Személytelen személyességgel a zene szolgálatában

Rettenthetetlen elszántság szükségeltetik ahhoz, hogy a számtalan forrásban fellelhető, kevés konkrétumot tartalmazó információknál többet tudjon meg valaki Jean-Nicolas Diatkine-ről. Meglepő módon életkora is kinyomozhatatlan, oly ügyesen manipulál az adatokkal, miközben látszólag közvetlenül beszél gyermekkoráról, vagy akár a Beethoven-zenéhez fűződő kapcsolatáról.

Fittler Katalin

A viszonylag terjedelmes kísérőszövegből megbizonyosodhatunk életbölcsességéről és elhivatottságától – és arról, hogy szívesen „rejtőzködik” magánemberként, miközben meghitten vall zenefelfogásáról, akár a konkrét műsor tükrében is. Mintegy hangosan elmélkedik a papír közvetítésével, megosztva potenciális hallgatóival megannyi személyes véleményét. Szellemesen nézi/nézeti az érem mindkét oldalát, a zenének a szavakra való lefordításának hasznáról és lehetetlenségéről. Van lényében valami elementárisan romantikus; ahogyan a kész művet (annak interpretációját) a maga lezártságában mutatja fel, sejtetni sem engedve az „állványzat” létét és mibenlétét. Kritikusai (akiktől nem kevés elragadtatott definíció olvasható a kísérőfüzetben) ámulata is egyszeri jelenségként sejteti Diatkine művészi attitűdjét. 

Miként a szerző születésének 250. évfordulója alkalmából megjelent felvételek előadói közül oly sokan, ő is jónak látja kirészletezni, mennyire megragadta már gyermekkorában Beethoven zenéje. A műsorra tűzött (repertoárjába beépített) kompozíciókkal érezhetően mély, személyes kapcsolatot ápol. Erre a hangzásból is következtethetnénk, ha nem lenne szövegileg is beharangozva.

 

 

Diatkine nagyító alá vette a szonátákat, figyelmes tekintetét aligha kerülhette el bármiféle szerzői „mondanivaló” vagy akár csak „utalás”. Nagy figyelmet fordít a struktúrák, a formák akusztikus visszaadására, és már-már színpadi koreográfiára emlékeztető módon „rendezi be” az apró szegmensek érzelem- és indulati világát. Bátran él a dinamikai kontrasztlehetőségekkel, és billentéstechnikáját dicséri, hogy a legnagyobb indulatot hordozó akkordok sem súrolják a durvaság határát. Külön említésre méltó az az oldottság, amellyel a metrikus kereteknek még a körvonalait sem érzékelteti; a dinamikus gesztusok egymásutánja izgalmas hangzásképet eredményez. 

A maga-választotta műsoron három szonáta szerepel: D-dúr (Op. 10 No. 3), f-moll (Appassionata, Op. 57) és A-dúr (Op. 101). Érdemes megemlíteni, hogy a végighallgatás során jólesően megtapasztaljuk a kiadvány készítőinak a műgondját: az egyes opuszokat jelentősen hosszabb szünet választja el egymástól, mint az egy művet alkotó tételeket. Sajátos varázslat, hogy már az első hangokkal eléri: akár ismerte valaki már korábban is a kompozíciókat, akár némelyikükkel itt találkozik először, a hangzás minden esetben intenzív figyelemre késztető. Mert a halk sem sikkad el, a leghangosabb akkordok sem durvák, a meglepő dinamikai effektusok hatására szinte kedvünk támad speciális programmal ellátni (saját használatra) a tételeket. Az értelmezett, az érzelmi-indulati történéseket híven visszaadó, differenciált zongorázás különleges technikai perfekcióval társul: erőlködésnek, igyekezetnek nyoma sincs! Energikus a hallgatnivaló még a szemlélődő részletekben is – és mintha képes lenne az átáramlásra, a közönség észrevétlenül töltekezik. Közben hallgatja a csodálatos muzsikát, az átgondolt interpretáció lehetővé teszi, hogy a Beethoven zenéjében némiképp jártasak mind újabb mozzanatokat, analógiákat fedezzenek fel, miközben tisztelettel és elismeréssel adóznak Beethoven dallamalkotó (mondhatni, éneklésre-dúdolásra késztető) invenciójának.

 

Kiadó: Solo Musica 

Katalógusszám: SM 344