Tapasztalások „A legkülső körön”
A Fesztivál Akadémia Budapest életrehívói, Kokas Katalin és Kelemen Barnabás tudatosan törekedtek arra, hogy ne csak „egyszerű” kamarazenei fesztivállal gazdagítsák a főváros zenei életét. Ez olyannyira sikerült nekik, hogy még a zenehallgatók széles táborát megszólító koncertsorozat is kezdettől fogva megkülönböztetett helyet (és értékelést) kapott. A sorsjegyek kelendőségét növelő szlogen („minden x. sorsjegy nyer”) sajátos játék a valószínűségszámítással – transzpozíciója viszont a legnagyobb valószínűséggel igaz a FAB programkínálatára: itt ugyanis minden hangversenyjegy nyer!
Fittler Katalin
Pontosabban, minden hangversenyjeggyel „nyer” az érdeklődő, ráadásul – korábbi kamarazene-ismeretének függvényében - többrétű nyereséghez jut. Gyakori hangversenylátogatók tanúsíthatják: minden koncert tanulsággal jár, ám a tanulságoknak annál jobban örülünk, minél több tartozik közülük az értékelés pozitív szférájába. Nos, a FAB koncertjei rendkívül képlékenyen feszegetik e pozitív szféra határait. A műsorválasztás (lett légyen szó ismert vagy koncertteremben ritkaságnak számító darabokról) a „válogatott” előadóknak köszönhetően legtöbbször új fényben mutatja meg a már ismert (ismertnek vélt) műveket is. Máskor a kompozíciókkal való ismerkedés értékét az növeli, hogy hallgatásuk azzal a meggyőződéssel jár: egyenlőségjel tehető a mű és interpretációja közé.
2016-ban rendezték meg először a FAB-ot – idén ízléses kiállítású kiadvánnyal gazdagodtunk: a FAB rövid, ám tartalmas múltját felelevenítő, célkitűzéseit, szerteágazó programkínálatát sorra vevő, a rendezvények helyszíneit feltérképező, a közreműködő művészek listáját tartalmazó fejezetekhez gazdag képanyag társul (amely elsősorban azoknak sokatmondó, akikben személyes emlékeket idéz fel). Tehát, értékes tájékoztató mindazoknak, akik időközben „csatlakoztak” az érdeklődők táborába.
A kiadvány azzal a gyakorlati haszonnal is jár, hogy a beszámolók mindinkább a konkrétumokra fókuszálhatnak.
Az idén két programról számolhatok be „nyerő hangversenyjegy” alapján. Hadd tegyem hozzá: a pandémia idején a korlátozásokat enyhítendő, immár gyakorlattá vált online-koncertközvetítések jóvoltából nagyságrendileg megnőtt a virtuális koncerttermek befogadótere – ám az „itt-és-most” élményének pótolhatatlanságával ismét szembesülhettünk, amikor visszatérhetett a hallgatóság is a koncerttermekbe.
(Balog József - fotó: Csendes Krisztina)
Július 24-én, a Zeneakadémia Nagytermében négy különböző műsorszámra négyféleképp reagálhattunk: lenyűgöző volt Poulenc d-moll versenyműve a duóként is remeklő Balog József és Fejérvári Zoltán előadásában. Az ember csak kapkodhatta a fejét az „ismeretlen” mű „stíluskavalkádja” hallatán, mert alig jutott idő az egyes elemek, gesztusok (stb.) felfogására, oly sűrű egymásutánban követték egymást. És közben ott munkált akusztikus-vizuális élményként a két művész egyedi teljesítménye, valamint annak megkoronázásaként az összjáték. Megválaszolhatatlan kérdés, hogy mennyire tudott „váltani” a hallgató, megújult figyelemmel fordulni a következő műsorszám, Mozart Esz-úr kvintettje felé (K. 452). A szünet után Csajkovszkij Meditációja remek lehetőséget kínált, hogy megtanuljuk Alissa Margulis nevét, akinek játékához ideális kísérőként társult Balog József. Dvořák Esz-dúr vonósötösében a tételek felépítését, a hangszerek alkalmankénti funkcióváltását (szólista, szólampár, kísérő) az öt kiváló szólistának (Baráti Kristóf, Jonian Ilias Kadesha, Kelemen Barnabás, Maxim Rysanov, Fenyő László) köszönhetően szinte analitikusan követhettük.
Az előző este (július 23, BMC Koncertterem) élményének átütőerejét jottányit sem csökkentették ezek az élmények. A Lenhajú lány című Debussy-prelűd népszerűségét hegedűátiratként Arthur Hartmann munkája fokozta (Baráti Kristóf előadásában), majd – a meghirdetett műsortól eltérően – Brahms Kürttriója következett, és a szünet után két felejthetetlen interpretáció. Debussy Cselló-zongora szonátájának élményét a két előadó ideális összjátékának köszönhettük: Fenyő László frenetikus játékához érzékeny reagálással, ideálisan társult Elizaveta Blumina. A Kvartett az idők végezetéhez című Messiaen-művet ezúttal nem terjedelmesnek, hanem a nyolc tétel programjának (és a hozzájuk fűzött szerzői kommentároknak) ismeretében a választott témához nagyságrendileg méltónak éreztük. Tehettük ezt annál is inkább, mivel gondoskodó figyelemmel biztosították a hallgatók számára (Fazekas Gergely fordításában) a szerző autoanalízisét (és nem elhanyagolható körülményként: annyi fényt is a nézőtéren, hogy követhessük a programot). Fontos hangsúlyozni: ugyanakkor egy pillanatra sem vált e programnak a hangzó illusztrációjává a kompozíció; a gondolatiság ismerete valamiféle beavatottság-érzetet tett lehetővé a közönség számára. A tényleges „lényeg” azonban a pódiumról sugárzott, négy művész ihletett előadása nyomán. A különböző apparátus által megszólaltatott tételek mindegyike szinte spirituális élményt adott, beavatást az örökkévalóság, a végtelenség megtapasztalhatatlanságába. A legmegrendítőbb élményt Kokas Dórának köszönhettük, akit ezután aligha skatulyázhatunk be, mint kitűnő kamaramuzsikust: autonóm személyiségként kell számon tartanunk, aki korlátlan intellektuális-érzelmi-indulati tartalmak megjelenítésére alkalmas zenei érzékenységgel és technikai tudással rendelkezik.
A „legkülső kör”, amelyre a cím utal, leginkább e mű esetében sugallja az André Pieyre de Mandiargues azonos című regényéből megismert gesztust, amikor a felértékelt pillanatban rendkívüli érzékenységgel élhető meg a világ (ez alkalommal: a zenébe foglalt végtelenség) már-már felfoghatatlanul gazdag bősége.
Tágabb értelemben: a koncertsorozatok jelentik a FAB gazdag kínálatában a „legkülső kört”, a legszélesebb nyilvánosság számára kínálva (néha személyiségformáló) zenei élményeket és tapasztalatokat.