott annyiféle ember van, hogy nem igazán számít, honnan jöttél.

Legtöbbet a guaguancót gyakorlom, de csak azért, mert az az álmom, hogy egyszer csörög a telefon, és az Anacaonába hívnak játszani (a zenekarban csak nők játszanak - de talán épp ezért!). Különben rengeteget játszottam salsa zenét életemben, de jelenleg nincs ilyen zenekarom. Úgyhogy „beérem” Eddie Palmierivel, Chuco Valdezzel, a Los Vanvannal, Tito Puentével, Dizzy Gillespievel – CD-n.

G: Tanítással, ismeret átadással foglalkozol? Hogy találhatnak meg téged az ütőzni vágyók? A kézi ütőhangszereket be szoktad csempészni az oktatásba? Mit gondolsz, ezeket be kéne emelni az általános tanmenetbe?

PB: Huszonhárom éve tanítok, tizenegy éve a budapesti Kodály Zoltán Ének-zenei Általános Iskola, Gimnázium és AMI tanára vagyok. Heti egyszer ovisokkal is foglalkozom, gyakran tartok hangszerismertető előadásokat is. Sokszor meg szokták kérdezni, hogy inkább tanárnak, vagy előadóművésznek tartom-e magad. Csak azt tudom válaszolni, hogy mindkettőnek, hiszen ha nem szeretném annyira valamelyiket, már nyilván nem csinálnám ilyen régóta. A kézi ütőhangszereket egyértelműen beépítem az oktatásba. Számomra evidens, hogy nem zárhatunk ki a dobolásból egy gyereket csak azért, mert még nem tanulta meg biztonságosan fogni a dobverőt. A ritmus a lényeg, nem a hangszer!

G: Mesélnél még kérlek arról, hogy hogyan is szoktál az elején haladni a gyerekekkel ezeken a hangszereken?

PB: Valljuk be, ezek nagyon egyszerű hangszerek, alapszinten bárki tudja ütögetni őket. Miért ne lehetne mondjuk egy konga az az eszköz, amin ritmusokat, zenét tanítunk? Végső soron ez egy nagyon jó lehetőség bevezetni a kezdőket a ritmusok világába. Ezzel szoktam tehát kezdeni. Ha valaki teljesen kezdőként jön hozzám, mondjuk még dobverője sincs, vagy nem tudja rendesen fogni, akkor kongákon, vagy egyebeken ütjük a ritmusokat. Először fejből játszunk, később kottából is. Nyilván minden attól függ, hogy a növendék mennyire ismeri a ritmusképleteket, tud-e kottát olvasni. Ez nálam nem előfeltétel, játszhatjuk szavak, mondókák, ismert dalok ritmusát is. Későbbre hagyom a kottaolvasást.

G: Más hangszert is be szoktál vonni a kongán kívül, például djembe, bongo, cajón, vagy bármi eegyéb?

PB: Igen-igen, a djembét mindenképpen, a gyerekek imádják a mély hangokat. A cajón is érdekli őket, de annál vigyázni kell, hogy felnőtt méretű cajónra nehogy kisgyereket ültessünk. De persze, mindent megmutatok. Eleve arról szól az első néhány hét, hogy ismerkedünk az ütőhangszerekkel. Szerencsére elég sok cucc van a termemben, elkezdjük sorra felfedezni őket. Megbeszéljük, mi az, amit már ismernek, mi az, amit még nem. Megmutatom, hogyan lehet zeneien, vagy rosszul megütni őket. Ők is egyből kipróbálják, tapasztalati tanulás az egész. Innen haladunk tovább a ritmusok világába.

G: Mit tanácsolnál egy kezdőnek, aki ezt a hangszeres területet szeretné választani?

PB: Az ütőzés a legkirályabb, legkreatívabb tevékenység a világon! Bármilyen stílusba, bármilyen irányba tovább lehet menni vele - ezt már csak a hangszereink sokasága, változatossága is garantálja! Viszont nem csak állandó gyakorlást, hanem állandó gondolkodást, aktivitást is igényel. Állandóan zenét kell hallgatni, megismerni minél több stílust. Gondolom, ismered, amikor azt kérdezik a dobosról, hogy „Na, XY csak dobolt, vagy zenélt is?” A különbség óriási! Amikor én kezdtem, nem volt még internet, az információhoz nem lehetett másodpercek alatt hozzáférni. Horváth Kornél minél több koncertjére elmentél, annál okosabb lettél. ‘87-ben kaptam valakitől az első Chick Corea Electric Band kazettámat (Light Years), arról próbáltuk kisilabizálni, mit dobol Dave Weckl. Ehhez képest nagy könnyebbség, hogy ma már lehet ütősöket nézni a Youtube-on, de bizonyos lépcsőfokokat akkor sem lehet átugrani. Egy zenei stílus nem adat, el kell merülni benne. Nem ritmusképleteket játszunk, még csak nem is dalokat, hanem mindig stílust! Ha valamiért megérint egy bizonyos zene, mindig örömöt fog okozni, ez egy roppant hálás tanulási folyamat, végső soron: szórakozva tanulás!