Újra meg újra

Vannak felvételek, melyeket az ember egyszer meghallgat, elámul rajtuk vagy épp unatkozik miattuk, aztán felkerül a polcra a CD, és valószínűleg soha többé nem kerül elő. Önmagában persze ez nem feltétlenül az előadókat vagy a műveket minősíti, legalább ennyire a befogadót magát. De tény, hogy vannak jó és rossz élmények egyaránt, melyeket nem akarunk, nem tudunk még egyszer átélni. Nathalie Stutzmann és lemezei más kategóriát képviselnek: olyan zenei élményt kínál, melytől nem bírunk elszakadni, azon kapjuk magunkat, hogy már megint őt hallgatjuk, rácsodálkozva újabb és újabb briliáns részletekre, szeretünk fürdeni hangjában és előadói attitűdjében. Stutzmann talán nem sztár a szónak ma használatos értelmében: ő muzsikus, a szó évszázados jelentésének megfelelően.

Bányai Gábor

Az 1965-ben született francia muzsikus egyáltalán nem szokványos pályát járt és jár be. Édesanyja szoprán énekesnő volt, Nathalie eleinte talán ezért sem szerette a maga mély hangját, úgy érezte, nem tud mit kezdeni vele. Zongorázni, csellózni és fagottozni tanult, de az ösztönei mégis egyre közelebb vitték az énekesi pályához. Első szerelme a dal volt, a francia és a német repertoár kiapadhatatlan tárházát fedezte föl először – 1994-ben talált rá az ideális partnerre a svéd zongorista, Inger Södergren személyében. De hamarosan ott találjuk Ton Koopman és az Amszterdami Barokk Zenekar projektjén, amikor is Bach összes vokális művét rögzítették lemezre. De a vágyai tovább vitték. Ahogy ő fogalmaz, ha egy zenésznek olyan szerencséje lehet, hogy hosszú éveket tölthet szólistaként-énekesként alig egy méternyire a világ legjobb karmestereitől, akkor benne is felmerül a vágy a vezénylés iránt.

És a sikeres énekes meg is kezdi karmesteri tanulmányait, mentorai közt ott van Seiji Ozawa vagy Simon Rattle is például. Nehéz pálya ez, egy énekes és egy nő számára különösen. Ő maga úgy látja, hogy a szólistából karmesterré vált zenészeket, különösen, ha nők, furcsa és fokozott gyanakvás fogadja, amikor a karmesteri pulpitusra lépnek: Skandináviában és Amerikában szerinte már omladoznak a falak - mondta el egy tavalyi interjújában, de Európa más részein, köztük a saját hazájában is, még nem múlt el igazán a megelőlegezett fenntartás. Talán ezért is határozta el 2009-ben, hogy saját zenekart alapít. Az Orfeo 55 hihetetlenül sikeres formáció lett, csak sajnálhatjuk,  hogy mindössze tíz évig létezett. (Az Erato mostani kiadványa talán az utolsó felvételük.) Közben persze nyíltak újabb pódiumok is a karmester Stutzmann számára: 2017-től első vendégkarmestere Dublinban az ír nemzeti zenekarnak, vezető karmestere a norvégiai Kristianstand Szimfonikusoknak, tavaly december óta pedig első vendégkarmestere a Philadelphiai Zenekarnak – olyan poszt ez utóbbi, amit előtte még sosem töltött be női karmester. 

Ő maga azt vallja, hogy tevékenységének 90 százaléka a zenekari munka, amit különösen szeret, híresen muníciózus a próbákon, de végső célja mindig az, hogy zenészei az előadások során szabadnak érezzék magukat, hiszen csak így tudnak valóban kifejezően muzsikálni. Szerencsére azért marad ideje az éneklésre is. 2017-ben az Arie Antiche című lemeze varázsolt el, melyen Parisotti híres gyűjteményét vette elő, utánajárva az eredeti daraboknak és forrásoknak, az Orfeo 55-tel visszahangszerelve némelyiket. És nem csupán felfedezéseket tett (a legérdekesebb talán az volt, hogy Parisotti darabjaként azonosította a Sztravinszkij Pulcinellájával elhíresült, az utókor által Pergolesi-műként számon tartott Se tu m’ami áriát...), de új megvilágításba helyezte a barokk kontraalt szerepét is. Tulajdonképpen ezt az utat folytatja a két éve rögzített, most megjelent Erato-lemezén is.

 

 

Contralto – csak ennyi a cím. És a felvétel időutazás is egyben. Azt a kort idézi meg, amikor az operaszínpadokon egymás mellett éltek a kasztrált énekesek és a nadrágszerepekbe bújt (kontra)alt énekesnők. Ez utóbbiak számomra a hang kiteljesedését képviselik, a folytonosan változó és egyre érettebb kifejező készséggel rendelkező hangokét. Birtokosaik mára legendákká és példaképekké nemesültek: La Dotti, La Negri, La Mucci, La Pieri, La Tesi és a többiek egyszerre képviseltek egy csodás hagyományt és egy, a később Donizetti, Rossini és Bellini által tökélyre fejlesztett bel canto stílus felé mutató megújhodást. A 18. század legfényesebb csillagai közé tartoztak, Händel és Vivaldi kedvenc énekesei voltak, megannyi felejthetetlen premier fűződött a nevükhöz Londontól Velencéig – egy olyan korban, ami a nők számára legalább annyira volt nehézségekkel teli, ahogyan arról Stutzmann beszélt a női karmesterekről szólván három évszázaddal később. 

Rögtön az első felvétel, Händel Tamerlano című operájának Dal crudel che m’ha tradita áriája tökéletesen megmutatja mindazt, ami Stutzmann (és együttese) egészen kivételesen tud. Az énekesnő mély regisztere olyan bársonyos hangot példáz, amitől egész egyszerűen nem akarunk és nem is lehet szabadulni – aztán a magas hangoknál olyan éneklővé válik, ami messze túlmutat minden bravúron és díszítésen. Artikulációja a gyors részeknél is lenyűgözően pontos, ízlése bámulatos. Itt nem egy hangcsoda szerepel, hanem egy olyan muzsikus, aki a legapróbb részletekben is tökéletesen megtalálja a kifejezés legadekvátabb színeit. Nicola Porpora Torbido intorno áriája mintaszerű példa arra, ahogyan az énekes képes közvetlenül bennünket, hallgatókat megszólítani. Minden frázisa a szíve legmélyéből fakad, nála minden egyes hang személyessé válik. Nekem olyan az ő hangja és kifejezésmódja, mint egy megelevenedett fagotté: bársonyos és varázslatos, sosem érezni semmiféle fölösleges bravúrt vagy takargatni próbált technikát. Nem visszautazik az időben, hanem bizonyítja, hogy ez a zene is annyira örök, hogy akár kortársunk is lehetne. Egyik nagy kedvencem a 12-13-as track: Vivaldi Bajazet című operája ugyanarra a librettóra készült, mint Händel Tamerlanója, mégis két teljesen különböző világ. Az egykor La Giró által megformált Asteria áriájában van egy rész, mely 12 szó ismétlésére épül, de Vivaldi olyan mélységekig tágítja a zenei horizontot, olyan elhitető erővel ábrázolja a mániákus őrületet, hogy azzal egyszersmind személyessé is teszi az érzelmeket. Mindezt Stutzmann úgy ábrázolja, hogy énekét nem szólisztikusnak érezzük, hanem a zenekari szövet egy integráns darabjának.

És azt hiszem, ez az egyik legfőbb erénye az egész lemeznek. Az ária-lemezek nagy részétől eltérően ezen a felvételen nem egy csodás énekes szólista és egy méltó partner zenekar egyébként példás együttműködését éljük át, hanem egyetlen együttes minden regiszterében tökéletes összhangját. A számomra igazán fontos barokk operákban éppen ez tud lenyűgözni: hogy nem egy gégecsoda énekel a zenekar fölött, hanem egy tökéletes hangszer illeszkedik a többi közé. Hogy egy másik példát is hozzak immáron azok közül a felvételek közül, melyek világpremiernek számítanak: Giovanni Bononcini Griselda című operájából a Caro addio, dal labbro amato című ária (egykor La Robinson legendás szerepe volt) egyik részletében van egy bámulatos trió a kontraalt, a csembaló és egy hegedű részvételével. Ilyen érzékeny és megindító előadást nagyon-nagyon ritkán hallani, Stutzmann úgy fedez föl, hogy közben azt sugallja, hisz otthon vagyunk! Minden egyes  hang és frázis külön megszemélyesítést kap, a csembaló statikus hangjára építve úgy szólal meg a maga fagott-altja, hogy az egész csupa játékká és szenvedéllyé válik. Éppen ennek az összeolvadásnak az eredménye az is, hogy amikor Stutzmann nem énekesként van előtérben – ilyen például Lotti Sinfoniája az Alessandro Severo utolsó felvonásából -, akkor is ugyanazt az együttműködő csodát éljük meg, mint amikor a hangja lesz első az egyenlők között. (És itt szót kell ejtenünk a hangmérnöki munkáról is: Michel Pierre felvételén a tisztaság és az egyszerűség dominál, tökéletes az együtt hangzás, miközben minden hangszernek érvényesül az egyénisége!)

Nekem példamutató, megindító és a lelkemig hatoló ez a felvétel. Nem csupán azért, mert Stutzmannt és együttesét a legjobb formájában mutatja meg, nem csupán azért, mert bizonyítja, hogy énekesként és karmesterként is egészen kimagasló egyénisége a kortárs előadó-művészetnek – hanem azért is, mert egy merőben új interpretálási lehetőségét adja a barokk operának, és azon belül a kontraalt szerepkörének. Olyan utat kínál, amit bejárva elkötelezett rajongói lehetünk egy közel három évszázados műfajnak és muzsikának, amit jobbára csak csodálunk, de nem szeretünk. Stutzmann a szeretetet váltja ki belőlünk: ezért lehet és kell újra meg újra meghallgatni a lemezét. És várni egy újabb csodára. Majd valamikor az esztelen járvány után...

 

Kiadó: Erato

Katalógusszám: 0190295209551