Utazás a Bermuda-háromszögbe

„A jazz nem lehet halálosan komoly. Mert akkor hiányzik belőle egy kis szabadság és könnyedség”. Március 3-án a Fesztivál Színházba igyekezve jutott eszembe Tony Lakatos figyelmeztetése. Péntek este a Müpa „kisszínpadán” lépett fel a januárban megjelent lemez nyomán elkeresztelt „Blue Chili” Quintet, hogy élőben eljátsszák az anyagot.  Bíztam benne, hogy egy olyan korban, mikor néha túlságosan komolyan veszünk dolgokat, jól jöhet egy kis zenés kezelés a lelkünknek. Főleg, ha ezt a tréninget olyan specialista felügyeli, mint Tony Lakatos, aki egyike a keveseknek Európában, aki az amerikai jazzt akcentus nélkül beszéli. Nyilván ezért telt meg a nézőtér. 

Iván Csaba

Mióta hesseni évtizedei után „nyugdíjazta” magát, Tony Lakatos járja a világot, gyakrabban fordul meg itthon is, a kedvéért pedig mindig érdemes beülni bárhova. Legutóbb az Opusban hallottam Szakcsival egy felejthetetlen – és sajnos már megismételhetetlen - koncerten. A mostanit négy kamerával rögzítették, így aki lemaradt, mert későn ébredt, annak is lesz esélye bepótolni a mulasztását. Lehet, hogy a felvételnek köszönhető, de a nagyteremből ismerős profi vizuális látványtechnikát is bevetették, minőségi zenéhez ezúttal elegáns színpadkép is dukált. Mit fog látni, aki megnézi a felvételt? Azt, hogy a lemez premierje jogán az eredetileg is magyarországi ősbemutatónak tervezett koncert egy szomorú aktualitásnak köszönhetően hogyan vált tényleg egyszerivé és exkluzívvá. 

A kortárs zenészek számára Wayne Shorter számított az egyik legfontosabb viszonyítási pontnak, fontos világítótoronynak a jazzóceán kikötőjében. „Ő mutatta nekünk az utat” fogalmazta meg ezt találóan a szaxofonos a Shorter Memorial felkonferáláskor. Méltó módon tisztelegtek - zenével. A koncert harmadánál úgy játszották el az Insanity-t, hogy aki ott volt, és hallhatta, nem felejti el. Most már tudjuk, hogy szól megrendítő gyászzeneként a jazz. Elhangzott a koncerten a lemezről az Eugen Choose The Shorter Way azzal a kommentárral, hogy három Shorter-kompozíciót is elrejtett benne megkomponálásakor. A koncerten elhangzott a poén, hogy aki felismeri ezeket, annak küld egy lemezt, de az olvasók is próbára tehetik magukat – mivel ott van a CD-n is. A számomra legemlékezetesebb momentuma ennek a méltó megemlékezésnek a legvégén ráadásként eljátszott Fee-Fi-Fo-Fum lett. Egy egészen ihletett, nagyon intenzív és koncentrált változat. Biztos, hogy a felhők felett Shorter is elégedetten rábólinthatott.

 

(fotó: Felvégi Andrea, Müpa)

Maga a koncert a címadó Blue Chili-vel nyitott, kisebb finomhangolásokat kellett elvégezni a hangosításban, de jól szólt. A lemezre egy feszesebb karakterű változat került, nekem az jobban bejön, itt egy lazábban szerkesztett verziót hallottunk. A Rama IX majd az Easy Wish után szervírozták sorban a dalokat, mindenkinek adva lehetőséget a kvalitások bemutatására. Tony Lakatost láthatóan elemében volt a koncerten. A turné jótékony hatása, hogy hol angolul konferált, máskor németül, aztán megígérte, hogy most már csak magyarul fog. A szaxofonos kalapja ugyan nem fedora, mint a nagymenő gengsztereké (szóba került még a 20-as évek divatja is), de jó választás, a lemezborítóra is felkerült stilizált változata, mert karakteres formája miatt emblematikus darab. Zenészként is lubickolt, hiszen olyan közegben játszhatott, ahol tökéletesen megvalósult ars poétikája: „Nem kell, hogy minden rendben legyen, soha nem a tökéletesség a célom. A jazz olyan egy kvintettben mint egy beszélgetés. A nyelvet mindenki ismeri, hogy mennyire érdekes és intenzív, az már a résztvevőkön múlik”. Danny Grissett-től laza és pontos zongorajátékot hallottunk, Gregory Hutchinson a negyedektől a tizenhatodokon át (ha kellett a százhuszonnyolcadokig) mindent pontosan hozott, de – ha már a beszélgetés szóba került – legnagyobb erénye, hogy nem esett a nárcisztikus emberek örök hibájába, akik csak magukról szeretnek beszélni. Hans Glawischnig élt a két lehetőséggel, mikor szólisztikus kvalitásait megmutathatta, de nem róla marad emlékezetes az este. Alex Sipiagin már a lemezen is csillogtatta virtuóz technikáját, de legnagyobb erénye az, hogy kiváló csapatjátékos, a trombita-szaxofon duók kiválóan szóltak. Egymásra figyelő koncentrált játékot hallottunk. A lemez promótálásával sem lehetett baj, mert nem hangzott el a szokásos invitálás a koncert utáni lemezvásárlásra. A hat német nagyvárost és a bécsi Porgy & Bess-t érintő turné végére ugyanis elfogyott a készlet. „Vitték, mint a meleg kiflit”. 

Miért ez a koncertbeszámoló címe? Aki látta a három Oscarra jelölt filmet, a Triangle of Sadness-t, tudja, hogy a Szomorúság háromszöge egy metafora. A szépségipar szerint a homlokon szemöldökök találkozásánál található „Bermuda-háromszög” az, ahol szerintük boldog ember nem tűri meg a ráncokat. Az állandóan sikert hajszoló generációt az motiválja, hogy mindent és azonnal megszerezzen (e témában figyelemükbe ajánlom a neves angol közgazdászokból álló Rolling Stones a múlt században közzétett tanulmányát), lehetőleg az erőfeszítés legcsekélyebb jele nélkül. Léteznek a ráncok eltüntetésére méregdrága kezelések, de most örömmel jelentem a Gramofon olvasóinak, hogy találtam egy garantáltan fájdalommentes beavatkozást is. A hatását személyesen ellenőriztem: nem láttam egyetlen homlokát ráncoló embert sem azok közt, akik a koncert után kisétáltak a Fesztivál Színház nézőteréről, és elindultak a város felé.