Steinitz András István: A jazz társadalmi üzenetéről XI. – Szemelvények magyarországi zenei tárgyú közvélemény-kutatásokból

Dolgozatom utolsó részében Retkes Attila és Várkonyi Tamás (2010) (1) által szerkesztett szakmai írásból kivonatosan idézem két zenei tárgyú közvélemény-kutatásnak a dzsessz (2) műfajjal kapcsolatos eredményeit. A Nemzeti Kulturális Alap (NKA) megbízásából a Szonda Ipsos Média-, Vélemény- és Piackutató Intézet 2005 és 2008 között végzett felméréseket a hazai zenei szolgáltatásról és fogyasztásról.

Az első szemelvény alapján a zenei piac „kínálati oldalát” veszem szemügyre. A kutatás tárgya a következő volt: „A Szonda Ipsos személyes megkeresésen alapuló, kérdőíves közvélemény-kutatást végzett magyar hivatásos és nem hivatásos zenészek, felsőoktatásban zenei szakon tanulók és pályaelhagyók körében, összesen 390 fős mintán. (…) A kutatás célja a magyar zenészszakma és annak képviselői, a zenészek változó helyzetét feltérképezni a szakma különböző szegmenseit képviselők körében” (3) – olvasható a kutatásról szóló bevezetőben. Az eredmények teljes közlésétől eltekintek, azokat kivonatosan, kizárólag a dzsessz műfaj vonatkozásában adom közre. A zenészek körében a különféle zenei irányzatok kedveltségét illetően a következő eredmények születtek: „A zenei pályához kötődő megkérdezettjeink összesen majd hattizede (58 százalék) említette a komolyzenét, mint kedvenc zenei irányzatát. (…) A dzsessz is népszerű zenei stílus a megkérdezett zenészek körében, 27 százalékuk említette kérdésünkre. A könnyűzene valamely irányzatát összesen hasonló arányban említették (26 százalék)” (4) – olvasható a kutatási jelentésben. „Három zenei stílussal (komolyzene, dzsessz, könnyűzene) kapcsolatban kértük meg a válaszadókat, hogy mondják el, mi jut eszükbe, ha ezeket a kifejezéseket hallják. Mindhárom műfaj esetében igen magas, 95 százaléknál magasabb volt a válaszadási arány” (5) – mutatják az eredmények. Arra a kérdésre, hogy „Mi jut eszébe, ha azt a kifejezést hallja: „dzsessz”?”, a következő eredmények születtek: „A dzsessz is egyértelműen pozitív érzelmeket kelt a zenészek többségében (35 százalék), s egynegyedük számára egyenlő az improvizálással, a kreativitással. 14 százalék szerint a dzsessz rétegzene, amely a komoly- és a könnyűzene határán helyezkedik el. Fele ennyi zenésznek az Egyesült Államok és az afroamerikaiak jutnak eszébe a dzsessz kifejezés hallatán” (6) – olvasható a jelentésben.

A második szemelvény alapján a zenei piac „keresleti oldalát” veszem górcső alá. Ez esetben a fókuszcsoportos kutatás tárgyát – többek között – a következők képezték: „(I.) A fiatalok életvezetési szokásainak, szabadidős elfoglaltságainak, érdeklődési körének, zenei és kulturális preferenciáinak megismerése, az azok hátterében álló motivációs bázis feltárása. (II.) A szórakozási szokások megismerése. (…) (III.) A klasszikus zene preferálása, illetve elutasítása mögött meghúzódó személyes élettapasztalatok és attitűdök feltérképezése. (…) (IV.) A komolyzenei programok ismertségének és megítélésének feltárása. (V.) A könnyűzene és a dzsessz szerepe a csoporttagok életében, és ezen műfajok összehasonlítása a komolyzenével. (VI.) Annak vizsgálata, hogy mely kommunikációs üzenetek és egyéb stratégiai elemek segíthetnek abban, hogy még több fiatal érdeklődjön a klasszikus zenei programok iránt.” (7) Mint látható, egy széles körű kutatás készült a fiatalok zenefogyasztási szokásairól. Ezek alapján az ötödik kutatási résztémából, a dzsesszre vonatkozó eredményekből veszek idézeteket.

A dzsesszhez kapcsolódó attitűdök vizsgálata során – kivonatosan – a következőkre derült fény: „Több beszélgetésen elhangzott általános véleményként, hogy a dzsessz Európában nem olyan elterjedt, mint Amerikában. A komolyzenét hazánkban például sokkal népszerűbbnek és populárisabbnak vélték, mint a dzsessz műfaját, amely szerintük abból fakad, hogy az európai kultúrának a dzsessz nem képezi alapkövét. (…) A dzsessz zenét a csoporttagok nagy része kötetlen, improvizatív műfajként definiálta, amelynek fő pozitívuma, hogy semmilyen más műfajhoz nem hasonlítható, ezért nem lehet „lemásolni”. Néhányan kifejezetten azért kedvelték, mert nagyobb teret enged a művésznek, mint például a klasszikus zene, egy művet ugyanis rengeteg variációban elő lehet adni a művész aktuális hangulatától függően. Így a dzsessz lázadó és forradalmár stílusnak nevezhető a kérdezettek szerint a többi zenei stílus között. A csoporttagok közül a legtöbben a dzsessz „populárisabb” ágát kedvelték, amelynek „egyszerűbb” a dallamvilága. A komolyzenével ellentétben a dzsesszt sokan háttérzenének tartják. Nagyon sok válaszadó a műfaj hallatán füstös kocsmákra asszociált, ahol kellemes baráti beszélgetésekhez kiváló aláfestésként szolgálhat a dzsessz” (8) – olvasható a kutatás eredményeiben. Másrészről „a válaszokból kiderült, hogy a dzsessz műfajához egy sajátos kontextus társul a válaszadók számára, amely felszabadultságot és meghittséget sugároz. (…) Egy budapesti csoporttaggal találkoztunk a beszélgetések során, aki kifejezetten dzsesszrajongónak vallotta magát. Elmondása szerint számára ennek a műfajnak nagy előnye, hogy hallgatóként közelebb érzi magát az előadóhoz, mint egy hangversenyen, ahol fizikailag is nagyobb köztük a távolság, és a formális keretek nem engedik meg a személyes interakciót. A megkérdezettek többsége azon a véleményen volt, hogy a dzsesszt hallgatók közönsége főként az intellektuális rétegből kerül ki. (…) Összességében a dzsesszt hallgatók körét szűkebbnek érzékelték a résztvevők, mint a komolyzene-hallgatók táborát, mivel a dzsessz számukra inkább a rétegzenét képviselte. Ez a zenei stílus egy olyan világot teremt a kérdezettek szerint, amely elsősorban 40 év feletti, magas intellektussal rendelkező, és némi művészi hajlammal bíró férfiak számára élvezhető igazán” (9) – áll a kutatási eredményekben.

Véleményem szerint a két kutatás eredményei sok hasonlóságot mutatnak. Habár eltérő módszerekkel (előbbi kvantitatív kérdőíves, utóbbi kvalitatív fókuszcsoportos) készültek, valamint előbbi a zenészek, mint „zeneszolgáltatók” (a kínálati oldal), utóbbi a fiatal hallgatók, mint „zenefogyasztók” (a keresleti oldal) véleményét képviseli, több ponton közel azonos elgondolások születtek a műfajt illetően. Egyrészről hangsúlyt kapott a dzsessz iránti pozitív érzelem, valamint a felszabadultság és meghittség érzése. Másrészről szó esett a kutatásokban a dzsessz kötetlen, improvizatív jellegéről, valamint „kreatív” vonásairól. Harmadrészt pedig mindkét kutatásban elhangzottak vélemények a műfaj rétegzene jellegéről, ami alapján a dzsessz a komoly- és a könnyűzene határán helyezkedik el.

Következtetések – a hipotézis ellenőrzése

Dolgozatom végére érve úgy látom, hogy a bevezetésben megfogalmazott kutatási hipotézisem megerősíthető. Egyrészt a nyilatkozó művészek és rendezvényszervezők pontosan megfogalmazták véleményüket a műfaj jelenlegi helyzetéről és problémáiról. Hangot adtak azon vélekedésüknek, hogy a magyarországi jazz helyzete – tágabban pedig a hazai zenekultúra – önmagához mérten, vagy éppen más országok helyzetéhez viszonyítva milyen lehetőségekkel számolhat a finanszírozási kérdésekben. Másrészt a művészek és a rendezvényszervezők szabatosan és megalapozott érvekkel alátámasztva megfogalmaztak több olyan ötletet, javaslatot, amivel a jelenlegi finanszírozási nehézségeket enyhíteni lehetne, illetve hatékonyabbá lehetne tenni a jazzművészet rentabilitását, hogy a műfajért ne csak élni, hanem a műfajból megélni is lehessen. Véleményem szerint ez rendkívül fontos szempont a felnövekvő fiatal művészgeneráció szempontjából is.

A riportokból fény derült arra is, hogy a nyilatkozó művészek több szakmai szervezet, grémium működésében is aktívan részt vesznek, vagy figyelemmel kísérik e szervezetek tevékenységét. Ennek keretében többen beszéltek a jazzművészeti érdekképviseletek célkitűzéseiről és e célok megvalósításáról. Például elhangzottak vélemények a szakmai összefogás jelentőségéről. Ugyanakkor említésre kerültek olyan aspektusok is, mint például a közpénzekből nyújtott támogatások rendszere, melynek jelenlegi helyzetéről, és annak jövőbeli kilátásairól egyaránt szó esett szakmai érvekkel alátámasztott véleménynyilvánítás formájában. Továbbá más típusú finanszírozási modellek is szóba kerültek a művészek és a rendezvényszervezők részéről, mint például üzleti alapokon nyugvó támogatási rendszerek vagy éppen nonprofit szisztémájú zenei rendezvényszervezések. Olykor e modellekről vegyesen, több alternatívát említve is születtek vélemények.

Úgy látom, hogy a közönségszervezéssel és a zenész-közönség viszonnyal kapcsolatban is több érdekes és egyedi vélemény nyert megfogalmazást. Több olyan módszer és „trükk” került szóba, amivel a művészek és a zenei rendezvények szervezői, utóbbiak által pedig a koncerteknek helyet adó intézmények „csalogatni” tudják a közönséget, kiváltképpen a fiatalokat. Mindezek alapján úgy látom, hogy a nyilatkozó művészek tájékozottak gazdasági és piaci beágyazottságukat illetően, és képesek felmérni zenéjük eladhatóságát, valamint célközönségük elérésének eszközeit. Ugyanígy a zenei rendezvényszervezők (illetve az általuk képviselt kulturális intézmények) szintén tisztában vannak piaci lehetőségeikkel, és ennek megfelelően alkalmazkodni tudnak a változó körülményekhez. A társadalmi és gazdasági környezet pedig – itt, a XXI. században – kiváltképp gyorsan változik.

Fontosnak tartom megjegyezni, hogy e dolgozat eredményei nem általánosíthatók a választott kutatási módszerek alapján. A szakirodalmi feldolgozás és a kvalitatív adatfelvétel alapján nem lehetséges általános következtetéseket levonni a magyar jazzművész-társadalom vélekedéséről zenéjük piaci viszonyait illetően, hiszen a minta nem reprezentatív. Ugyanez áll a jazzkoncertek rendezvényszervezőinek vélekedéseire is. Igyekeztem a jazzművészeket többfajta kategória szerint megkérdezni, mint például a szakmai pályafutásban eltelt idő vagy éppen a játszott zene stílusa, azonban e riportkönyv így sem lehet teljes. Ahogy a bevezetésben is megfogalmaztam: a magyar jazzművészetnek csupán egy szeletét kívántam bemutatni. Ahhoz, hogy a hazai jazzművészetről átfogó és általánosítható kutatatási eredmények szülessenek, célszerűbb lenne kérdőíves megkérdezést alkalmazni számszerűsíthető (kvantitatív) adatfeldolgozással. Egy ilyen úgynevezett survey-kutatás keretében pedig a valószínűségi mintavétel szabályai szerint választják ki a riportalanyokat. Ebben az esetben a válaszadók véleményeit többfajta változó összevetésével, statisztikai vizsgálatok segítségével értékelik ki.

A szakirodalmi hivatkozások alapján is úgy vélem, hogy azokból érdekes és hasznos következtetéseket lehet levonni. Például a magyarországi kulturális szponzorációról szóló írások alapján úgy látom, hogy idehaza van igény egyes piaci szereplők részéről a jazzművészet anyagi támogatására. Ugyanakkor érdekesnek találom azt is, hogy a Szonda Ipsos által készített közvélemény-kutatási adatok alapján hasonlóság mutatkozik a zenei piac kínálati és keresleti oldalát képviselők bizonyos szegmenseinek (zenészeknek és fiataloknak) jazzről alkotott véleményei között. E dolgozat keretei túltesznek mindezek teljes körű tárgyalásán; itt is csupán a támpontokat kívántam érzékeltetni. A műfaj társadalmi beágyazottságának és finanszírozási kérdéseinek alaposabb megismeréséhez további kutatásokra lenne szükség. Remélem, hogy e dolgozat keretében sikerült megvilágítanom a magyar jazz egy-egy jellemző aspektusát, mellyel talán segítségére lehetek a műfajban és a műfajért dolgozó szakembereknek.

Hivatkozások

(1) Retkes Attila – Várkonyi Tamás (szerk.) (2010): Zene, művészet, piac, fogyasztás. Nemzeti Kulturális Alap (NKA) kutatások 5. Kultindex Nonprofit Kft. kiadása, Budapest.

(2) E fejezetben – a hivatkozott forrás szóhasználatának megfelelően – „jazz” helyett „dzsessz” kifejezést használok.

(3) Retkes – Várkonyi (szerk.) (2010): 94. oldal (dőlt betűs kiemelés tőlem) (a minta szükségszerű statisztikai hibájáról, a minta összetételéről és a mintavételről lásd a 94-96. oldalakat)

(4) Uo.: 96. oldal (A többi zenei irányzatról született adatok közlésétől most eltekintek. Megjegyzem, hogy „a százalékos adatok összege meghaladhatja a 100-at, mert egy-egy kérdezett több választ is adhatott.” Uo.: 97. oldal, táblázat alatt)

(5) Uo.: 97. oldal

(6) Uo.: 99. oldal (A többi gondolattársításról született adatok közlésétől most eltekintek. Megjegyzem, hogy „a százalékos adatok összege meghaladhatja a 100-at, mert egy-egy kérdezett több választ is adhatott.” Uo.: 100. oldal, táblázat alatt)

(7) Uo.: 179. oldal (a kutatás módszeréről, a minta összetételéről, valamint a kutatás időzítéséről lásd a 180-181. oldalakat; az idézetben Retkes – Várkonyi (szerk.) pontozott felsorolását római számokra írtam át)

(8) Uo.: 197. oldal (dőlt betűs kiemelések tőlem)

(9) Uo.: 197-198. oldal (dőlt betűs kiemelések tőlem)