Sosztakovics-szimfóniák újszerűen

Az orosz Melodiya adta ki Alexander Szladkovszkij és Tatárföldi Nemzeti Szimfonikus Zenekar előadásában Sosztakovics összes szimfóniáját. Az újszerű felfogásban készült felvételt Zay Balázs ismerteti.

Zay Balázs

Mint úgy általában a karmestereknek Beethoven kilenc szimfóniája, vagy egy finn dirigensnek Sibelius hét szimfóniája, orosz karmestereknek olyan esemény Sosztakovics tizenöt szimfóniájának lemezfelvétele. Kvázi az életmű egyik legfontosabb állomása.

A tizenöt szimfónia legújabb stúdiófelvétele az orosz Melodiya cég gondozásában Alexander Szladkovszkij és a Tatárföldi Nemzeti Szimfonikus Zenekar előadásában jelent meg.

A zenekar nem ismert nemzetközi szinten, de akár azzá is válhat, hiszen Oroszország egyik vezető zenekarává lépett elő az utóbbi időben. A Szentpétervári Filharmonikus Zenekar hosszú tradíción alapuló különleges hangzását nem várhatjuk ettől az együttestől, de azt igen, amit az elmúlt évtizedekben jó néhány zenekarnál láthattunk, hogy az átlagosság valamelyik szintjéről egész magasra jut fel egy-egy karmester kiváló munkájának köszönhetően. Itt is ez történt, így a Tatárföldi Nemzeti Szimfonikus Zenekar produkciója e tekintetben nem marad el a konkurens felvételeken közreműködő zenekarokétól.

Alexander Szladkovszkij 2010 óta vezeti a zenekart, a Moszkvai és a Szentpétervári Konzervatóriumban tanult, a 2006 és 2010 közti időben Msztyiszláv Rosztropovics és Mariss Jansons asszisztense is volt. Két olyan karmester, akik felvették az összes Sosztakovics-szimfóniát, Rosztropovics ráadásul a zeneszerzőt is jól ismerte.

Ha Sosztakovics szimfóniáinak teljes felvételeire gondolunk, megállapíthatjuk, hogy Szladkovszkij új felvétele dicséretes helyet foglalhat el. Külön kategóriát képeznek természetesen azok, aki ismerték a komponistát, netán valamelyik mű ősbemutatóját vezényelték, vagy a zeneszerző jelenlétében dirigálták valamelyik művet. Itt elsősorban Kondrasinra gondolhatunk, akinek a ciklusa máig az egyik legjobb, továbbá Barshaira (bár ő „reprezentatív” karmesternek aligha nevezhető), Rosztropovicsra, s a zeneszerző fiára, Maxim Shostakovichra, aki kétszer is felvette mind a hét szimfóniát, s alighanem mindenkinél többet tudott édesapja megjegyzéseiről, utasításairól. A későbbiek értelemszerűen finomabb zenekari játék kidolgozásával, alternatív megoldásokaikkal tűntek ki olykor (Haitink, Ashkenazy, Jansons).

Mravinszkij átvezet abba a csoportba, ahová azokat sorolhatjuk, akik nem a teljes ciklust vették fel, de jelentősek (Ormándy, Solti, Nelsons).

Ezt a sort Karajan zárja, aki csak egy művet vezényelt, de azt kétszer is felvette, s – nem meglepő módon – mindkettő kivételes, épp a zenekari játékban például. 

Vannak tehát köztük oroszok, a nagyorosz birodalomból valók s nem oroszok egyaránt.

Szladkovszkij sorozata egészében kiváló. Végig rendkívül igényes, a zenekari játék nagyon kidolgozott, az előadás maga magas színvonalú, de kissé hullámzó olykor ihletett, kivételes, máskor kevésbé.

A kisebb zenekari szimfóniák csoportja, benne az I. és a XV., alapvetően jó, talán nem annyira különleges, mint Jansons vagy Solti felvételei, de Szladkovszkij anyanyelvi szinten beszéli Sosztakovics zenéjét.

A „kommunista” szimfóniák csoportja ízléses, nagyon kidolgozott, mentes a szovjetes pátosztól, de nem távolodik el a szükségszerű orosz ünnepélyességtől, de az a – jó értelemben véve – keretek közé szorított előadásmóddal és az alapos kidolgozással – adekvát mederben mozog.

A IV. szimfónia lassabban, Ormándy stílusában indul, aztán szabadabb mozgású, és líraibb hangvételű lesz.

A sorozat csúcspontja az V. szimfónia, ebben Szladkovszkij tényleg nagyot alkotott. A kezdet feszes és kevésbé megkapó, de meglepő módon az első tétel lassú, újszerűen megközelített előadása nagyon érdekes. Jellegben a lassabb, kicsit deprimáltabb Haitink- és Nelsons-féle előadásokhoz áll közel. A szólamok megszólaltatása, a dallamívek megragadása újszerű.

Ez a stílus fedezhető fel a VII. és VIII. szimfóniákban is. Ez a „Leningrádi szimfónia” esetében inkább az V. szimfónia előadásához hasonló, nem a katonás jelleg dominál, hanem a költőiség, a bensőségesség. A VIII. szimfónia előadása a zeneszerző intenciójához – az emberek békessége és privát élete a háború és a szörnyűségek elmúltával – tökéletesen illeszkedik.           

Furcsamód a X. szimfónia előadása nem igazán megnyerő, kissé fakó. Ez részben érthető, hiszem rövid idő alatt készült felvétel, ugyanakkor, ha a darab stílusát és Szladkovszkij modorát vesszük figyelembe, különös, hogy épp e szimfóniát sikerült a legkevésbé megragadni.

A magánénekes szimfóniákban két kiváló fiatal énekes működik közre: Pyotr Migunov és Natalia Muradymova. Migunov felkészült és jó ízléssel és kidolgozottsággal énekel, kiválasztásában azonban megjelenik a mély basszusok eltűnésének sajnálatos kortünete. Hangja vékonyabb és inkább basszbariton, ha ízlésesen énekel is, messze van az „orosz basszusok” világától. Szép előadások ezek, de elszakadtak attól az orosz népi és egyházi éneklésben gyökerező hagyománytól, melyet a XIIII. és XIV. szimfónia Kondrasin-féle felvételén hallhatunk, ugyancsak a Melodiya felvételén Artur Eisennel, illetve Jevgenyij Nyesztyerenkóval. Muradymova szép hangú szoprán, hangja egyszerre finom és testes.  Ez a vékonyabb stílus jobban illik a kamarai attitűdöt követelő XIV. szimfóniához, bár ott is a Nyesztyerenko-féle igazi oroszos stílust tartom adekvátnak. Egy másik hagyományra tekintettel viszont ez a modor köthető például El Liszickijhez, akinek a litográfiái díszítik a kiadványt.

Az optimálisan visszafogott, ugyanakkor nem introvertált, inkább a két terület határán mozgó előadásokban végig feltűnik a kamarai jelleg, nemcsak a kifejezetten ilyen hangszerelésű szimfóniákban, ami Szladkovszkij analitikus stílusát és a zenekar érettségét is mutatja. Az új orosz összkiadás igazán méltó helyen áll társai közt.

Katalógusszám: Melodiya 1002470