Steinitz András István: A jazz társadalmi üzenetéről III. - Megbélyegzés és identitás

A jazz társadalmi beágyazottsága szempontjából fontosnak tartom megemlíteni a megbélyegzés (vagy címkézés – labelling –, más néven stigmatizáció) fogalmát. Véleményem szerint e szociológiai jelenség megfigyelhető az egyetemes jazztörténet némely szakaszának tanulmányozása során. Ehhez ismét Michael Jacobs könyvéből idézek egy hosszabb szemelvényt: „Eddie Condon, az 1904-es születésű bendzsós és gitáros azt írja a Jazz. We Called It Music című önéletrajzában, hogy 1924-ben egy Chicago melletti fellépésén egy „sovány, beesett szemű fickó” ült mögötte a doboknál, és a legnagyobb meglepetésére olyan erőteljesen dobolt, hogy zenésztársait „szinte odanyomta a szemközti falhoz”. (1) Condon a koncert után elbeszélgetett a vézna dobossal, aki éppen tizenhat éves volt és Dave Tough-nak hívták. Közös szerelmükről, a zenéről beszélgettek, mindenekelőtt arról, hogyan viszonyul a chicagói fehér felső réteg a jazzhez és fiatal előadóihoz. Tough így vélekedett: „Rólunk, jazzistákról úgy gondolják, hogy közönségesek, erkölcstelenek vagyunk, zeneileg semmit sem érünk; én azt gondolom, hogy valószínűleg úgy is élünk, ahogy rólunk vélekednek.” Majd rám nézett. „Továbbra is jazzt akarsz játszani” – kérdezte. „Amíg csak élek” – válaszoltam. „Akkor te egy hitvány, alkoholista csavargó vagy, aki soha nem viszed semmire” – mondta erre ő. (2)

Tough, a dobos Oak Parkból, Chicago elővárosából származott, amit mindenki – így Condon is – a „világ leggazdagabb falujának” tartott, és ahol 1897-ben egy másik lázadó, Ernest Hemingway is született – a doboshoz hasonlóan „jól szituált” családban. (…) Míg a színes bőrűek számára a zenélés volt az egyetlen lehetőség arra, hogy megalapozzák jövőjüket és esetleg elérjenek egy bizonyos életszínvonalat, a fehérek számára ez a társadalomból való kivonulást jelentette. Volt bizonyos tiltakozás is abban, ha a jazz mellett döntöttek, hiszen tulajdonképpen saját társadalmi osztályuknak üzentek hadat. A jazzt jobb körökben ugyanis az alacsonyabb rendű élettel (low life) – a betöréssel, a prostitúcióval, a szerencsejátékkal és (az 1920-as szesztilalom bevezetése óta) az illegális zugkocsmákkal és tiltott alkoholcsempészettel – azonosították. A polgár ítélete szerint csak az képes jazzt játszani, aki abban a környezetben nőtt fel. Ha ezt az ő köreikből mégis valaki vállalta, fekete bárány lett a szemükben. Louis Armstrong édesanyja büszke volt arra, hogy fiát bevették King Oliver együttesébe, mert ez azt jelentette, hogy jó úton halad. A fehér közép- és felső rétegekben maga volt a gyalázat, ha egy fiúgyermek azzal állt elő, hogy a jazzt választja hivatásául. A klarinétos Mezz Mezzrow írja: „Nem tartoztam a szegény, lumpen gyerekek közé, akik az utcán nőttek fel. Szó sem volt ilyesmiről. A családom olyan tiszteletteljes volt, mint egy vasárnap délelőtti mise. Orvosok, jogászok, fogorvosok és gyógyszerészek alkották a családot, s mind azt szerették volna, ha belőlem derék polgár lesz.” (3)” (4) – írja Jacobs.

Úgy gondolom, hogy a szemelvény hűen tükrözi a korabeli amerikai fehér közép- és felső osztály véleményét a jazzről, valamint kirajzolódik belőle a jazz társadalmi küzdelmet, „osztályharcot” szimbolizáló jellege. Ismét csak megerősíteni tudom azt, hogy ami a szegényebb feketéknek az előrejutást lehetőségét rejtette magában, az a módosabb fehérek szemében megvetendő tevékenységnek számított. A jazz értékítélete tehát a társadalmi státustól, az osztályhelyzettől (vagyoni és faji értelemben is) erősen függött. Ennek nyomán pedig a jazzt játszó zenészeket – mint a szegényebb, fekete bőrű embereket, vagy mint a polgári családba született „lázadókat” – a többségi társadalom nyárspolgárai negatív előítélettel és megbélyegzéssel illették, ahogy az a fenti idézetből is jól kirajzolódik. A következőkben a megbélyegzés (címkézés) fogalmát két szerző; Andorka Rudolf és Bartus Tamás véleményét idézve kívánom megvilágítani összhangban dolgozatom témájával.

Andorka Rudolf (2006) (5) a következőket írja: „Az 1960-as években a deviáns viselkedésnek egy újfajta szociológiai elmélete jelent meg, az úgynevezett minősítési vagy címkézési (labelling) elmélet (Becker 1963 (6); Lemert 1967 (7)). Ezen elmélet szerint nem magán a viselkedésen, hanem a társadalomnak, valamint egyes erre kijelölt társadalmi intézményeknek (…) válaszreakcióján múlik, hogy valamilyen viselkedés vagy személy deviánsnak minősül-e. (…) Ezt a minősítést nevezte Goffman (1963) (8) „stigmának”, vagyis megbélyegzésnek. Ezzel azt érzékeltette, hogy akire rásütötték a stigmát, az nem tud tőle szabadulni, sőt idővel maga is azonosul vele. (…) Fontos eleme ennek az elméletnek, hogy a (…) társadalmi intézmények reakciója nagymértékben függ a deviáns viselkedésű személy társadalmi helyzetétől” (9) – írja Andorka Rudolf.

Ehelyütt három megjegyzést kívánok tenni a fenti jazztörténeti szemelvénnyel összhangban. Egyrészt az Andorka Rudolf által leírt „deviáns viselkedés” alatt a jazz esetében nem a klasszikus értelemben vett, a társadalmi normáktól való gyökeres eltérésre gondolok, például valamifajta szenvedélybetegségre (habár az is előfordult egy-egy klasszikus jazzistánál, ahogy Jacobs (1999) ezt több helyen írja), hanem arra az álláspontra, miszerint az amerikai tradicionális nyárspolgári társadalom azt deviánsnak címkézte. Másrészt a „társadalmi intézmények reakciója” kifejezés alatt a jazz esetében nem a klasszikus (Andorka által is megfogalmazott) intézmények (10) minősítették a jazz zenészeket deviánsnak, hanem a többségi fehér társadalom (annak is a jazzt nem kedvelő, nyárspolgári része). Harmadrészt pedig a megfogalmazott elmélet az 1960-as években született az Andorka által is hivatkozott szerzők tollából, tehát vagy 40 évvel később, mint ami a Jacobs-szemelvényből kitűnik. Véleményem szerint e négy évtizeddel későbbi elmélet ugyanakkor hasznosnak bizonyul annak magyarázatára, hogy megértsük: az 1920-as évek Amerikájában ilyen társadalmi megítélésnek, címkézésnek voltak kitéve a jazz zenészek. Végső soron pedig ez által is váltak azzá, amit gondoltak róluk, ahogy mindezt Dave Tough, a fiatal dobos is megfogalmazta 1924-ben: „Rólunk, jazzistákról úgy gondolják, hogy közönségesek, erkölcstelenek vagyunk, zeneileg semmit sem érünk; én azt gondolom, hogy valószínűleg úgy is élünk, ahogy rólunk vélekednek.” (11) Azaz a jazz zenészek a nyárspolgári társadalom vélekedése szerint élnek a Dave Tough által megfogalmazott módon, nem pedig azért, mert zenéjük és életformájuk valóban közönséges és erkölcstelen lenne. Ebben az értelemben a devianciát nem lehet abszolút érvényű jelenségnek tekinteni: nem igaz, hogy a jazz zene és életforma önmagában véve közönséges és erkölcstelen. Véleményem szerint a deviancia relatív fogalom: nem mindegy, hogy milyen nézőpontból tekintünk valakit deviánsnak.

A következőkben Bartus Tamás (2009) gondolatait veszem szemügyre, ugyancsak a megbélyegzés és az identitás fogalmának, ehhez kapcsolódóan pedig a jazz társadalmi beágyazottságának megértéséhez. A következő idézetek során a devianciára ismét csak abban az értelemben gondolok, amit – a fentebb idézett Jacobs-szemelvényből kiolvasva – az amerikai nyárspolgári társadalom megbélyegzésként a jazz zenészekre vetett. Bartus Tamás a következőket írja: „A társadalmi identitás eddig tárgyalt elméletei mögött az az egyszerű feltevés húzódik meg, hogy az emberek lényegében racionálisan döntenek a csoportokkal vagy a társadalmi kategóriákkal való azonosulásról. A deviáns identitás úgynevezett címkézés- vagy minősítés elmélete – amelyet Howard Becker amerikai szociológus dolgozott ki az 1950-es és ’60-as években – fontos felismeréssel járul hozzá az identitás racionális megválasztását feltételező gondolatokhoz. A szabad identitásválasztás fikció, az identitás inkább társadalmi termék – a társadalom ugyanis nagymértékben korlátozza a választható alternatívákat” (12) – írja Bartus Tamás, majd így folytatja: „Becker híressé vált tézise szerint a devianciát a társadalom okozza. „Ezt nem úgy értem, ahogy általában érteni szokták, vagyis hogy a deviancia okai a deviáns társadalmi szituációjában rejlenek, vagy pedig olyan társadalmi tényezőkben, amelyek cselekvését elősegítik. Úgy értem, hogy maguk a társadalmi csoportok okozzák a devianciát azzal, hogy olyan szabályokat hoznak, amelyeknek megsértése deviancia, és azzal, hogy ezeket a szabályokat meghatározott személyekre vonatkoztatják, és azokat kívülállóknak minősítik. (…) A deviáns olyan személy, akire a deviáns címkét (label) sikeresen rátették: a deviáns viselkedés az a viselkedés, amelyet az emberek annak minősítenek.” (13) A deviánsokat tehát nem az különbözteti meg, hogy személyiségük azonos (vagy hasonló), vagy nagyjából ugyanolyan társadalmi körülmények között élnek; hanem az, hogy a társadalom – különböző okok miatt – deviánsnak, kívülállónak bélyegzi őket.” (14)

Bartus Tamás írása és az általa is feldogozott (15) Becker-féle címkézési vagy minősítési elmélet segítségével fogalmat alkothatunk a megbélyegzés társadalmi körülményeiről és ehhez kapcsolódóan a (bizonyos nézőpontból annak vélt) deviáns identitásról. Ismét idézetet veszek Bartus Tamástól e szociológiai elmélet alaposabb kifejtéséhez. A szerző így vélekedik: „A deviáns karrier – azaz a deviáns identitás kialakulásának – kezdete egy szabály megsértése. A szabálysértés magyarázata a racionális megértés (…) módszertani elvén nyugszik. Eszerint a szabálysértés oka nem a motivációkban, hanem a társadalmi körülményekben keresendő” (16) – írja Bartus Tamás, majd néhány bekezdéssel lejjebb így folytatja: „A deviáns identitás kialakulásához vezető második lépés a megbélyegzés (vagy más néven minősítés, címkézés). A megbélyegzést közvetlen hatásával definiálhatjuk: megbélyegzésnek nevezhetünk minden olyan eljárást, amely negatív módon befolyásolja – megsérti, „bemocskolja” – a szabálysértő nyilvános identitását. Nyilvános identitáson azokat a társadalmi kategóriákat értjük, amivel a szabálysértő személyiségéről gondolkodnak, és annak viselkedését értelmezik. A nyilvános identitás nagymértékben befolyásolja azt az esélyt, amivel hordozója részt vehet jutalmazó társadalmi interakciókban. Az emberek kerülni fogják a társas érintkezést azokkal, akiknek nyilvános identitása negatív tartalmú. A negatív nyilvános identitással rendelkező emberek tehát kívülállóvá válnak. (…) A megbélyegzés tehát társadalmi szankcióként működik; a szabálysértés minősítésének tétje az, hogy a szabálysértőt mások (is) kirekesszék, és ezáltal komoly hátrányokat szenvedjen” (17) – véli a szerző.

Véleményem szerint a Bartus Tamás által megfogalmazott gondolatok segítségével a Jacobs-féle jazztörténeti szemelvényt újabb megközelítésben tárgyalhatjuk. A korabeli amerikai társadalom értékítélete szerint a jazz zenét és annak képviselőit egyes amerikai polgárok bizonyos értelemben „deviánsnak” címkéztek. A fenti idézetek – Bartus Tamás vélekedése alapján – pedig úgy látom, hogy az 1920-as évek amerikai társadalmában a jazzt nem kedvelők rosszalló címkéjüket a jazzistákra ragasztották, a szemszögükből annak vélt erkölcsi kifogással bélyegezték meg őket. Így – véleményem szerint – a jazz zenészek nyilvános identitását igyekeztek negatív megítéléssel illetni, aminek következményei a különféle társadalmi szankciókban testet öltő kirekesztések és kívülállóvá minősítések lettek. (18) Ugyanakkor úgy vélem, hogy ez a társadalmi nyomás és értékítélet segítette az 1920-as évek amerikai jazz zenészeit abban, hogy egyéni önbecsülésük és kollektív identitásuk megerősödjön. A társadalmi értékítélet és kívülállóvá minősítés adott további lendületet ahhoz, hogy a korabeli amerikai jazz zenészek egységes szakmai tudata, „társadalmi osztálya” kialakuljon. Véleményem szerint ez az egységes „osztálytudat” segítette elő, hogy a korabeli jazz zenészek egyrészről zeneművészetük szakmai értékeit, másrészről pedig társadalmi célkitűzéseiket (nem mellesleg anyagi körülményeik, életszínvonaluk javítását) egyaránt képviselni tudják a társadalmi státushierarchiában elfoglalt helyüknek megfelelően. Ez az egységes társadalmi identitás fogalmazódott meg bennük annak hatására, ahogyan vélekedett róluk a korabeli nyárspolgári társadalom.

Az előzőekben idézett szemelvények (19) alapján csupán annyit kívántam érzékeltetni a megbélyegzés, a minősítés, a deviancia és az identitás szociológiai fogalmaival, ami – véleményem szerint – a Jacobs-féle szemelvényből kiolvasható volt az 1920-as évek amerikai társadalmának e dolgozat témája szerinti jellemzéséhez. E szociológiai témakör taglalása – mind a klasszikus szakirodalom mind írásom témája szempontjából – túltesz e dolgozat keretein. A megbélyegzés és deviancia fogalmait csupán egyfajta analógiaként kívántam alkalmazni annak megértéséhez, hogy az 1920-as évek amerikai társadalmának vélt értékítélete miként bizonyult hamisnak ahhoz a valós értékhez képest, amit az akkori jazz zenészek produkáltak. Úgy gondolom, hogy a nyárspolgári negatív előítélet, mint társadalmi produktum semmiképp sem tekinthető valós értékmércének, hiszen a jazz (és annak a 20-as években létrejött produkciói) maradandó zeneművészeti értéket képviselnek az egyetemes zenetörténetben.

Hivatkozások

(1) Jacobs, Michael (1999): Fejezetek a jazz történetéből. Gemini Budapest Kiadó és a Rózsavölgyi és Társa közös kiadása. (Eredeti cím: All that jazz. Die Geschichte einer Musik. Philipp Reclam jun., Stuttgart, 1996. Fordította: Simon Géza Gábor) idézi: Condon, Eddie: Jazz – wir nannten es Musik. München, 1960, p. 128.

(2) Jacobs (1999) idézi: Condon (1960): i. m., p. 129.

(3) Jacobs (1999) idézi: Mezzrow, Mezz-Wolfe, Bernard: Jazzfieber. Zürich, 1956, p. 12.

(4) Jacobs (1999): 56-57. oldal (dőlt betűs kiemelések az eredetiben)

(5) Andorka Rudolf (2006): Bevezetés a szociológiába. Osiris Kiadó, Budapest. (Második javított és bővített kiadás. Szerkesztette: Spéder Zsolt)

(6) Andorka (2006) hivatkozik: Becker, H. 1963. Outsiders. New York, Free Press.

(7) Andorka (2006) hivatkozik: Lemert, E. M. 1967. Human Deviance, Social Problems, and Social Control. Englewood Cliffs, Prentice-Hall.

(8) Andorka (2006) hivatkozik: Goffman, E. 1963. Stigma. Englewood Cliffs, Prentice-Hall.

(9) Andorka (2006): 611. oldal (dőlt betűs és félkövér kiemelések az eredetiben)

(10) Például a rendőrség, a bíróság és a pszichiátriai intézmények. (Uo.: 611. oldal)

(11) Jacobs (1999): 56. oldal, ahol idézi: Condon (1960): i. m., p. 129.

(12) Bartus Tamás (2009): Magyarázatok és elméletek a szociológiában. Egy problémaorientált megközelítés. Aula Kiadó. 152. oldal

(13) Bartus (2009) idézi: Howard S. Becker: A kívülállók. Tanulmányok a deviancia szociológiai problémaköréből című könyvéből. In: Andorka Rudolf, Buda Béla és Cseh-Szombathy László (szerk.): A deviáns viselkedés szociológiája. Budapest, Gondolat, 1974. 86-87. oldal

(14) Bartus (2009): 152-153. oldal (dőlt betűs kiemelés az eredetiben)

(15) Az előzőekben hivatkozott Andorka (2006) mellett.

(16) Bartus (2009): 154. oldal

(17) Bartus (2009): 154-155. oldal (dőlt betűs és félkövér kiemelések az eredetiben)

(18) Ebben az esetben elsősorban már nem a munkaerőpiaci helyzetre gondolok (hiszen a zenészek java része kapott munkát Chicagóban), hanem inkább a társadalmi értékítéletre, ami pszichológiai nyomásként nehezedett mind az afro-amerikai mind a fehér „lázadó” jazz művészekre.

(19) Andorka (2006); Bartus (2009)