William Kentridge és a Wozzeck

Talán nem túlzás azt állítani, hogy Alban Berg korszakos jelentőségű operáját, a Wozzecket világszerte legtöbben hangfelvételről ismerték meg. A hazai operabarátok szerencsés generációi láthatták a Magyar Állami Operaház színpadán is, és az utóbbi időben mind a különböző TV-csatornák műsorán, mind pedig DVD-felvételeken egyre több színpadi megjelenítése segítette az érdeklődés állandó intenzitását.

Fittler Katalin / Gramofon.hu

Természetesen bármely operaház nézőteréről más élményben részesülhet a néző, mint a felvételek esetében, ahol kényszerűen irányítják a tekintetet. Ugyanakkor tény, hogy a közelképeknek és a megannyi kameraállásnak köszönhetően komplexebb rálátás nyerhető.

Az ARTHAUS MUSIK „Legendary Performances” sorozata a bécsi Staatsoper 1987-es előadását örökíti meg (Live, 109155). A felvétel rendezője, Brian Large neve garanciát jelent, hogy a DVD által kínált élmény méltó a három évtizeddel korábbi legendás előadáshoz. És bármilyen magasan legyen is a mérce, az érdeklődő nem fog csalódni. Igen, az érdeklődő – s ezalatt egyaránt értem az operát jobban és kevésbé ismerőket. Mert a látvány, minden visszafogottságával együtt, maximálisan képes arra, hogy empátiát ébresszen a címszereplő iránt. Aki nem hős, sőt, kifejezetten antihős, ugyanakkor ő az egyetlen, aki „ember az embertelenségben”. Tehát, akit nem születetten aberráltnak tekintünk, s nem is bűnöző hajlamának a számlájára írjuk gyilkosságát. Márpedig éppen ez volt Berg szándéka ezzel a művel – aki kételkednék benne, hallgassa meg figyelmesen a 3. felvonásnak azt a terjedelmes közjátékát, amelyben Berg „elsiratja” Wozzecket.

Brian Large ezúttal kifejezetten sok közelképet alkalmaz – ami ebben az esetben azért kifejezetten hasznos, mert ily módon az énekesek színészi alakítása is nagymértékben fokozza az érzelmi azonosulás lehetőségét. Franz Grundheber Wozzeckje végletekig kidolgozott, maximálisan meghaladja a rendezői instrukciók követését. Az interpretáció kidolgozottsága nemcsak a zenei perfekcióban mutatkozik meg, hanem abban is, hogy a testbeszéd megannyi apró jele szervesen illeszkedik a megjelenítendő karakterhez. Hildegard Behrens Marie-járól is elmondható ugyanez. Míg Wozzeck a kiszolgáltatottságában teljesen magányos, Marie-nak testi kontaktus kialakítására is van lehetősége. A Tamburmajorral való „kapcsolatának” alakulása külön tanulmányt érdemel, nemkülönben a gyermekéhez való viszonyulása. Jellegzetesek a karakterfigurák, visszagondolva rájuk, a látvány-emlékképhez hangjuk-hanghordozásuk is azonnal társul. A bécsi Operaház zenekara (és énekkara) odaadóan játszik Claudio Abbado irányításával. A függöny leeresztése a zenekari közjátékok alatt azért hasznos, mert a hangszeres szakaszok idején időt kap az előadás közönsége a látottak-hallottak feldolgozására, anélkül, hogy megszakadna színpadi történések folyamata. Ilyenkor a DVD nézője a zenekart és a karmestert látja, tehát kis időre kiszakad a színpadi világ – folyamatosságában kétségkívül nyomasztó – hatása alól. Az opera rendezője Adolf Dresen volt.

Harminc évvel ez után az előadás után, az „örök emberi” érzések-indulatok változatlansága ellenére, megannyi társadalmi hatás eredményeképp módosuló ingerküszöbök miatt, új közelítésmódokra nyitottan várta a Salzburgi Ünnepi Játékok közönsége az idei évad öt premierjének egyikeként a Wozzecket. A premierre augusztus 8-án került sor, s a hónap folyamán ezt további négy előadás követte a Haus für Mozart színpadán. Az egykori Kleines Festspielhaus színpada ezúttal fantasztikus vizuális élményeknek adott otthont. Az új intendáns, Markus Hinterhäuser, korábbi közös munkájuk során szerzett jó tapasztalatai alapján William Kentridge-et hívta meg a Wozzeck rendezésére. És mivel az Ünnepi Játékok, minden zenecentrikussága mellett sem feledkezik meg a társművészetekről, egészen egyedülálló lehetőséget kapott Kentridge, egyszersmind a fesztivál idején Salzburgban tartózkodók: mind a Museum der Moderne, mind pedig a Rupertinum helyet adott korábbi munkáinak, ily módon a szakmai körökben világszerte elismert dél-afrikai művész sokrétű munkásságába betekintést nyerhetett az érdeklődők sokasága. Mert Kentridge-et nehéz lenne besorolni; rajzai, filmjei, színházi és operarendezései egyaránt nagy elismerésnek örvendenek. Fantasztikusan művelt ember, amit kitüntetései és elismerései sokasága is sejtet (beleértve a több ország egyetemeitől kapott díszdoktorságot). Vizuális művészetekkel való kapcsolata a tér-, színpadi rendezői tapasztalatai az időérzékenységét is fejlesztették, sokrétű kapcsolata van a zenével, ennek eredményeképp pedig mind a pregnáns ritmikát, mind pedig a folyamatoknak egységes hátteret biztosító hangzást is hatékonyan használja. Mindezek birtokában fantasztikus látványvilágot hozott létre a Haus für Mozartban. A szimultán színpad hatása alól aligha vonhatta ki magát bárki. Részletgazdagsága már-már boschi mértékű, ugyanakkor a nézőt lebilincselik az áttűnések, a csekély változtatással jelentésükben megváltoztatott elemekkel. Színek és fények, s mindahhoz kontrasztként a szénrajzok fekete-fehér világa. Nagy kihívás emellett a zenére is figyelni. Kis túlzással azt mondhatnánk, az előre megírt kísérőzenéhez alakította a vizuális megjelenítést. Ilyen környezet sajátos kihívás az énekesek számára, hiszen gyakran csak mozgó statisztának érezhették magukat a fantasztikus látványvilágban. Nehéz feladat lehetett tájékozódni, otthonosan mozogni a kétségkívül zsúfolt színpadon, s mindenkor azonnal alkalmazkodni a szimultán színpad éppen aktív részéhez. Mindeközben énekelni, játszani…

Matthias Goernének nem új szerepe a Wozzeck; alakításában minden bizonnyal kamatoztatni tudta az ének és a Sprechgesang elegyének a dalénekesként szerzett tapasztalatait. Marie-ként Asmik Grigorian helyzetét nem könnyítette, hogy ebben a rendezésben gyermekét egy (arcán gázálarc-maszkot viselő) báb jelenítette meg, így a testi kontaktusteremtés lehetőségétől elesve kellett több jelenetet ténylegesen monológként előadni, nélkülözve az értő-értetlen, néma reflexiót. A kocsmajelenet egyik munkásának epizódszerepét ezúttal az idei Young Singers Project egyik ígéretes résztvevője, Huw Montague Rendall alakította. A kapitányt az a Gerhard Siegel testesítette meg, akit a Budapesti Wagner Napok keretében több szerepben, de elsősorban Mimeként zárt szívébe a közönség. A Wiener Philharmoniker karmesteri pultjánál a Wozzeck-dirigensként szép múlttal rendelkező Vladimir Jurowskit köszönthettük.

Nem tudom, mennyi zenei élménnyel gazdagodott, aki most ismerkedett a darabbal, mert oly erős vizuális hatással bírt az előadás, hogy még (viszonylag) alapos műismeret birtokában is nehéz volt a zenére figyelni. Ily módon kevésbé került „emberközelbe” Wozzeck – inkább egy zenei atmoszférájú színpadi est emlékét vihettük magunkkal.

Tény, Kentridge egyértelműen „színpadra rendezett”, kérdés, DVD-n milyen súllyal-arányban fog egymás mellett élni a látvány és a hallgatnivaló. Akkor fog kiderülni, mennyi színészi munka maradt észrevétlen ebben az izgalmas látvány-közegben, s nyilvánvalóan eltolódnak a súlyok-hangsúlyok is. Mindenesetre, nagy valószínűséggel megjósolható: más összhatást fog kelteni a nézői tekintetet tudatosan irányító kamerázás, de remélhetőleg a zene javára fog billenni a mérleg.

Matthias Goerne remekelt a címszerepben. Forrás: Salzburger Festspiele / Ruth Waltz