Tavasz New Yorkban – II. rész

Joyce DiDonato, nálunk is többször fellépett lírai (koloratúr) mezzoszoprán énekesnő, egy operafőszereppel és egy mesterkurzussorozattal örvendeztette meg New Yorkban tartózkodó rajongóit. A Metropolitan Opera szezonzáró premierjének egyik főszerepét énekelte el: Mozart: Titus kegyelme Sextusát.

Dr. Székely György

Az operaház ezúttal a hagyományt szerette volna megmutatni: Jean-Pierre Ponelle 1984-es valódi rizsporos rendezését újították fel, amúgy nem először. A német Lothar Koenigs által dirigált előadás többi főszereplője is neves művész volt: a dél-afrikai Elza van den Heever (Vitellia), akinek Erzsébet királynő alakítását 2012-ben Donizetti Maria Stuarda operájában felső fokon méltatta a kritika (láthattuk a Metropolitan Opera vetítések között). Az amerikai Matthew Polenzani lírai tenorja (Titus) ma az egyik legkeresettebb a világon. A római uralkodó szerelmi története, Metastasio szövegével – Mozart sietve megírt műve – sokáig háttérbe szorult a nagy remekművek mögött, hiszen a recitativókat nem Mozart írta, az áriák zenei anyagának egy része pedig korábbi darabokból származott. A Metropolitan Opera sem sokszor, eddig mindössze 46 alkalommal adta elő. Az utóbbi évtizedekben a darab egyre inkább felértékelődött: a librettó gyengesége ellenére Mozart ugyanis remek karaktereket teremtett, zenéje – ha olyan az előadás is – izgalmas, színes. Ezúttal az énekes főszereplők „vitték a hátukon” az előadást.  A kritika a szezon zeneileg legértékesebb premierjének tartotta a produkciót. DiDonato olyan vibráló légkört teremtett maga körül, amely meghatározó volt az előadásban. Két fiatal énekes, a kínai Ying Fang (Servilia) és a kanadai mezzoszoprán Emily D’Angelo (Annius) szinte szárnyakat kapott. Mindketten felnőttek neves partnereikhez, és fellépésük talán kiugrást is jelent majd pályájukon. A rendezést a kritika elavultnak, érdektelennek tartotta. A Metropolitan Opera szerintük „nagy hibát követett el, és majdnem bukásba sodorta a produkciót”. A művészek – a kritika szerint – feszengtek a rokokó kosztümökben, miközben DiDonato és van den Heever lubickoltak szerepükben. Joye DiDonatonak a Parto, parto című csontig hatolóan gyönyörű és hatásos áriája az előadás egyik csúcspontja volt. Van den Heever a komikumot választotta, s mimikájával, mozgásával hangos kacagást váltott ki a Metropolitan igen népes közönségéből. Egy díszletmunkás látványos hasra esése a színpad közepén már csak hab volt a tortán, s üdítő színfolt az előadás közepén. 

Joyce DiDonato, Elza van den Heever - Titus szerepében (fotó: Jonathan Tichlet Metropolitan Opera)

A zenekar halványabb játékát a premieren – egy kritikus szerint – az okozhatta, hogy az előadás délelőttjén A walkürt játszották ugyanazok a zenészek. Ha ez így lehetett, akkor az nem dicséri az operaház szervezőmunkáját.

„Jobb lett volna koncert formában előadni a művet!” – írta egy kritikus – az unalmas háttér-díszlet nem tett hozzá semmit, sőt, láthatóan zavarta az énekeseket a mozgásukban.”  Változnak az idők – és mi is változunk benne. Harminchárom évvel ezelőtt a James Levine vezényelte előadás jelentős sikert aratott.  (Csak zárójeles megjegyzés, hogy aki most izgalmas rendezést akar látni, nézze meg a salzburgi, vagy a Los Angeles-i produkciók felvételeit.)

Joyce DiDonato azonban brillírozott, hátán vitte az előadást, amit a közönség óriási ovációval meg is hálált.

Ennél sokkal nagyobb hálát az a négy fiatal énekes palánta érezhetett csak, akikkel DiDonato már az előadás másnapján háromnapos mesterkurzust tartott egészen kisszámú közönség előtt a Carnegie Hall egyik stúdiójában. A hat foglalkozásból három nyilvános volt, és a Medici TV egyenesben közvetítette a programot, amelyet egyébként felvételről is meg lehet nézni. Ezt a két órát volt alkalmam a helyszínen végigélvezni. Valódi showműsor volt ez a javából, tele művészi, emberi gesztusokkal, bölcs gondolatokkal, remek technikai gyakorlatokkal, fogásokkal a fiatal énekesjelöltek számára. DiDonato ezt a háromnapos munkát nem csak hihetetlenül komolyan vette, hanem a résztvevők és a hallgatóság bevonásával egy egészen egyéni, személyes produkciót hozott létre. Nem kevesebbre vállalkozott, mint hogy szinte mentális szuggesztiót alkalmazzon az énekeseken, a zenéhez, a mesterséghez való hiteles hozzáállást mutatva be. A mesterkurzus DiDonato teljes művészi ars poeticáját és emberi nagyszerűségét mutatta be, sok humorral, kedvességgel és sok-sok mozgással! Az éneklés ugyanis szerinte nem statikus tevékenység, hanem egy folyamat, amelyben az agyi tevékenység által kontrollált különféle biológiai és mentális megnyilvánulásokat kell összehangolni.

Mesterkurzus –  Alexandra Nowakowski (fotó: Fadi Kheir)

A fiatal énekesek életrajzaik alapján nem voltak kezdők, de a húszéves nagydarab fekete tenor, Aaron Crouch Marylandből teljesen megszeppent, amikor DiDonato egy Händel-ária ürügyén hirtelen „nye-nye-nye” énekgyakorlatokat végeztetett vele. „A mű hangulatát és az általa közvetített érzelmeket tessék minél intenzívebben kifejezni” – fogta karon és instruálta a tehetséges fiatalt.  Maya Amír izraeli szopránnal közös tornagyakorlatokat végzett éneklés közben: „szabadon, könnyedén tessék énekelni, semmi feszengés, semmi félelem!”. A Händel-áriát törökülésben is elénekelték. A közönség döbbenten észlelte a fiatal énekesnő átalakulását. Szinte egy más egyéniség született a foglalkozás alatt. Verdi Rigolettójának Gilda-áriáját a lengyel származású Alexandra Nowakowski gyönyörű technikával, érezhető rutinnal adta elő. A hosszú frázisok és a mély érzelmek kifejezése már DiDonato Pygmalion-munkájának is köszönhető volt. Keymon W. Murrah Louisville-ből, egy fekete kontratenor fiatalember összeszedte minden bátorságát, s egy videofelvételt küldött DiDonatónak, kérve, foglalkozzon vele is a mesterkurzuson. A felvétele alapján bekerült a „négyesbe”, és vele ismét egy Händel-ária következett. Az énekes hangja egészen különleges hangszínt és hangtípust képviselt: férfiszoprán és férfialt regiszterben is egyenletesen szólt. Azonban DiDonato azonnal lecsapott nem megfelelő szövegmondására, és erre koncentrálta az első gyakorlatot, majd rátért a másodikra, melyben azonban már a közönség is szerepet kapott.  Az ária legfőbb nehézsége a felfokozott szerelmi vágy ábrázolása. „Egy lézersugarat kérek, ide a szívem közepébe” -kiáltott fel DiDonato, és az énekesnek igyekezett elmagyarázni, hogyan lehet az ilyen intenzív érzéseket kifejezni. Majd a közönséget is bevonta a munkába: a fiatal énekesnek az volt a feladata, hogy járjon körbe és valljon szerelmet a közönség egy-egy tagjának, s figyelje a hatást. „Fogjon kezet is velük!” Megkezdődött a közös játék. Énekes és közönség egyaránt „vevő” volt erre.   Keymon hangja kivirágzott, a közönség a kontratenor hang „áldozatává” vált, hullottak a könnyek és a „thank you”-k”! Régi korok kasztrált énekeseinek szinte tömeghisztériát okozó hangfenoménja itt, ebben a teremben reinkarnálódott. Lehetséges vagy csak illúzió: de talán a jövő egyik kontratenor sztárját hallottuk?

Mesterkurzus – Maya Amír (fotó: Fadi Kheir)

Szeressünk és merjünk, legyünk szabadok! – zárta le néhány kérdés megválaszolása után egyéni, lebilincselő, egészen különleges mesterkuzusát Joyce DiDonato. A közönség – és reméljük az énekesek is – életre szóló élménnyel távoztak.