Szellemes variációk

Elisabeth Leonskaja az orosz zongoraiskola nagyasszonya. Fiatalon a legendás, sajnos korán elhunyt hegedűs, Oleg Kagan felesége volt, s rajta keresztül ismerte meg Richtert, akinek barátja és munkatársa lett, második zongorán segített neki versenyművekből felkészülni, s közös lemezük is készült: Mozart szonátái Grieg kiegészítésével, amit Richter kivégzett apukájának emlékére akart újra játszani. Az 1978 óta Bécsben élő Leonskajának nemrég dupla Schumann-albuma jelent meg, ritka módon nem önálló lemeztársaság, hanem a koncertjeit szervező ügynökség - eaSonus - kiadásában.

Zay Balázs

Az első lemezről variációk csendülnek fel: Abegg-variációk, Papillons, Szimfonikus etűdök, Szellem-variációk. Leonskaja előadása meglepő. Tbilisiben nőtt fel félig orosz, félig lengyel-zsidó szülők gyermekeként, de az orosz iskola igazi reprezentánsa. Tipikusan erős és testes zongorahangzást produkáló zongoristának mutatkozik legtöbbször, ezúttal azonban meglepődik az ember: mást hall. 

Leonskaja - helyesen - nagyon alkalmazkodik Schumann korának vélhető hangzásvilágához, és nem brahmsosan közelíti meg. Ez felhívja a figyelmet arra, hogy hiába volt szoros kapcsolat Schumann és Brahms között, s van is műveik közt, bizonyos szempontból, az alapvető hangzásideál tekintetében jobbára mégiscsak két világot képviselnek. Az a tömörség, vastagság, ami Brahms szonátái vagy zongoraversenyei kapcsán adekvát, alapból sok volna Schumann szonátáihoz vagy zongoraversenyéhez.

 

 

Leonskaja váratlan módon kifejezetten finom hangon és a dinamikát illetően egy bizonyos erősséget meg nem haladó módon szólaltalja meg a zongorát. Abszolút ilyen az Abegg-variációk, és még a Papillons erre csábító részében sem lépi túl a felső küszöböt. Őszintén szólva nem találtam volna ki, hogy ez a nagyon differenciált és kifejezetten finom zongorázás mögött az inkább súlyos hangzásról és ezzel összhangban kevésbé könnyed mozgásról ismert Leonskaja áll. A hangszer nagyon differenciált megszólaltatása azt is jelenti, hogy intenzív megfontoltság és erős kontroll mellett rétegzett és mély terű dinamikát hallunk.

A Szimfonikus etűdökhöz érve újabb meglepetés ér bennünket. A téma elhangzása után nem az első etűd hangzik el, hanem a Schumann által függeléknek elképzelt,  s az első kiadáshoz végül Clara Schumann által a tizenkét etűdöt követően elhelyezett öt variáció, majd ezután - a téma újbóli elhangzása után - következik a tizenkét etűd. Ez kétségtelenül érdekes így, de megmondom őszintén, hogy a Clara Schumann-féle renddel kapcsolatban sem látok semmi gondot. Leonskaja megoldása külön szemlélteti a két csoportot, különös viszont az első tétel (Téma) újbóli elhangzása. 

E mű előadásában jobban érzékelhető, hogy azért valami megvan - Schumann esetében is -Leonskaja oroszos súlyosságából. Annak ellenére, hogy a hangkép relatíve könnyed. Nevezetesen amellett, hogy Leonskaja meg nem szűnő differenciáltsággal játszik, érezhető, csak másképpen az, ami mindig is jellemzi, egyfajta kérlelhetetlen súlyosság, ami ezúttal abban jelenik meg, hogy a nyugodt tempóból soha nem billen ki, nem is igen változtat rajta, se erre, se arra. Ez azonban egyáltalán nem jelent egyhangúságot, mivel a tempókat mindig nagyon adekvátan választja meg.

A második korongot a két szonáta foglalja el. A két szonáta? Hiszen három van! A két "rendes" szonáta, hiszen a harmadikat ritkán játsszák, és néha nevezik csak szonátának: ez a Concert sans orchestre, mellyel kapcsolatban a legfurcsább, hogy nem szokták a Zongoraverseny mellett szerepeltetni lemezen, pedig lenne benne némi logika. A két szonátát Leonskaja szintén finomabb és a négy variációs műben megismert, differenciált hangzással adja elő, azaz elsőre "nem kifejezetten oroszosan". Ez jól megmutatkozik, ha Lazar Bermannal vetjük össze, aki az orosz iskola megszokott hangzásához közelebb álló módon szólaltatja meg őket, persze a maga sajátságos és kiváló stílusában. Leonskaja részletgazdag hangképe különösen szembetűnő a két szonáta szubtilis lassú tételeiben és az I. szonáta relatíve hosszú - Schumannra nagyon jellemző módon véget érni nem akaró - IV. tételében, melyben különböző színvilágok tárulnak fel egymás után. 

Van Leonskaja előadásaiban valamilyen különös egykedvűség. Nyugodt, nem billen ki se erre, se arra, ugyanakkor annyiban nem egykedvű, hogy az adott részre reflektálva mindig más, de szinte egyazon helyzetben maradva, csak más szemlélettel.

 

Kiadó: eaSonus 

Katalógusszám: EAS 29407