Szépséges, friss és bizarr dallamok

Giovanni Bononcini (1670 – 1747) nevét többségünk a Händel-életrajzokból ismeri. Pedig a két barokk szerző londoni rivalizálását a zenetörténet-írás korábban jócskán túlértékelte. Pályájukban igazából több a közös vonás, mint az ellentét. A (persze jogosan) Händelnek kedvező összehasonlítgatást Bononcini mindmáig nem ússza meg – némiképp méltánytalanul, mint e felvétel is bizonyítja…

Mesterházi Máté

Végül Bonocini londoni operakarrierjének is az énekes sztárok – Cuzzoni, Bordoni, Farinelli – telhetetlensége adta meg a kegyelemdöfést, ahogyan ez Händel esetében történt. Ám a modenai születésű csellista-komponistának hátrányára volt katolikus hite is a protestáns környezetben. Amit pedig minden kortársa elismert, hogy tudniillik az olasz librettók zenei szövegkezelésének utolérhetetlen virtuóza – ezt az erényét az angol közönség csak kevéssé tudta méltányolni. Utóbb az az ítélet vált általánossá, melyet már Charles Burney – a kor legtájékozottabb zeneírója – megfogalmazott: Bononcini „dallamképzése vokálisan tán kifinomultabb, ám nem oly erőteljes, mint szász riválisáé”…

Mindamellett a Händelnél másfél évtizeddel idősebb zeneszerző pályája is az „örök városban” ívelt föl először, akárcsak később az ifjú szászé; mecénásai ugyanazok a római főnemesek – Pamphilik és Colonnák – voltak, mint a Händeléi… Bononcini igazi gazdái utóbb mégis a német-római császárok lettek. Először I. Lipót hívta meg Bécsbe; a muzikális uralkodó – lévén maga is gyakorló komponista – különösen sokra értékelte Bononcini szakmai tudását, kontrapunktikus felkészültségét. Azután a zeneileg ugyancsak verzátus I. József is pártfogójává lett. Az ő korai halálával azonban vége szakadt a Habsburgok hajlandóságának: VI. (nálunk III.) Károly (1711 – 1740) egyáltalán nem alkalmazta, utódja, Mária Terézia pedig 1742-ben – igaz, megemelt nyugdíjjal, de mégis – csupán „végkielégítette” őt (a zeneszerző Bécsben is halt meg). Bononcininak tehát évtizedekig szerte Európában kellett szerencsét próbálnia: London után Párizs, majd Madrid, Lisszabon következett…

 

 

Ám amikor még jól állt a szénája Bécsben, működését akkor is képes volt akadályozni a politika. A spanyol örökösödési háború idején például egyszerűen fölöslegessé vált az udvari zeneélet. Így esett meg, hogy a kiadványunkon megszólaló Polifemo (1702) Berlin számára íródott, Zsófia Sarolta porosz királyné megrendelésére. Ezt az antik mítoszokból meglehetős szabadsággal – hol pasztorális, hol buffo karakterben – válogató „petite bagatelle”-t a lehető leghitelesebb helyszínen, a potsdami Sanssouci orangerie-jában vették fel: remek énekesek s a Dorotheee Oberlinger vezényelte régihangszeres együttes, az Ensemble 1700 kiváló előadásában. 

E műre is jellemző, amit Bononcini egyik kor-, honfi- és pályatársa írt le: Francesco Gasparini mindenekelőtt szerzőnk harmóniai és zeneszerzés-technikai jártasságát dicsérte, valamint dallamainak szépségét, frissességét és… bizarrságát („bizzaria”). Johann Ernst Galliard, német zeneszerző ugyancsak olasz kollégája zenei stílusának eleganciáját, báját vette észre. Míg a kiemelt jelentőségű basszus szólam, mint már Galliard is rámutatott, a csellista Bonocini keze nyomát viseli magán, addig az énekdallam nála többnyire kerüli a virtuóz fordulatokat, és gyakran rövid motívumokra szorítkozik, amelyek nem ritkán sóhajmotívumokat formáznak. Fontos szerepet játszanak Bononcini áriáiban a koncertáló hangszerek is; ezek révén ügyesen és sűrűn szövött zenei textúrák jönnek létre, melyek azonban soha nem kerekednek felül az énekszólamon, és nem mennek a szövegérthetőség rovására.

E két CD-s album tehát nemcsak élvezetes zenét tartalmaz, hanem fényes bizonyítékot is: arra, hogy Giovanni Battista Bononcini egyike a „hídverőknek”, akik már a barokkot felváltó gáláns stílust előlegezték meg…

 

Kiadó: Deutsche Harmonia Mundi

Katalógusszám: 19439743802