Turi Gábor: A magyar jazz szellemi háttere

Az Alföld folyóiratban megjelent Turi Gábor A magyar jazz szellemi háttere című tanulmánya. A szerző az alapítás óta, 22 éve rendszeresen publikál a Gramofon folyóiratban is. Az alábbiakban részleteket közlünk a tanulmányból.

Turi Gábor

(A tanulmány teljes terjedelmében erre a linkre kattinva érhető el.)

Kultúrák ütközéséből a XX. század első éveiben az Amerikai Egyesült Államok déli vidékén született az a zene, amely néhány évtized alatt az egész világon ismert és művelt előadási gyakorlattá vált. A jazz viharos gyorsasággal hódította meg Európát, a nyugati kultúrkörhöz tartozó Magyarországra is hamar eljutott, és a két világháború között a nóta és az operett mellett a városi középosztály kedvelt szórakoztató-zenéjévé vált. Magasabb esztétikai igénnyel fellépő, modern korszaka a második világháborút követően bontakozhatott volna ki, ha a kommunista kultúrpolitika nem zárja karanténba az imperialista válságterméknek bélyegzett muzsikát. Az 1960-as években hallgatólagosan polgárjogot nyert zene történetét évtizedeken át a szakmai elismerésért és a társadalmi befogadásért folytatott küzdelem határozta meg.

Értelmezési kísérletek

A jazz szakszerű értelmezésére és közvetítésére az 1980-as évek óta történnek érdemleges kezdeményezések a médiában. Ilyen volt a Magyar Zeneművészek Szövetsége gondozásában, Gonda János szerkesztésében kis példányszámban kiadott Jazz című periodika, majd a ’90-es években magánvállalkozásban megjelent, Maloschik Róbert által szerkesztett MaJazz című rövid életű magazin. 1996-ban havilapként indult a klasszikus zenére és jazzre szakosodott Gramofon kritikai-ajánló periodika, amely Retkes Attila szerkesztésében és kiadásában – jó ideje negyedéves megjelenésben – mindmáig információs és értékorientáló tényező. Esetenként a napisajtóban is feltűnnek jazz témájú írások – ajánlók, interjúk, ritkábban lemez- és koncertkritikák –, míg a hetilapok közül az Élet és Irodalom és a Magyar Narancs fókusza terjed ki a jazzre.

Az elemzés igénye

A magyar jazzkönyvkiadás kezdete Molnár Antal világviszonylatban is újdonságnak számító, a fejlemények ismeretében sok tekintetben revízióra szoruló Jazzband (1928) című könyvével datálható. Ezt évtizedek múltán, az állampárti szigor enyhülésével követte két, a jazz iránt (is) érdeklődő zenetudós szemnyitogató munkája. A hazai és külföldi források, hanglemezek hiányának ismeretében értékelhető igazán Pernye András A jazz (1964, 2007) című élvezetes stílusú történeti áttekintése, majd Gonda János Jazz – elmélet, történet, gyakorlat (1965, 1979) című alapvetése. Mindkettő kulcsszerepet játszott a jazzt a nyugati világ üzenetének tekintő, abból a szabadság levegőjét szippantó, elsősorban értelmiségi olvasók tájékozódásában. Gonda Mi a Jazz? (1982) címmel ismertterjesztő formában is igyekezett az improvizatív zene sajátosságait megismertetni a közönséggel, majd Jazzvilág (2004) című grandiózus művében foglalta össze a jazz-zel kapcsolatos tudnivalókat.

Magyar tollal

A felgyülemlő energiák az utóbbi évtizedben érleltek a szélesebb olvasóközönséget érintő mennyiségi és minőségi változásokat. Minden korábbinál több könyv került a piacra magyar szerzőktől: monográfiák, történeti munkák, gyűjteményes kötetek, elméleti kiadványok.

A jazzkönyvkiadás első számú műhelyévé újabban a Retkes Attila Kulturális Értékteremtő Kft. által gondozott Gramofon Könyvek sorozat lépett elő, amelyben 2016–17-ben négy kötet is megjelent. Tanulmányozásuk a magyar jazz szellemi környezetét jellemző általános következtetésekre ad lehetőséget.

A legáltalánosabb esztétikai érvényű a muzsikusként és kritikusként is tevékenykedő Matisz László A hangok vonzása és taszítása című munkája, amely a zene szociológiai és lélektani aspektusait, az improvizatív zene tulajdonságait taglalja. A különböző zenei műfajokkal kapcsolatos ismereteket a rögtönzés szemszögéből áttekintő, új szempontokat felvető elemzés külön méltatást érdemelne, itt be kell érnünk annak megállapításával, hogy a 340 oldalas kötet úttörő kísérlet a téma elméleti megközelítésére. Olyan kérdéseket vesz bonckés alá, mint a zenei identitás, a zenei sztereotípia, a zenei teljesítmény, vagy a hagyományőrző muzsikálás, az improvizatív alkat, a szabadzene. Mindezt önreflektív, esszéisztikus módon. Az improvizációt nem szűkiti le a jazzre, kitér a pop-, a kortárs- és a világzenében alkalmazott rögtönzésekre is. Külön erénye, hogy – Cseh Tamástól Dresch Mihályon át Szemző Tiborig – harminckét olyan magyar muzsikus véleményét is idézi, akiknek művészetében fontos szerepet játszik a spontaneitás. A könyv elsősorban azokhoz a fiatalokhoz kíván szólni, akiknek lételeme a zene, és komolyan, teljes nyitottsággal viszonyulnak ahhoz, amit hallanak.

A magyar zenei könyvkiadás nem bővelkedik önéletírásokban. Ezért különleges újdonság a klasszikus zenében és a jazzben egyaránt otthonos Deseő Csaba hegedű- és brácsaművész találó Kettősfogás című, 270 oldalas visszaemlékezése. A keményfedeles, szép kiállítású kötet egy olyan művész életének krónikája, aki nem tanulta a jazzt – erre az 1950-es években nevelkedve aligha lett volna lehetősége –, de elkötelezettsége, tehetsége és szorgalma révén a magyar, sőt bizonyos értelemben a nemzetközi jazz önálló életművet létrehozó, ismert személyiségévé emelkedett. Zenei ízlésének alakulására a swing jazz képviselői, a francia Stephane Grappelli és az amerikai Stuff Smith voltak döntő hatással, őket igyekezett követni játékában, mégha a ’70–80-as években a jazz-rock irányába is elkalandozott. Naplót nem vezetett, de minden lényeges koncertet, utat, lemezfelvételt rögzített és megőrzött előjegyzési naptárában, így nem volt nehéz felidéznie az Állami Hangversenyzenekar tagjaként és jazzmuzsikusként itthon és külföldön szerzett tapasztalatait. Különösen a kitelepítés, a felcseperedés és az indulás éveit sikerül élményszerűen felidéznie, amibe beletartoznak a magyar jazz történetében mérföldkőnek számító első hivatalos budapesti jazzklub, a Dália megnyitásáról és működéséről írt forrásértékű sorai. Megoszthatta volna gondolatait az AHZ műhelytitkairól, a magyar jazz belviszonyairól vagy az improvizatív zene sajátosságairól is, de tudomásul kell venni, hogy a Deseő Csaba hegedűművészt jellemző keresetlen elegancia szerzőként szerénységgel és diszkrécióval párosul. Így sem kevés, amibe beavatja az olvasót.

A jazz történetének, helyzetének és hatásmechanizmusának feltárását célzó tudományos vizsgálódások fontos hozzájárulások a tudományos igényű szellemi környezet megteremtéséhez. A megindult folyamatok elvezethetnek oda, hogy a magyar jazz történetének kutatása a kanonizálódott szakmai ismérvek alapján jazznek minősülő hangzó anyagok zenei elemzésével is kiegészül. Ez a hiánypótló munka a jelek szerint a zenetudósok felnövekvő, új nemzedékére vár.