Schubert ónlemezen

A cpo lemezkiadó a fennállásának 25. évfordulóját ünneplő L'Orfeo Barokkzenekarral megjelentette Schubert összes szimfóniája és a töredékek élő felvételét. A zenekar az Anton Bruckner Magánegyetem keretein belül működik, karmestere Michi Gaigg. Ma már aligha vitás, hogy a kiemelkedő historikus együttesek egyikéről van szó. Művészetüket igen nagyra értékelem. Elsősorban a nagyon tiszta és áttetsző hangzást, valamint a strukturált formaadást lehet kiemelni. Nem túlzás azt állítani, az együttes és karmestere a nemzetközi élvonalba tartozik. A Schubert-kiadás felvételei hangversenyeken készültek a Hohenemsi Schubertiade idején a Markus-Sittikus-Teremben, amit dicséretes módon utólagos stúdiómunka egészített ki. Utóbbi elmaradása sok élő felvétel publikációjának színvonalát gyengíti. Ebben az esetben a kettő kombinálása ideális.

Zay Balázs

Gaigg és a L'Orfeo Barockorchester Schubert-előadásainak erénye a felkészült és pontos játék, a strukturált hangkép és az előadások dinamizmusa, fürgesége, sodrása. A hallgató elé rendkívül tiszta és transzparens kép tárul az alkotásokról. A hangzás maga tipikusan historikus, azaz egyszerűségre és sallangmentességre törekvő, míg a kép tisztasága, a felbontás nagysága tekintetében kimagasló, az individuális interpretáció differenciáltsága összefüggésében némileg visszafogott, a hűnek tekintett, ideális megszólaltatás és hangzás elérése, valamint az egységességre törekvés alapján álló. Ehhez járul a játékmódból adódóan a hangzás fémes jellege. Ez nagyon meghatározó. Mivel a színvonal magas, ez részben vonzó is, különös tekintettel a felettébb tiszta hangképre. Ám egyúttal restriktív is. Ez a hangzásideál szükségképpen korlátokat is szab az előadásnak és azt egyszerűbbé, sematikusabbá teszi, még akkor is, ha az, minként itt, dinamikus és jól proporcionált. 

Kissé olyan ez, mint amikor egy festő fémlapra viszi az olajfestéket. Általában vászonra kerül az olajfesték, ritkábban farostra vagy kartonra. Olykor azonban fémlemez az alap - gondoljunk csak például Gyarmathy Tihamér néhány ónlemezre festett alkotására. Ezeknek sajátos, izgalmas fénye van, de a jelenség, míg elsőre megragadó a fények folytonos változása okozta játék következtében, épp emiatt egyúttal bizonyos fokig behatároló is. Erről van szó e Schubert-előadások tekintetében is. 

 

 

Emellett ez a fémes hangzás kérdéses is Schubert esetében. Én sokkal inkább a lágy,  szimfonikus hangzást tartom adekvátnak az ő művei kapcsán. Szokatlan a barokk hangzásideál kitolása egészen Schubertig, bár akadnak ennél extrémebb példák is, továbbá a Schubertig való kitolás legalábbis alternatív megoldásként alátámasztható. Nyilván nem tudjuk rekonstruálni a játékmód és hangzásvilág fejlődésének pontos alakulását, inkább csak a ‘még igen és már nem’, ‘még nem és már igen’ viszonylatok határozhatóak meg. Schubert ilyen barokkos hangzású megszólaltatása tehát igazolható lehetőségként az előzmények sorát tekintve, de nem nevezhető elsőrendűnek. Schubert zenéjének lényegére és az elkövetkező fejlődési útra tekintettel elsősorban Karl Böhm és Sir Neville Marriner világát látom igazán megfelelőnek az érzékenyen lágy hangzással, mely szimfonikus, de nem túl telt, ugyancsak transzparens, de nem éles, hanem puha. Ami a szimfóniák mélyebb értelmezését illeti, az említett előremutató  - és nem hátra tekintő - irány tágabb teret enged a karmesternek. Ez különösképp megmutatkozik a Befejezetlen és a Nagy C-dúr szimfóniában, melyeknek Gaigg kétségkívül hű formavilágú és szerfelett igényes megvalósítását hozza, ám ez szükségszerűen egyes mélyrétegek lehetséges, többé-kevésbé szubjektív kibontakoztatásának lehetőségét háttérbe szorítja.

Marriner azért is említendő ebben az esetben, mert ő is előadta a Schubert-szimfóniákhoz kapcsolódó töredékeket. Míg azonban Gaigg ezeket a fennmaradt részleteket magukban, torzóként jeleníti meg, Marriner Brian Newbould kiegészítéseivel vette fel őket. Ezek kiemelkedően jól sikerült rekonstrukciók. Ami a Befejezetlen szimfóniát illeti, kétségkívül nem érdektelen a rövidke folytatás-kezdemény bemutatása, ám ez a zseniális torzó úgy jó, ahogy van, nem egészíthető ki kellő alap híján.

Érdemes kitérni a D.729-es E-dúr szimfónia-töredékre. Ez szerfelett inspirált zene, így persze előadható a Gaigg lemezén megszólaló, torzó formájában is, ám ebben az esetben Newbould rekonstrukciója tűnik jobb megoldásnak. Ami a számozást illeti, zavaró a cpo által használt megoldás, hiszen a befejezetlen nyolcadikként, a Nagy C-dúr kilencedikként él a köztudatban, továbbá az említett E-dúr akár torzóként, akár kiegészítve logikusan hetedikként azonosítható.

Azt gondolhatnák elsőre, hogy a tiszta, de egyszerű formára törekvés a késői művek esetében jelentkezik jobban, ami igaz is, ám már az I. szimfónia esetében is feltűnik. Az együttes és karmestere kiváló teljesítményt nyújt, a projekt értékes, ugyanakkor nem ez tűnik Schubert elsődleges hangzásvilágának. Ha a Schubert-szimfóniák más historikus előadásaival vetjük össze a felvételt, azt halljuk, hogy ez - a legbarokkosabb a hangzást illetően -  izgalmasabb Bruno Weilénél, ugyanakkor érzékenységben Frans Brüggen bejátszása a korhű előadói praxist finomabb, lágyabb hangvétellel és szabadabb értelmezéssel párosítja. Mindemellett azonban Gaigg és a L'Orfeo Barockorchester játékának színvonala olyan magas, hogy az alapirány miatti szükséges korlátozás mellett is kimagaslónak találom. A cpo cég sok felvételt készített velük, köztük olyan művekről is, melyek kapcsán a választott alaphangzás adekvátabb. A zenekar fókuszában állt többek között a mannheimi iskola és a bécsi preklasszika. Kiváló felvételeket készítettek többek közt Anton Fils, Georg Christoph Wagenseil, Christoph Willibald Gluck szimfóniáiról, melyeket alig-alig hallani. Ezek esetében is feltűnik a zenekar pazar hangzása, Gaigg dinamikus és izgalmas vezénylése. Mivel ezek nem kis részben feltáratlan területek, örülnék, ha a cpo további felvételeket készítene a L´Orfeo Barokkzenekarral a bécsi klasszikát megelőző, gazdag időszakból, melynek számos remeke vár bemutatásra. 

 

Kiadó : cpo 

Katalógusszám: 555-228-2