Bőség, zavar nélkül – Rómeó és Júlia jegyében

„Festspielstadt Salzburgban” bevett gyakorlat, hogy rendre újabb választékkal bővül a kulturális élet. És az is, hogy a régiek is életképesek maradnak. Tehát nem kiszorítósdi-rivalizálás folyik, elhódítva a potenciális közönséget, hanem újabb műfajok-lehetőségek felkínálásával az érzékek további felcsigázása.  A Pünkösdi Ünnepi Játékok afféle nemes és tartalmas előétel ahhoz a svédasztalhoz, amelyet a Nyári Ünnepi Játékok már-már áttekinthetetlenül gazdag programja biztosít. És aki megengedheti magának, akár szinte valamennyi májusi rendezvénynek személyesen is részese lehet.

A közelmúltban Riccardo Muti kényeztette a közönséget azzal, hogy megidézte Salzburgban Nápoly egykori zenei életét – tette óriási közönségsikerrel, úgyhogy ez a projekt intendatúrája teljes idejét kitöltötte. Utóda e poszton Cecilia Bartoli lett, aki évenként változó „tematikus” programokat állít össze, amelyek középpontjában mindig egy sajátos sorssal megáldott/megvert, karakterisztikus nőalak kerül. Cleopatra, Norma, Hamupipőke, Iphigenia után magának Maria figuráját szemelte ki, Leonard Bernstein 20. századi Rómeó és Júlia történetében, a West Side Storyban.

Az idei főtéma tehát a halhatatlan szerelem, immár „Rómeó és Júlia” programként meghirdetve. És máris készül a következő, az érzelmek eme útvesztőjében tovább kalandozó műsor, az alliteráció miatt méginkább frappánsnak érzett „Wonne der Wehmut” címmel. A fájdalom gyönyöre – avagy a bánaté, mindenesetre Ariosto és Ossian nyomán indulhatunk majd romantikus álomutazásra…

Bernstein musicalje két alkalommal került színre – s az előző évek gyakorlatához hasonlóan, látható lesz augusztusban is (hat alkalommal). A Broadway-produkcióhoz ideális kíséretet biztosított a venezuelai Simón Bolívar Szimfonikus Zenekar, alapító karmestere, Gustavo Dudamel vezényletével. A Felsenreitschule időutazás színhelye lett, a történeti hagyományok helyét elementáris indulatok vették át. Az egyébként kétségkívül túl erősnek érezhető hangerőt viszont hitelesítette a szenvedélyes játék. Ebben a keretben a főként TV-filmekből ismert Michelle Veintimilla jelenítette meg Mariát, míg énekszólamával, a kétségkívül méltán „örökzöldekkel” Cecilia Bartoli kápráztatta el a közönséget. A (fő)szerepek megkettőzése gyakori napjaink (zenés) színpadi rendezéseiben – ezúttal a Bartoli iránti rajongó szeretet segített áthidalni a látvány abszurd mozzanatait (a jelentős művész halkan-nesztelenül foglalta el helyét, a látványprodukciót nem zavarva, sötét, mondhatni láthatatlanná tevő öltözetben – hogy majd hangja kiragyogjon a háttérből). Partnere az amerikai Norman Reinhardt volt – így teljesült az az eredeti szerzői elképzelés, hogy operaénekesek szólaltassák meg a címszerepeket. Philip Wm. McKinley rendezése élménytadó látványvilágot biztosított, lelkesen énekelt a salzburgi Bach-Kórus is – és a produkció végén nemcsak a szereplők perdültek táncra a színpadon, de a ritmus mozgásörömét átvette a több generációt képviselő közönség is.

Ismét helyet kapott Nápoly zenetörténete egy este erejéig, amikor a nápolyi iskola utolsó képviselőinek egyikétől, a Mozart-kortárs Nicola Antonio Zingarellitől hallhattuk annakidején nagy (és tartós) sikernek örvendő, háromfelvonásos Giulietta e Romeo című operáját. Az előadás annak az Armonia Ateneának a produkciója, amely a tavalyi Budapesti Tavaszi Fesztiválon nagy sikerrel adta elő Hasse Siroe című operáját (ugyancsak George Petrou vezényletével). A mű, amelyre Maria Malibran repertoárjának tanulmányozása során figyelt fel Bartoli, parádés szerepeket kínál – a mai hallgatónak „szoknia” kell a hangfajokat; hogy Giulietta mezzoszoprán (Ann Hallenberg), Romeo kontratenor (Franco Fagioli), míg tetszetős tenorszerep Everaldónak, Júlia apjának (Bogdan Mihai) jut. A kevés énekesre koncentrált műben remek szerep jutott Xavier Sabatának (Gilberto), s remekül teljesített Irini Karaianni és Juan Sancho is. A kezdetben szigorúan oratorikus fegyelemmel éneklő szólisták csak a végkifejlet közeledtével engedtek meg maguknak minimális gesztus-játékot – így a színvonalas előadás hangfelvétel-hallgatási élményhez közelített.

Felejthetetlen élményként őrzi valamennyi nézője-hallgatója Prokofjev balettjét, a Stuttgarti Balett előadásában. Aligha véletlen, hogy a több mint fél évszázada (1962. december 2-án) bemutatott rendezéssel világszerte sikert arat a társulat (Koreográfia és rendezés: John Cranko, díszlet és jelmez: Jürgen Rose). Ez a vendégjáték is fényesen igazolja, hogy napjaink művészeti kínálatában igenis fontos szempontot jelent a koprodukciós lehetőség. A Mozarteumorchester méltó partnernek bizonyult; James Tuggle vezényletével minden lehetőséget megragadtak, hogy a látványvilág hatásos mozzanatait hangszínekkel-effektusokkal hangsúlyozzák.

Júliának jutott az idei fesztivál kamarazenei matinéjának lehetősége: Milana Chernyavska kíséretével illetve partnereként Julia Fischernek tapsolhatott a Mozarteum Nagytermének közönsége. Dvořák és Martinu Szonatinája és Szonátája után Csajkovszkij 42. opuszát játszották (a népszerű Meditációval), majd Sarasate Caprice-ával koronázták meg a műsort, Gounod Rómeó és Júlia című operájának dallamaira. Julia Fischer fáradhatatlan virtuóz, a legigényesebb műsort is győzi energiával, s nem utolsósorban, dinamikával!

A közelmúltban restaurált Kollegienkirche adott otthont a The Tallis Scholars Shakespeare-korabeli kórusművekből összeállított műsorának. Peter Phillips irányításával a 10 énekes ugyanazt a magától értetődő perfekciót mutatta, amellyel hangfelvételeik is lebilincselik hallgatóikat. Ezúttal a térélmény is hozzájárult ahhoz, hogy ösztönösen is kövessük a tételek formai-strukturális felépítését. Tallis és Byrd mellett John Sheppard nevét is megtanulta, aki részese lehetett Gaude, gaude, gaude című, a műsor egyik legkorábbi tételének.

Énekes-intendánstól szép gesztus, hogy a gálakoncert szólista-lehetőségét kiváló művésztársainak biztosítja – Bellini és Gounod operájából Angela Gheorghiu és Juan Diego Flórez énekelte a méltán népszerű örökzöldeket, s ezúttal a nyári fesztivál rezidens-zenekara, a Wiener Philharmoniker játszott, Fischer Ádám vezényletével.

S akinek ennyi jó kevés – az a KINO társrendezésével műsorra tűzött filmekből válogathatott, s akinek ennyi zene sok – az kulináris örömöknek is hódolhatott (a hagyományos Galadinnerre ezúttal a Zingarelli-operát követően került sor). Végül, de nem utolsó sorban: imponáló profizmussal álltak rendelkezésre zeneműboltok, és felkészültek a lelkes zenerajongók ostromára az előcsarnokok árusító standjainál is – a szereplőkkel megannyi más felvétel csakúgy hozzáférhető volt, mint a hallott műsorok, más előadók tolmácsolásában. És aki ott és akkor tolongott a hangzó kincsekért, nem igazán aggódik a felvételkészítés jövőjét illetően.

Fittler Katalin / Salzburg

JELENET A 2016-OS SALZBURGI WEST SIDE STORY PRODUKCIÓBÓL. Forrás: Salzburger Festspiele (Fotoservice)