Sok hűhó - semmiért?

A talán legnagyobb előadói apparátussal megírt „egyházzenei” mű Hector Berlioz 1837-ben született Requiemje: legalább 210 tagú kórust (80 szoprán és alt, 60 tenor, 70 basszus), nagy létszámú zenekart (108 vonós, 20-20 fa- és rézfúvós, 8 pár üstdob) és egyetlen szólistát (egy tenor, csodaszép szólóval a mise Sanctus tételében) ír elő. Ez a hatalmas hangzástömeg szinte túlnő a hangversenyterem keretein: az Erato legfrissebb felvételén például a londoni Szent Pál katedrális falai közt talál otthonra. De vajon megérte, megéri-e a hatalmas erőfeszítést?

Bányai Gábor

Maga a szerző rendkívül fontosnak tartotta alkotását. „Ha arra kényszerítenének, hogy egyetlen partitúra kivételével az egész életművemet elégessem, akkor a Gyászmisének kérnék kegyelmet” - írta egy levelében. Ez persze nyilván túlzás, de jól mutatja, mennyire új és meglepő hangot ütött meg monumentális művében. És ezt már a kortársak is felismerték. Eduard Hanslick, a kor híres-hírhedt zenekritikusa szerint például a mű az ősi egyházi szövegnek és a világiasságnak az elegye, fantasztikus dráma. Az 1830-as francia forradalom áldozatainak-hőseinek emlékére íródott, miközben egyetlen pillanatig sem érezni benne sem a személyes érintettséget vagy fájdalmat, sem a liturgikus elmélyülést. Elképesztő zeneszerzői felkészültségről tanúskodik ugyanakkor. Az ellenpontozás és a fúga tökéletes ismerete épp annyira feltűnő benne, mint a romantikus hevület, a parttalan áradás. Nekem nem annyira zenemű: sokkal inkább spektákulum, látványos hangzuhatag, mely szétfeszíti a műfaj kereteit. Úgy tűnik, mintha Berlioz a szokotthoz képest fordított utat járna be. Mintha nála – ebben a műben kiváltképp – nem a zene születne meg először, hanem a koncepció, a hangszerelés megannyi meglepetése (gondoljunk csak a terem, ezúttal a templom sarkaiban elhelyezett fúvósszekciókra például a Tuba mirum részletben).

Ennek a felvételnek a karmestere, a kortárs Berlioz-szakértők egyik legjobbja, John Nelson arra hívja fel a figyelmet ajánlásában, hogy szerzőnk egyszerre volt ismert agnosztikus, ugyanakkor megannyi vallásos mű szerzője. Csakhogy ez a hitben-vallásban kétkedő szerző már gyerekkorától kezdve ámulta-bámulta a római katolikus szertartás szépségét és fenségét, fiatalon szinte minden nap misére járt, és minden vasárnap magához vette a szentséget is. Ez a kettősség talán magyarázhatja a mű kétarcúságát is. Kétkedés a személyes hitben és leplezetlen csodálat a katolicizmus, illetve a katolikus szertartás fensége iránt. Pomp and circumstance: talán ezzel a valószínűsíthetően Shakespeare-hez köthető kifejezéssel (a nagyság ceremóniája) írható le leginkább a szándék és az élmény egyaránt. Ez a mű nem építkezik úgy, ahogyan azt mondjuk Beethoven vagy Mozart tették a maguk vallásos műveiben, vagy ahogyan Verdi vált ki igazán személyes megrendülést a maga Requiemjével, ennek a darabnak tulajdonképpen nincsen kezdő- és végpontja. Itt minden egyes tétel egy új koncepciót valósít meg (ezek között az egyik a szívemhez tán legközelebb álló hatrészes Quaerens me, melynek egyszerűsége megszólít, személyességet közvetít a hatalmas pompa és szertartás közepette, itt kis időre háttérbe kerül az apokaliptikus látomás, ez nem tömegeknek szóló grand guignol), mindegyik szinte nulláról indul, a szövegrészeknek ad egyéni hangruhát, nem az egésznek. Schumann az Offertóriumot szerette a legjobban a műből: és valóban, a Hostias például törekszik a tételek összekapcsolására, ahogyan megidézi a nyitó Requiem aeternam zenei anyagát épp úgy, ahogy előre vetíti a záró Agnus Dei motívumkincsét is.

 

Szóval nagyon furcsa mű ez a Requiem. Részleteiben talán olykor a lelkemet is megérinti – de egészében csupán egy lenyűgöző és monumentális zenei bűvészmutatvány marad számomra. Az általam ismert felvételek valamilyen módon ezt az ellentmondást igyekeznek így vagy úgy feloldani. Charles Munch először az RCA számára rögzítette a művet, olyan tűzzel és drámaisággal, hogy az ma is követendő példa lehet. Az ellenkező véglet mondjuk Colin Davis Philips-felvétele (milyen érdekes, ez is templomi körülmények között készült): ő a klasszikus elemet hangsúlyozza, visszanyesi a romantikus túlburjánzást, ezzel a spektákulum rovására a mélységet igyekszik erősíteni – érvényes, impresszív olvasat. Bárki nyúlt is a műhöz, döntenie kellett, hogy a vallásos(?) rajongást vagy a gyászmise drámaiságát domborítja ki inkább: Beecham vagy McCreesh az utóbbival próbálkoztak, de – érzésem szerint – beletört a bicskájuk. A mostani felvételen Nelson egyértelműen a rajongás  akusztikus varázslata mellett teszi le a voksát. Nagyszerű dolog, hogy az Erato a dupla albumon megnéznünk is engedi  a teljes előadást dvd-n. Láthatjuk, micsoda gondossággal vannak elhelyezve a különböző hangszercsoportok, olyan hangzásélményben van részünk, amelyre csak nagyon-nagyon ritkán van példa. Külön ki kell emelni a felvétel producerének, Daniel Zalaynak, és hangmérnökének, Marvin Ware-nek a nevét – az utóbbi évek egyik legjobb, akusztikailag örökké zsinórmértéknek számító felvételét hozták létre.

Bizonyos értelemben tehát hibátlan felvételt kapunk. A Londoni Filharmónikus Kórus és a Filharmónia Kórus egyaránt csúcsteljesítményt nyújt, a tenor szólista, a Berlioz-specialista Michael Spyres is remek, akárcsak a Filharmónia Zenekara: egyetlen apró részlet sem vész el, minden halálosan pontos és árnyalt. Az egész fenséges spektákulum lenyűgöző. Valóban jubileumi felvétel. Kissé ironikusan azt mondhatom: az ateizmus vallásos mennybemenetele. De ha valaki hisz abban, hogy egy requiem az Utolsó Ítélet kataklizmájának kifejezése, ha valaki vallásos hiten innen vagy túl hisz abban, hogy egy requiem a fájdalmunk magasztos testté válása – annak nem Berlioz művét fogom ajánlani. Berlioz bizonyos értelemben persze remekművet alkotott, ha valaki elképesztő zenei és zenekari tudással megáldott tűzijátékra vágyik. Nekem egy requiem ennél sokkal, de sokkal személyesebb kell legyen. Csodálom hát a művet, de nem szeretem. A pompás szertartás lenyűgöz – a mondandója viszont nem érint meg. Olyan vagyok hát a koncertteremben vagy a lemezjátszó előtt, mint Berlioz volt a templomban: lebilincsel, elvarázsol a mű „szertartás”-része, de a tartalmát, az üzenetét illetően ateista vagyok. De minimum agnosztikus.

 

Kiadó: Erato

Katalógusszám: 0190295430641