Sok hűhó...

Tulajdonképpen hónapok óta készülök írni Lang Lang 4 CD-s albumáról, a Goldberg variációk különleges kiadásáról, amelyen a kínai szupersztár egyrészt stúdióban rögzítette Bach Everestjét, másrészt a szerző egykori kedves templomában élőben is felvette a teljes variáció-sorozatot. Húsz éve foglalkozik vele, és most, hogy túljutott bal kezének fájdalmas gyulladásán, elérkezettnek látta az időt megmutatni a maga képét erről  a csodáról. Bárki vállalkozzon is erre a feladatra, nagy várakozás előzi meg: Lang Lang esetében ez még felfokozottabb volt, hiszen a most 38 éves pianista totálisan megosztó személyiség, gyűlölik vagy körülrajongják, igazi művésznek vagy pop-sztárnak tekintik. Mondom, hónapok óta hallgatom, emésztem a felvételt, hátha sikerül megúsznom, hogy igazságtalan legyek. Nem biztos, hogy sikerül...

Bányai Gábor

A biográfusok szerint már 17 évesen emlékezetből lejátszotta az egész darabot Christoph Eschenbachnak egy üres koncertteremben, aki el is ámult a teljesítményen. Úgy három évvel később Nikolaus Harnoncourtnak is megmutatta, méghozzá annak saját csembalóján. Lang Lang emlékezete szerint Harnoncourt nagyon meg volt elégedve vele, dicsérte, hogy milyen jól játszik, de hozzátette, hogy a zene nagyobb csendet követel, amit az előadónak magában kell megtalálnia, már ha van igazán érzéke a magányhoz. Ezek a szavak állítólag revelatív hatást váltottak ki belőle, rájött, hogy abszolút békére van szüksége ahhoz, hogy elmélyedjen a műben. És következett újabb tíz év csend-keresés és kutatás. Tanulmányozta a darab struktúráját, egy remek barokk-szakértő csembalistával napokig-hetekig vitatták a pedálhasználatot, a rubatót, a díszítéseket, az előadói stílust. Lang Lang elutazott Németországba is, Arnstadtban hallgatta, hogyan szól Bach első orgonája, Lipcsében a Tamás-templom inspirálta. Szóval elmondhatjuk, hogy óriási előkészület és munka előzte meg ezt a dupla felvételt. Mert ez a mű Lang Lang számára (is) a billentyűs irodalom csúcsa, szinte meghaladhatatlan remekműve.

A kínai sztár-zongorista elsősorban a romantika mestereit tolmácsolta eddig kifogástalan technikával és óriási emocionális töltettel. Ez utóbbi szinte egójának része lett, így aztán nagyon sokszor előadását mutatványként tudtam csak megélni. Ő maga azt mondja, hogy nem eljátszani kell egy darabot, hanem minden hangot érezni kell az ujjaiban és a szívében is - ebből következően nála például minden dallam- vagy téma-ismétlés új és új hangsúllyal kell megszólaljon. Ez a szemlélet már a romantikus művek esetében is megkérdőjelezhető, de a hihetetlen fegyelmet (is) követelő Bach-variációk esetében szinte értelmezhetetlen. Vagy pontosabban: előre vetíti mindazt, amitől félhettünk a négy CD megjelenésekor.

És valóban, már a nyitó Ária is kétségeket támaszt. Lang minuciózus igénnyel próbál minden hangot és frázist kidolgozni, zongorahangja – különösen az általa is preferált stúdiófelvételen – meleg és közvetlen: de az egész darabjaira esik szét. A természetesség hiányzik belőle, az a folyam, ami maga alá temet engem a barokk zenében általában és Bach esetében különösen. És ettől valahogy a forma vész el, alaktalanná és szétfolyóssá válik a tétel. Pedig nagyon gondos a rubato kidolgozása (amit romantikus darabok esetében annyira istenítenek Lang kedvelői, de ami éppen Bach esetében teljesen más megközelítést kívánna), ritmikailag nem éreznénk problémát, ha a zongorista nem rugaszkodna neki minden frázisnak új és új elánnal, új és új  nekibuzdulással. (Azért megjegyezném, hogy egy másik kínai zongorista, Ji hasonlóképp valahogy a romantika felől közelítette meg a Goldberg-variációkat, interpretálása mégis sokkal egy-lélegzetűbb, sokkal természetesebb, szabadság és egyszerűség jobb arányban keveredik benne, sosem olyan tolakodó, mint Lang játéka.) Egy amerikai kritikusa nagyon szellemesen a filmzenéhez hasonlította Lang játékát: ahogyan a filmzene túlhangsúlyoz egy pillanatot, aláhúzva-kiemelve annak jelentőségét, mintegy kiemelve a filmidőből, szinte ugyanezt teszi zongoristánk a Bach-muzsikával (is), és ezáltal az expresszivitás vulgaritásba csap át. Az igazság az, hogy szerintem éppen ez az oka Lang világsikerének, ezért van annyi rajongója, akik megszállottan követik-istenítik bármely produkcióját. Erőteljesen, dinamikusan, bravúrosan és hangosan játszik, mindent kiemel és ezzel egyformán fontossá tesz, de éppen ez az egyformaság lúgozza ki játékából az igazi mélységet. A bachi variációkban az ismétlések egyazon struktúra lélegzései: ha ez a struktúra eltűnik az előadásból, akkor hiába lesz „mutatványos” egy-egy ismétlés, a lényeg vész el. Hogy ne az utolérhetetlen Gouldra hivatkozzam: Beatrice Rana három-négy évvel ezelőtti Goldberg-variációi ezt az igényt nagyszerűen elégítik ki, jól példázva, hogy a kanadai ikonon túl is van, lehet élet, szépség, 21. századi érvényesség.

 

 

Ott van például a 10. variáció, a maga négyszólamú fughettájával. Briliáns előadásnak tűnik, amit Lang elénk tár, fantasztikus a technika, a tempó gyorsasága és bravúrja sem megszólható. Csak épp a négy szólam tiszta, világos és természetes építkezése lesz fátyolos-összemosott, annyi hangsúlyt akar ráerőltetni az egyes frázisokra. Vagy a 26. variáció, amelynek lélegzetállító a tempója, és amit Lang fölényes technikával persze győz is. De a könnyedség és az átláthatóság el-eltűnik a bravúr közepette: és ezzel a befogadó izgalmát veszi el. De nézhetünk „lassúbb” példát is: a 15. variációban Bach az Andante jelzést használta, azaz séta-tempóban gondolta előadni – Lang olyan hihetetlen-fájdalmasan lassú tempót vesz, ami még élemedett korú sétálókra sem lenne igaz, és ami az egészet statikussá teszi (ennél még Schiff szikár-száraz tempója is értelmezhetőbb, nem beszélve Gould – bár két etalon-felvételén épp a tempó az egyik legnagyobb különbség - vagy épp Rana kristálytiszta értelmezéséről). De említhetem a 30. variációt is, az egyik kedvencemet, amelyben a Bach-család szokásai szerint egy zenei mix jön létre, mintha német népdalokra improvizálna a szerző a gyülekezet nagy örömére: ennek a tételnek ellenállhatatlan a humora, leveti magáról azt az erőltetett, tudóskodó, precízkedő előadásmódot, amit Lang modorként ezúttal felvesz (érdemes meghallgatni ezt a Quodlibetet akár csembaló-felvételeken, még annak a hangszernek a limitált hangzásában is életre tud kelni ez a humor és energia avatott kezek alatt, elég említenem például Wanda Landowska vagy évtizedekkel később Keith Jarrett izgalmas megközelítését).

Emlékszem, amikor először hallottam Wilhelm Kempff 1969-es, díszítések nélküli felvételét, hogy megdöbbentem annak a változatnak az egyszerűségén és puritánságán: nem lett a kedvencem, de lenyűgöz ma is. Lang az ellenkező utat járja, nála minden díszítés külön jelentőséget és hangsúlyt kap (azt hiszem, itt messze leghosszabbak a variációk): és ezzel olyan érzést kelt bennem, mint sokszor a barokk templomok – hogy a kevesebb több lenne, hogy míg Bach zenéje „egyenes út Istenhez” (vagy nevezzük bárhogyan is), Lang előadása az Óz sárga köves útjára csábít csupán. Most nagyon fognak rám haragudni a Lang-fanatikusok: egyszerűen azt érzem, hogy nem győzte ízléssel és intellektussal a darabot. Megvan hozzá csaknem mindene, technikája, felkészültsége, ismerete – de nincs meg hozzá az a finom ízlése, ami az eredetit megkülönbözteti az eredetieskedőtől, nincs meg hozzá az az intellektusa, amivel a szerzőt és művét a saját egója elé lenne képes teremteni és helyezni. Éppen ezért – ha mindez ellentmondásnak tűnik is – egy fokkal jobban hallgatható a második két lemez, tehát az élő felvétel, mert ott legalább a hallgatók, a közönség jelenléte elfogadhatóbb magyarázatot ad a fokozott teatralitásra, a mesterkélten és mesterségesen kiemelt hangsúlyokra.

Nyilván sokan és sokat fognak még vitatkozni Lang Lang értelmezésén, felvételén. Bizonyos, hogy a hardcore rock-rajongók ezt a négy CD-t is a Valhallába emelnék. Nekem azonban a felejthető kategóriába kerül. Nagy nekibuzdulásból csak egy mutatványra futotta, pedig talán épp ez a monumentális mű lett volna alkalmas arra, hogy zongoristánk a saját tükörképe mögé nézzen. Én drukkolok, hogy egyszer sikerüljön neki. De nem hiszek benne. Ami marad: sok hűhó szinte semmiért...

 

Kiadó: Deutsche Grammophon

Katalógusszám: 4819701