Tenor szaxofon - lágy és bársonyos hanggal

Nagy örömömre szolgál, hogy bemutathatom a magyar közönségnek Lucas Santana második quintet lemezét, ugyanis nemrég volt szerencsém egy holland jazz fesztiválon négy napot a társaságában töltenem, ahol egy vidám, lehengerlően életszerető, de szakmailag nagyon elkötelezett, kiváló zenésszel ismerkedtem meg. 

 Joe Fritz

Lucas Brazíliában született és nőtt föl, de sok rövid állomás után az utóbbi években Hollandiában lakik. Sokoldalúságát az is mutatja, hogy rengeteget játszik nagy bigbandekkel és akár vonósnégyessel kibővített jazzbandával is, mindemellett részt vesz olyan produkcióban, ahol költők verseire szabad improvizációkat illeszt.

A quintet lemez várakozásaimmal ellentétben nem azt modern irányzatot hozta, melyet ma megszokhattunk a fiatal generáció képviselőitől. Az Ambivalence című album egy szárnyait bontogató, de tulajdonképpen már kiforrott zenész egyéniségét mutatja meg. Lucas csak saját szerzeményeit játssza ezen a lemezen partnereivel együtt, melyek az esetek nagy részében nem a virtuozitást, inkább a zenei eszközöket használják a mondanivaló közléséhez. 

 

 

Első hallásra azt vártam- feltételezhetően a brazil vérmérséklet miatt -, hogy a latin témákban Stan Getz hatása lesz fellelhető. Nagyon csodálkoztam, mert egyáltalán nem éreztem ezt. Lucas sokkal inkább a mélyen gyökerező brazil zene irányából közelíti és valósítja meg szerzeményeinek bossa nova jellegű előadását. Ebben nagyon jó partnere az ütős és a bőgős, valamit kiváló szólókat hallhatunk a gitáros és a zongorista kollégától. Erre a legjobb példa a harmadik trackként szereplő Luiz.

Három szám erejéig trombitás hölgy is csatlakozik a zenekarhoz, és érdekes módon itt éreztem először a getzi hatást, de nem úgy, ahogy a hallgató először gondolná, hanem a Stan Getz - Chet Baker kollaboráció érezhető ezeken a felvételeken, főleg amikor a két fúvós együtt játszik kamarazene-jellegűen, ebben kimondottan hajaz a hangulat a Baker-Getz Line for Lyons előadására 1983-ból. 

Lucas Santana előadás módjára jellemző a virtuozitás, nem elnyomva a zenei emóciókat. Hangja számomra inkább a Blue Note világából érkezőket juttatja az eszembe, mint Hank Mobley vagy Harold Land, egy kicsit vegyítve a korai fehérbőrű West cost játékos Bob Cooper-rel.

Santana a lemezen kizárólag tenor szaxofonon játszik és külön élmény hallgatni, hogy mennyire nem harcol a hangszerrel, hanem úgy kezeli, mint aki együtt lélegzik a fémmel. Minden apró elemét ismeri a hangszerének, lehetőséget adva ezzel arra, hogy a humor is megjelenhessen szólóiban. 

Hangja lágy, bársonyos és meleg, ezzel még a legagresszívebb szólókat is kordában tudja tartani, s a lemez egyetlen pillanatra sem rugaszkodik el abba az irányba, hogy az embernek késztetés érezzen arra, hogy lehalkítsa vagy a következő számra ugorjon. 

Ajánlom mindenkinek Lucas Santana 5tet lemezét, aki szereti a jóminőségű instrumentális muzsikát és kíváncsi arra, mi zajlik most éppen a nyugat-európai zenei piacon.