Ütős kis beszélgetések 18. - Dzsanda Vitalij

Dzsanda Vitalij ütőhangszeres előadóművésszel Budai Krisztián beszélgetett a gyakorlásról, a hangszerépítésről és a Boleróról.

Budai Krisztián

G: Vitalij, kezdjük a történetedet az elején. Mikor, és hogyan ismerkedtél meg az ütőhangszerekkel?

DV: Átlagos gyerekként engem is vonzott az űrhajózás, repülés, versenyautók, motorsport. Emlékszem otthon szüleim jól elrejtették a szekrény mélyén a turbórágót. Mindig izgalmas volt látni, hogy milyen sportautónak a képe lesz benne. Aztán végül a tévében látott-hallott orosz esztrád zenekar évente rendezett koncertjei és más koncertek kapcsán valahogy érdeklődni kezdtem a dobok iránt, főként a dobfelszerelés érdekelt. Cirkuszban például a dobpergés nagyon tetszett, bár fogalmam sem volt arról, hogy tudnak ilyen gyorsan dobolni. Dallamjátszó ütőhangszerek akkoriban ismeretlenek voltak számomra, vagy én is úgy tudtam, ahogy ma sokan tévesen a kisgyermek harangjátékra azt mondják: xilofon (xylo=fa, tehát fából nem készülhet harangjáték).

G: Hol folytattad a zenei tanulmányaidat? Kik voltak a mestereid Ukrajnában, és később Magyarországon?

DV: Ukrajnában, Kárpátalján elégé behatároltak a lehetőségek, bizonyos szakok nem léteznek vagy nem szaktanár tanítja az adott hangszert. Zeneiskolában hegedültem, ott ugyanis nem volt ütő tanszak. Eleinte nem szerettem, de később beletörődtem. Ebből kifolyólag tudom, hogy milyen nehéz szépen hegedülni, ezért is tisztelem a vonósokat. Otthon amatőr szinten dobolgattam, apukám tanított. Ütőzni csak 15 éves koromban kezdtem az Ungvári Zádor Dezső Szakközépiskolában. Ott ismerkedtem meg a dallamjátszó ütőhangszerekkel és a Kupinszkij-iskolával. Donyec István és Miller Iván voltak a tanáraim, összesen három évet jártam oda. Aztán jött a nagy választás. Egy zongorista ismerősünk, aki akkoriban Leningrádban végzett, javasolta, hogy ha profi akarok lenni, akkor jelentkezzek a moszkvai egyetemre. Persze lehetőségkén adott volt, még Kijev, amely messzebb van, mint Budapest. Végül Magyarországra esett a választás. Kurcsák István segítségével bekerültem a váci Pikéthy Konziba. Csak egy pár órát kaptam tőle, aztán nem tudta folytatni a tanítást. Fábry Boglárka jött utána, aki gyakorlatilag az alapokig visszamenve elkezdte felépíteni a pályámat, nagyon köszönöm ezt neki! Később átjöttünk Budapestre, ahol a Szent István Király Zeneművészeti Szakgimnáziumba jártam.

Dzsanda Vitalij

A Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen tanultam tovább, ahova másodjára sikerült felvételt nyernem Rácz Zoltán osztályába. Vele is az alapokhoz visszatértünk az alapokhoz. Nem volt könnyű állandóan újrakezdenem, változtatnom.

G: Hol láthat a közönség mostanában? A Concerto Budapestenn kívül máshol is szoktál játszani? Van esetleg szóló műsorod is?

DV: Főleg Budapesten, a Zeneakadémián, a Müpában és a Vigadóban koncertezünk. Jelenleg csak a Concerto Budapestben vagyok hivatalosan, de ha időbeosztásom engedi, akkor szoktam kisegíteni különböző zenekarokban, a fővárosban és vidéken is. Különösebben nem szoktam reklámozni magam és egyébként sem szeretem a nyomulást...

Kész szóló műsorom nincs, vannak egyes darabok, amelyeket szeretek játszani, gyakorolni marimban, vibrafonon, kisdobon. A set-up összeállítása már problémás, mivel nem áll rendelkezésemre olyan terem, ahol mozdulatlanul maradhatna egy nagyobb szett több napig.

G: Egy interjúban olvastam, hogy hangszereket és verőket is készítesz. Mesélnél egy kicsit erről is? Törvényszerű, hogy egy ütős előbb-utóbb elkezd fabrikálni?

DV: Egy kicsit felvezetném és újra visszamennék a gyerekkoromhoz. Apukám autókat szerelt otthon, szemben velünk pedig egy lakatos lakott, aki mindenfélét csinált saját maga, például egyszer összerakott egy kis traktort. Mindig csodáltam az ügyességüket. Akkoriban én csak figyeltem és érdeklődtem. Játékautókat szedtem szét, persze összerakni nem mindig sikerült… Később kaptam egy kerékpárt, valamiért nem tetszett a csapágy hangja, szétszedtem és újra össze raktam. Rájöttem, hogy nem is olyan bonyolult. (De azért két fém golyó ottmaradt a földön…

Nagyon szerettem az iskolában a műszaki rajz órákat, a háromdimenziós gondolkodást. Nem tudom, hogy ma tanítanak-e ilyesmit, szerintem nagyon hasznos. A konzis évek alatt nem volt lehetőségem bütykölésre. Gordon Stout marimba művész, zeneszerző egyik magyarországi kurzusán fogott egy Malletech marimba ütőt, szétvágta rajta a fonalat és megmutatta hogyan kell újra kötni. Ez volt az első szikra, ami elkapott, azóta is többször megköszöntem ezt neki. Ha nem lett volna, lehet, hogy nem is kezdek bele semmi ilyesmibe. Az első ütőhangszeres javítás egy timpani verő fejelése volt. Sikerült, funkcionálisan működött is, de egyáltalán nem volt szép és tökéletes. Mindig is volt bennem olyan késztetés hogy „na majd én megcsinálom”. Segítséget természetesen nem kértem senkitől. Ma már azért nem vagyok ennyire makacs, jobban odafigyelek mások véleményére. Később a kényszer vitt rá, hogy fadobokat készítsek. Konkrét hangolt fadobok kellettek, próba szerencse alapon kezdtem hozzá, voltak nehézségek, de ma már teljesen alap feladatnak tekintem. Hogy ki barkácsol magának hangszereket, eszközöket, attól függ, ki mennyire önálló és bátor. Nyilván az ütőhangszerek egyszerűsége miatt kézenfekvőbb a dolog. Idővel továbbmentem és sokkal mélyebben ástam bele magam a készítés, javítás folyamataiba. Sok tévhitet, legendát, titkot sikerült megfejteni és azt kell mondanom, hogy a gyakorlat teszi a mestert. Xilofont, marimbát, harangjátékot, hangolt kolompokat, crotales sort, békát, fadobot, nagydobot, kisdobot készítettem már. Jelenleg tervben van egy vibrafon. Mindezek általában először ötletként merülnek fel, később jön a rajzolás, tervezés, számolás számítás és végül a kivitelezés. Ilyenkor nem tudok igazán pihenni, tele van a fejem gondolatokkal és folyamatosan jár az agyam, mint egy számítógép. Ma már sok mindent meg lehet tanulni az internet segítségével. Létezik több kiváló kép- és hangminőséget biztosító videómegosztó, ami tökéletesen felhasználható tanulási-oktatási célokra (is). Én onnan tanultam meg hegeszteni. Láttam ahogy a hollandiai Adams gyárban ők maguk építik meg a célszerszámokat, gépeket. Saját maguk képzik a dolgozóikat. Magyarul ennek a fajta „hangszerészkedésnek” nincs egyeteme. Mindent ki kell találni. Lehet könyveket olvasni, de én szeretem látni az elméletet a gyakorlatban. Az Adams gyárban tilos volt fényképezni, ezért jó alaposan körülnéztem és mindent rögzítettem a szememmel. Háromszor voltam ott és mondanom sem kell, hogy mindent alaposan megfigyeltem. Voltak ott prototípusok, kísérleti modellek, amelyek nagy százaléka nem került ki sehova, valamint a kész hangszerek. A hangár zugaiban – nyilván mintának, viszonyítási alapnak – ott voltak a Deagen, Musser, Yamaha, Ludwig hangszerek és természetesen a régi Drezdai timpanik. Ezután mindig volt a verőtáskámban egy tolómérő és egy colostok. Három füzetem van tele verő-, hangszer-, állványméretekkel, rajzokkal. Nyilván egyedül teljesen versenyképtelen vagyok, de engem nem is motivál a tömegtermelés.

G: Van kedvenc műved - akár szóló, akár zenekari? Miket gyakorolsz mostanában?

DV: Vannak kedvencek, de aki azt mondja, hogy csak egy szerzőt szeret, az nem igazán ismeri a többieket. Maurice Ravel Bolerója egyik kedvencem, de nem hallgatni, hanem játszani szeretem. Annak idején harmadikos zeneakadémistaként volt szerencsém játszani Kocsis Zoltán vezénylete alatt az egyetemi zenekarral – volt bennem némi drukk. Úgy gyakoroltam, hogy naponta kétszer reggel és este metronómmal játszottam a Bolero kísérő ritmusát 15 percen keresztül piano dinamikán és mobil felvevővel rögzítettem a hangot, hogy legyen valamilyen felügyeletem. 30 napon át tartott ez a trenírozás összesen, hatvanszor játszottam el ez idő alatt. Igazából a lelki állapot megteremtése volt a cél, hogy tudjam, milyen az, amikor nem érzem az idő múlását. Az elején soknak tűnt a negyed óra, később már nem.

Kocsis Zoltán azt mondta, hogy anyanyelvi szinten tudni kell. Tőle ez az egyik leglényegibb mondat, ami mindent elmond. Egyszer Rácz Zoltánnal beszélgettünk arról, hogy minél idősebb az ember, annál gyorsabbnak érzékeli az idő múlását.

Ha tesztet kellene kitöltenem, bejelölném az összes zeneszerzőt Purcelltől Lera Auerbachig, mert mindenkiben van valami, amitől egyedi és érdekes. A barokk zene atyja, J. S. Bach megkerülhetetlen. Az erőteljes, telített, érzelmes zenéket szeretem: Beethoven, Csajkovszkij, Sosztakovics, Prokofjev, Stravinsky. Ugyancsak kedvelem a finomabb impresszionista zenéket, Debussyt, Ravelt. Ha a franciáknál maradunk, akkor még az Oliver Messiaen. A jelenleg élő zeneszerzők közül Andriessen, Vidovszky. Ami a szóló ütős repertoárt illeti természetesen  ott vannak az örökzöldek, mint Gordon Stout, Iannis Xenakis, Pius Cheng, Alejandro Viñao, John Psathas. Elliott Carter 8 darab 4 timpanira című műve teljesen alapmű és maximálisan ki is használja az üstdobok zenei és technikai lehetőségeit.

A gyakorlásban megvan a napi rutin és természetesen időszaktól függ, hogy éppen mi van terítéken. A Concertóban sok a szólófeladat és viszonylag kevés idő áll rendelkezésre a gyakorlásra. Néha kevés az, hogy egy nap csak 24 órából áll. De a sok éjszakázás eredményt hoz. Így sikerül megbirkózni a nehézségekkel.

G: Korábban indultál nemzetközi hangszeres versenyeken külföldön. Hogy érzed, megmozgat ez még? Gondolkodsz valami újabb versenyen?

DV: Nagyon szerettem azt az időszakot. Úgy éreztem, hogy kinyílt számomra a világ. Sok új embert ismertem meg. Akkor hallottam először élőben Herbie Hancock jazz zongoristát, fellépet a Gary Burton Quartett Antonio Sanchez dobossal. Szóval a torta habját ettem egy héten keresztül... Nency Zeltsman azt mondta nekem a személyes értékelésen – lehet, hogy csak kedves akart lenni –, hogy nekem nem kell versenyt nyernem. Hát nem is nyertem. A versenyeken általában 25-30 év a korhatár, én viszont már 36 vagyok, így nem tudok nevezni. Jelenleg inkább a stabilitásra fókuszálok., nem gondolom, hogy még mindig keresnem kellene az utamat. Bár ki tudja előre, hogy mit hoz a jövő. Tervek, vágyak, gondolatok mindig vannak. Concerto és a hangszerkészítés most a biztos pont.

G: Az előadói vonal után most kanyarodjunk kicsit más vizek felé. Foglalkozol, vagy foglalkoztál tanítással is?

DV: Zeneiskolában tanítottam egy évet, Vácott a szakközépiskolában is, ahol pár évvel ezelőtt még én voltam a diák, és magántanár is voltam. Nem szeretek négy fal között ülni és várni az sms-t, hogy esetleg valami miatt nem tud jönni órára a növendék, szeretem a szabadságot. Másrészt nem bírtam elviselni a tanítással járó adminisztrációt.

De tanítani szerettem, szeretek, pont a nyugodtságom miatt is kedveltek a gyerekek és a szülők. Amikor bejelentettük az igazgatóhelyettessel hogy nem tanítok többé, a gyerekek és a szülők könnyeztek. Ez volt a legjobb visszajelzés szavak nélkül.

G: Mit tanácsolnál egy kezdőnek, aki ezt a hangszeres területet szeretné választani?

DV: Ez a zárszó nem csak a hangszeresekre vonatkozhat, szerintem globálisan igaz lehet az élet számos területére: legyen bátor, szerény, céltudatos, türelmes és erős. Lesznek nehéz időszakok. Nálam is volt olyan, amikor azt mondtam, kész, vége nem tudom csinálni. De aludtam rá egyet, és minden megoldódott. És ami nagyon fontos, hogy ne az anyagiak érdekeljék. Fontos a pénz, de a tudásból lesz hosszú távú eredmény. A szamárlétrát végig kell járni szépen fokozatosan, türelmesen. Van az eredményességnek egy „átgázolok mindenkin” önző viselkedése. Ezt nem szabad példának venni, követni. Az okosabb enged címszóval sokkal értékesebb lesz maga az ember. Egy olyan utat kell megtalálni, ahol nincs autópálya. A nagy bölcsességek a kis ösvényekről és a türelemről szólnak. Sok sikert kívánok mindenkinek a jövőben.