Uralkodók és népek őrülete

„Az abszolútum iránti elragadtatás veszélyes tapasztalat. A kozmoszban való feloldódás gyakran elképesztő közelségbe kerül saját énünk őrült feldicsőítéséhez. Dionüszosz azt ígéri, hogy megvált minket az elidegenedéstől és megszabadít minden bilincstől. Ámde az igazi szabadság, a végleges szabadság nem egyéb, mint az ölés szabadsága” – írta Jan Kott A bakkhánsnőkről (i.e. 407), Euripidész utolsó drámájáról, amelyet a lengyel irodalomtörténész „uralkodók és népek őrületének tragédiájaként” jellemzett. 

Mesterházi Máté

Carl Orff eksztatikus kottalapjaira való lenne e téma, gondolhatná a felületes szemlélődő. Ám a Die Bacchantinnent Orff helyett tíz évvel idősebb kortársa, a Schönberg-tanítvány Egon Wellesz zenésítette meg; az 1931-ben Clemens Krauss vezényletével a Bécsi Staatsoperben bemutatott művet mindazonáltal az elmúlt évtizedekben csak nagy ritkán adták elő, akkor is leginkább koncertszerűen. Az osztrák Wellesz mellett az olasz Giorgio Federico Ghedini is írt Bakkhánsnők-operát (Le baccanti, 1948, Milánó, Teatro alla Scala); ez a szerző azonban kevésbé az alkotásaival írta be magát a zenetörténetbe, mint sokkal inkább olyan személyiségek tanáraként, mint Luciano Berio vagy Claudio Abbado…

Az Euripidész-drámát szabadon adaptálta, s jócskán (talán túlságosan is) kibővítette W. H. Auden és Chester Kallman librettója, melyre azután e recenzió tárgya íródott: a nálunk sajnálatosan kevéssé ismert német zeneszerző, Hans Werner Henze (1926 – 2012) Die Bassariden című „egyfelvonásos opera seriája intermezzóval”. (A furcsa cím – az itt játszott, eredeti angol változatban: The Bassarids – arra utal, hogy Henze művében, eltérően az Euripidész-tragédiától, nemcsak nők, hanem férfiak is Dionüszosz bűvöletébe esnek...) A Salzburgi Ünnepi Játékok megrendelésére született operát Christoph von Dohnányi mutatta be a Bécsi Filharmonikusok élén 1966-ban. A jelen felvétel 52 évvel később, 2018-ban született, ugyanott; a Bécsi Filharmonikusokat és a Bécsi Staatsoper Kórusát ezúttal Kent Nagano vezényli fenomenális nemzetközi szólista gárda élén – utóbbiban örömmel fedezhetjük föl a bariton Szemerédy Károly nevét, aki a Kapitány/Adonisz fontos, kettős szerepében remekel, színpadi jelenségként is illúziót keltve.

Hogy „A basszaridák” témája miért volt fontos a harcosan baloldali érzelmű Henze (és szövegírói) számára, azt Auden és Kallman már az ősbemutató műsorfüzetében érzékletesen írták le. És szavaik nemcsak a már idézett Jan Kottéira rímelnek, hanem a mi korunkra is – méghozzá sajnos kísértetiesen: „A 18. század bizonyítottnak tételezte, hogy a ráció és az irracionalizmus konfliktusából a rációnak kell győztesként kikerülnie. Ma már tudjuk, egész társadalmakat hatalmába keríthet a »démon«, mint ahogy egyének is elveszíthetik a fejüket.” 

A történetben két ellentétes elv ütközik össze: a fiatal, hatalomittas thébai uralkodó – „önmegtartóztató racionalista” (Henze), aki önmagával éppoly szigorú, mint alattvalóival – egyedüliként merészel szembe szegülni Dionüszosszal, ezzel az állhatatlan istennel, aki a tudattalan, a mámor, a zendülés, a felajzottság elvét képviseli. És bármennyire ellen akar is neki állni, Pentheusz végül áldozatul esik Dionüszosz túlhatalmának. Euripidész drámájától eltérően azonban Pentheusz nem titokban vesz részt a bakkhoszi rítuson, hanem azáltal veszít, hogy egyszer csak valós alternatívát lát a titokzatos idegen (azaz Dionüszosz) gondolatvilágában. Annál keményebben éri őt az isten büntetése: Agaue, az uralkodó elvakult anyja – abban a hitben, hogy oroszlánt öl – saját fiát tépi szét a puszta kezével. „Minden emberben él egy Pentheusz és egy Dionüszosz”, foglalta tömören össze műve mondandóját Henze.

Hogy az opera zenéjének fő forrása a német expresszionizmus, mindenekelőtt az Alban Bergtől hagyományozódó zenedrámai minta, az még a készületlen hallgatót sem kell, hogy elriassza. Ellenkezőleg: ahogyan a pentheuszi racionalitás diatonikus, fanfárszerű zenéjének egyre inkább fölébe kerekedik Dionüszosz irracionális, kromatikus világa, úgy vonja fokozatosan bűvkörébe a hallgatót is a darab. Mert, mint egyik méltatója találóan mutatott rá, az opera érzéki hangzásoktól csak úgy roskadozó partitúrájában Henze zenéjének dionüszoszi őseredete nyilatkozik meg…

Hogy a kultúrtörténetileg túlzsúfolt szövegkönyv értését mennyire könnyíti meg a lengyel sztárrendező, Krzysztof Warlikowski modern környezetbe helyezett, akciókkal teletűzdelt színpadi munkája, az legalábbis vitatható. Hogy a rendezés a Felsenreitschule téradottságait maximálisan kihasználóan látványos, az viszont kétségtelen. És nem lehet kellőképpen dicsérni a csodálatosan „szerepazonos” énekeseket. Nélkülük egy ennyire bonyolult mű megszólaltatása értelmetlen volna, de velük egy ilyen fontos opera előadása egyenesen kategorikus parancs.

 

Kiadó: Arthaus Musik

Katalógusszám: 109412