Találkozások

A Profil Edition Günter Hänssler új albuma Karl Böhm 1979-es drezdai búcsúkoncertjét tartalmazza. Schubert VIII. (Befejezetlen) és IX. (Nagy C-Dúr) szimfóniáját dirigálta. Ezt megelőzi egy érdekes dokumentum, Schubert V. szimfóniájának 1942-es felvétele, mely az éppen bevezetett magnetofon-technológiával készült.

Zay Balázs

Felettébb tisztán is szól, bár elég éles és a hangszerek hangereje néha nem kifejezetten adekvát. Böhm 1934-től 1942-ig állt a Semperoper élén, a később is szorosan együttműködött a Drezdai Állami Zenekarral. Az 1942-es V. szimfónia I. tétele érdekes módon felemás érzéseket kelt, kidolgozott és minden rendben van vele, de nincs átütő varázsa, kifejezett jellegzetessége. Nyugodt, sima előadás. A régebbi bejátszások közül Pablo Casalsé (Prades Fesztivál Zenekara) vagy Soltié (Izraeli Filharmonikusok) karakteresebb. Ám a többi tételben már előjön Böhm igazi kvalitása és egyre érdekesebb az előadás.

Az 1979-es búcsúkoncert anyaga a zenei interpretáció lehető legmagasabb szintjét képviseli, a kiemelkedő Schubert-előadások közül való. Egyszerű, nagyon egyszerű, s éppen ez a titka. Ám nem egyszerűen egyszerű. A sallangmentesség még nem fejezi ki az interpretációk jellegzetességét. A titok a mélyszerkezethez való organikus kapcsolódásban rejlik. A Befejezetlen szimfóniát Böhm elég lassan vezényli, ám a fő jellegzetesség nem a lassabb tempó, hanem valamilyen – már-már egészen misztikus – történése a zenének. Böhm egyáltalán nem hajtja a folyamot, nem sietést értve ezen, hanem pusztán a következő pillanat beindítását. Mintha a következő pillanatot sosem indítaná, hanem az csak egyszerűen megtörténne, amikor eljött az ideje. Van persze ebben valami gyászindulós jelleg is. A lassú zene sosem unalmas, sőt, nagyon magával ragadó. A hangerő sem gyenge, erre is azt lehet mondani, valahogy meglepően optimális. Mintha Böhm érezné a zene mély, eredeti lüktetését. Mások is érzik persze, de ennyire nem vagy másképp. Akik másképp, azok hozzátesznek, nem ritkán jól és értékesen, de mintha Böhm a forrás mellől tudná vezényelni az előadást.

Hasonló a Nagy C-dúr szimfónia is. Látszólag egyszerű mű ez, ám jól előadni borzalmasan nehéz. Ez a Böhm-előadás az egyik legkiemelkedőbb. Eltér Furtwängler interpretációitól, aki a másik csúcs háború alatti és háború utáni előadásaival, ő változtat, megnyugszik, kitör, beethoveni dimenziókban mozog, míg Böhm egyszerű, de ezzel ismét nagyon közel jut a schuberti titokhoz, a schuberti arányokhoz. Nem kis dolog ez, mert a zeneirodalom egyik csúcsűrül van szó, amelyet igazán megközelíteni nagyon nehéz. Számos igazán derék vagy akár kiváló előadást hallgatva fut át az emberen az „igen-igen, de” érzése. Ezek az előadások egyúttal megmutatnak valamit a vezénylés titkából is. Mérhetően mennyire mások? Egészen kicsit. Mégis egy másik dimenzióban vagyunk, a művek lényegéhez nagyon közel.

Egy egészen más nagyságnak állít emléket a Profil Edition Günter Hänssler másik új albuma. Válogatás Gottlob Frick felvételeiből. Címe Furtwänglertől való, ő nevezte Fricket a legfeketébb basszusnak. Találó. Frick pályafutása időben eléggé egybeesik Böhmével, s stuttgarti, freiburgi, königsbergi sikerei után igazi hírnévre azt követően tett szert, hogy 1939-ben Böhm felfedezte és Drezdába hívta.

A magam részéről nemigen szeretem a nagyon vegyes, rövid részletekből álló összeállításokat, ám meg kell hagyni, hogy e mostani kiadvány egyrészt remek képet ad Frick kiemelkedő sokoldalúságáról, továbbá bizonyos, egészben ma már kevésbé értékelhető művek esetében nem is rossz a kiemelkedő részeket hallani. Fricknek nagyon mély hangja volt, nem olyan szép, vastag és meleg, mint Talvelának és Mollnak, egészen más, de erőben, mélységi kiterjedésben hozzájuk fogható. Stílusában volt valami őszintén direkt, mindig játszott, és ami nagyin érdekes, őrzött valamit a korábban uralkodó és lassan múló beszédes énekmódból. Abból, ami – másik területen – Boris Christoff sajátja volt. Hozzáköti egyébként az erőteljes, nagyon szuggesztív előadásmód is. Van azért olyan zene is, melyet mindketten énekeltek, a Don Carlos és A szicíliai vecsernye nagy áriái. Frick németül énekli őket: „Sie hat mich nie geliebt”, „O Heimat, O mein Palermo”. Náluk nem a zene szép vonalvezetése, a hang zenei oldalról való formálása dominál, hanem az érzések, az érzések kifejezése. A két dalnok nagyon más, mégis vannak köztük párhuzamoságok.

Frick igazi karakterbasszus volt, ám az igazi karakterbasszusoktól eltérően nagy egyéniség, akinek nem a pár perces, hanem a főszerep dukált, aki nem sematikus, hanem differenciált karaktereket formált meg átütő erővel.

Bármilyen érdekes is ez a vegyes összeállítás, van egy nagy hibája. Nevezetesen az, hogy hiányzik belőle Kaspar A bűvös vadászból. Miért hiba ez? Mert Frick maga volt Kaspar. Voltak mások is kiválóak, mindenekfelett Theo Adam, de Frick egy az egyben Kaspar volt, szerintem Webernek borsózna a háta, ha látná, hallaná. Azért is, Frick tizenhárom gyerek egyike volt egy német erdészcsaládban, és mert onnan szorgalmasan felemelkedve a legfeketébb basszus lett, aki erőteljesen, de mindig ízlésesen játszott. Jó lett volna beemelni a Lovro von Matačić dirigálta lemezfelvétel vagy a Leopold Ludwig vezényelte hamburgi filmfelvétel részleteit.

Kiadó: Profil Edition Günter Hänssler

Katalógusszámok: PH19023; Ph18047