Romantika Salzburgban - Pünkösdi Ünnepi Játékok 2017
Salzburg megérdemli szerencséjét. A tavaly leköszönt főintendáns, a Milánói Scalába szerződött Alexander Pereira salzburgi pályafutásának talán legjobb ötlete volt, hogy a négynapos Pünkösdi Fesztivál élére Cecilia Bartolit hívja meg művészeti igazgatónak.
Dr. Székely György
Bartoli énekes karrierje hosszú évek óta töretlenül ível felfelé, mára a barokk vokális muzsika legendás alakja lett. Ahol megjelenik, hamarosan minden jegy elfogy, lemezei már 10 milliós mennyiségben keltek el, ami egy popsztár népszerűségével vetekszik. Bírálói természetesen neki is akadnak, sőt a hangfenomének rajongói néha ellenségesen viszonyulnak speciális hangképzéséhez. Egy ilyen incidenst még a youtube-on is rögzítettek, amint a Milanói Scalában adott zenekari áriaestjének végét botrányba fullasztotta egy - mint kiderült, idős emberekből álló csoport. A karmester Daniel Barenboimnak kellett az elképedt Cecilia védelmére kelnie, s szerencsére az incidens happy enddel végződött: a koncert hangulata megfordult és Cecilia Bartoli hatalmas éltetésébe torkollott. Ha botrány kell, legyen botrány! – Cecilia ezt is megkapta.
Fotó: Uli Weber
Ám akik itt Salzburgban, vagy szerencsére most már többször Budapesten is látták, hallották őt, bizonyítják, hogy a külsőségek, a feltűnősködés teljesen távol áll tőle. Kellemes, közvetlen személyiség, aki lelkiismeretesen elmélyül a művekben, és számára alkatilag megfelelő szerepeket kutat fel az operaszínpadon vagy a koncertpódiumon. Világhíres rendezők is a rajongóivá váltak, nem csoda, hogy operaprodukciói – főként a barokk, klasszikus operák terén – biztos sikerszériákat jelentenek. Ám minden előadáson érezhető az alaposan kidolgozott team-munka – Cecilia természetesen a világ összes kiváló művésze közül válogathat. Ő azonban érzékelhetően hű maradt „anyaszervezetének” tagjaihoz, a Zürichi Opera számára barátoknak is tekinthető énekeseihez, rendezőihez, akiknek körében otthonosan érzi magát. Saját zenekarát is főként ezekből a művészekből verbuválta, s elérte, hogy az együttest nem más, mint a monacoi herceg támogatja, innen a zenekar neve: Les Musiciens du Prince. Professzionálisan felépített menedzsmentje olyan körültekintő és nemzetközi publicitást biztosít számára, amely egyedülálló eseménnyé teszi a salzburgi pünkösdöt. Ötéves szerződését meghosszabbítva vágott bele a hatodik Pünkösdi fesztiváljába, amely – mint eddig mindig – speciális tematikán nyugvó, egymásra épülő előadások láncolata.
Fotó: Monika Rittershaus/Salzburger Festspiele
„Romantikus álomutazás” alcímmel a barokk-klasszikus korszak legendáit, Ariosti és Ossian (írói álnév) szövegeit használta fel háttérként, néha rövid felolvasással fűszerezve az előadásokat. Orlando lovag legendája sok száz éven keresztül hatott az irodalomra, így került Virginia Wolf műve is az idézettek közé, sőt a két alkalommal bemutatott, majd a nyári fesztiválon is tovább futó opera, Händel: Ariodante-ja idézi az írónő szövegeit és felfogását Orlando alakjáról. Furcsa figurával találkozunk itt, a téma megmozgatta Händel és (ismeretlen!) szövegírója fantáziáját, amelyet Christof Loy világjáró német rendező vitt színpadra. Orlando Furioso – Örjöngő Lóránt – lovag története a reneszánsz kor egyik legnépszerűbbje volt. A lovag, amikor megtudja, hogy szerelme hűtlen lett hozzá, elmeháborodottá válik, a színpad egyik első őrülési jelenetét produkálja. Vivaldi operája ezt a variánst dolgozta fel. Händel azonban egy másikat választott: a szerencsétlen lovag itt bánatában egy folyóba ölné magát – de megmenekül, és egy valódi happy end tanúi lehetünk. Vagy mégsem? „Christof Loy egy valódi mágus, nagy kedvencem, kitüntetésnek veszem, ha Ő rendez” – nyilatkozta Cecilia Bartoli. A rendező koncepciója először botrányosnak tűnt, ám a végére egy kristálytisztán átgondolt, mélyen pszichoanalitikus dráma tanúi lehettünk. Az előadást megelőző sajtófotókon Cecilia egy szakállas nőt ábrázolt, így mindenki a pár évvel ezelőtti botrányhősre, Conchita Wurst-ra gondolt, mint az osztrákok Eurovisio versenygyőztes popénekes büszkeségére.” Mi köze ennek egy barokk operához?” - kérdezték Ceciliát, aki higgadtan közölte, hogy egyáltalán nem erről van szó. Tessék előbb megnézni! A mű végére Ceciliáról lejött a szakáll és a közönségnek leesett az álla, milyen fantasztikus produkciót látott!
Fotó: Monika Rittershaus/Salzburger Festspiele
A majdnem három és fél órás operaprodukció egyetlen perc üresjáratot nem tartalmazott, pedig a balettbetéteket is eljátszották maradéktalanul! Minden jelenetnek megvolt a maga – leginkább szarkasztikus – mondanivalója, amelyet egy groteszk barokk tánccsoport is illusztrált. Dráma és komikum, mély érzelmek, szerelmi vágyódások sok-sok képzelgéssel. Ezek között sodródtak a mű szereplő: a király, mint gonosz és egyben szerető atya, Ginevra, a királylány, aki csak Ariodantet szereti, de ezt neki senki nem hiszi el (a fiatal amerikai Kathryn Lewek parádés tolmácsolásában), valamint a három szerelmes férfi, köztük egy gaztevő, Christophe Dumaux - nagyszerű kontratenor- alakításában. Ariodante (Orlando) lovag személyisége a Virginia Wolf regényben több évszázadon keresztül változik, hol női, hol férfi alakban jelenik meg a műben. A színpadon Bartoli igen nehéz feladatot kapott, mivel – Händel zenéjével teljes összhangban – azt kellett megmutatnia, hogy egy középkori hős is milyen ellentmondásos tulajdonságokat, komplexusokat mutathat: az elején magabiztos katonáról kiderül, hogy nem kívánja a hatalmat, gyűlöl minden erőszakot és harcot. Legszívesebben szerelme oldalán maradna, másról nem is tud fantáziálni, és ha ez nem lehetséges inkább megöli magát. Így kétségbeesésében felölti Ginevra ruháját is, és egy transzvesztita képében éli meg szerelmének elvesztését. Amikor egy ellene szőtt gaz árulásra fény derül, s a bűnös lelepleződik, Ariodante ismét átalakul, ezúttal nővé, és boldogan elvonul szerelmével. Itt szó sincs leszbikus, vagy transzvesztita témáról, hanem arról, hogy mindenkiben jelen vannak mindkét nemre jellemző tulajdonságok, és ezek arányában alakul ki az egyes emberek - itt a darab hőseinek - személyisége.
Nem csak a produkciónak, Cecilia Bartoli hihetlenül szuggesztív alakításának, de a közönségnek is kell gratulálni, milyen jól vette az egyáltalán nem hagyományos rendezést és élvezte a barokk zene és tánc szépségeit.
Ezt a barokk remekművet követték aztán a nem akármilyen „ráadások”. Bartoli egyik első lemezfelvételén már szerepel a záró bravúrária Rossini: „A tó hölgye” című operájából. Walter Scott elbeszélő költeménye abban a korban best-sellernek számított, így az opera is sikert aratott. Bartoli régi álma volt, hogy az egész művet bemutassa. A mű zenei faktúrája igen nehéz, két kiemelkedő tenorszerepet is tartalmaz – nem véletlen, hogy ritkán adják elő. Nemrég Joyce di Donato tündökölt ebben a szerepben a New Yorki Metropolitan-ban, és egykor éppen Salzburgban Juan Diego Florez robbant be az egyik tenor szereppel. Most viszont Bartoli álma vált valóra, s debütált a „Tó hölgyeként” – koncertszerű előadásban. Megdöbbentő volt, mennyire testreszabott számára Elena, a skót leány misztikus alakja, akibe - mit tesz a véletlen - szintén három férfi – köztük az álruhába öltözött V. Jakab skót király szerelmes. Talán ez a mű is megérdemelne egy hatásos rendezést – most azonban a három órás bel canto muzsikában és Bartoli még a koncertpódiumon is átütő szinészi alakításában gyönyörködhettünk. A két nyaktörő tenorszólam közül kiemelkedett a fiatal, uruguayi művész, Edgardo Rocha. Igazi felfedezés, friss, fénylő, tökéletes koloratúr tenor hang birtokosa, talán egy Florez utódot ünnepelhetünk benne. Négy nap alatt háromszor magas hangi és előadói követelményeket támasztó főszerepet énekelni (az Ariodante kétszer ment) – Bartoli hihetetlen biztonsággal és lelkesedéssel tette meg. Ekkora kockázatot csak nagy-nagy ritkán vállal egy művész! Legfeljebb a saját fesztiválján…
A szifid, Fotó: State Academic Mariinsky Theatre / Natasha Razina
A Szent Pétervári Marinszkij Színház balettelőadása (A szilfid), valamint a római Santa Cecilia Zenekar koncertje Bryn Terfellel és Antonio Pappano vezényletével tovább fűszerezte a színes programot. Minden évben egy vokális szóló- vagy zenekari estet is tervez Bartoli (a korábbi években Joyce di Donato, Philippe Jaroussky, Franco Fagioli, Andreas Scholl koncertjei élményszámba mentek). Idén Max Emanuel Cencic, Ausztriában élő horvát származású kontratenor énekesre esett Bartoli választása. Cencic életpályája, mint kiemelkedő gyermekszoprán indult el, amely a Wiener Sängerknaben szólistájaként már nemzetközi ismertséget jelentett. 18 éves koráig világszerte szólóesteket adott, és szoprán hangján Mozart Varázsfuvolájának éj királynő áriáját is tomboló sikerrel énekelte. Ám hangja egy kései mutálás következtében már alkalmatlanná vált a szoprán szólamokra. Pályája megtört, ő maga depresszióba esett, ám mégis csoda történt: rájött, hogy egy jól fejleszthető férfi alt hang rejlik a torkában. Néhány év múlva már ebben a hangtípusban ívelt ismét egyre feljebb karrierje. Hangja egyre jobban fejlődött, erősödött, míg mára nem csak az operaszínpadok keresett férfi-alt énekese, hanem saját elképzelése szerint menedzsel, rendez produkciókat és fedez fel nem mindennapi tehetségeket. Salzburgi koncertjét Orlando alakját idéző barokk operaszerepekből állította össze, amelyekhez saját – helyenként kissé hosszúra sikeredett - összekötő szövegeit maga recitálta. A közönség érzékelte, hogy nem mindennapi muzsikus egyéniséggel áll szemben. Férfi-alt hangjának különleges színei a szerepek rendkívül átélt alakításával bizonyították Cencic megérdemelt helyét a mai zenei világban.
Fotó: Salzburger Festspiele / Marco Borrelli
Bartoli minden évben meghív egy kiemelkedő hangszeres szólistát is (első alkalommal Schiff András koncertjét élvezhettük). Most egy jubileum kínálkozott: Anne Sophie Mutter, korunk egyik legnagyobb hegedűművésze éppen 40 éve debütált Salzburgban. Karajan vezényletével Mozart hegedűversenyt játszott, és az akkor 13 éves művésznő karrierje innentől fogva egyenletesen ívelt felfelé. A koncerten Anne Sophie Mutter elmondta, mit köszönhet tanárainak, Karajannak és nem utolsó sorban a mellette kitartó rajongótábornak. A hegedűirodalom összes jelentős művét eljátszotta, és nem kevés kortárs zeneszerző írt számára műveket, ezek bemutatói is eseményszámba mennek. Kevésbé ismert azonban, hogy az utóbbi időben fiatal tehetségek képzésével is foglalkozik. Tehetséggondozó alapítványát támogatta ez a koncert is, ahol Schubert Pisztráng-ötösét, valamint az egyik legnagyobb „lemez-bestsellerét”, Vivaldi: Négy évszak-ját adta elő. A hat éve működő zenekar, a „Mutter’s Virtuosi” tanítványaiból, kollégáiból áll. Daniil Trifonov, akit eddig virtuóz ifjú zongora-titánként ismertünk, bebizonyította, hogy a kamarazenéhez is kiváló érzéke van. A Vivaldi produkciót Mutter-en kívül egy különlegesen tehetséges koncertmester, Mikhail Ovrutsky, valamint a continuonál Knut Johannessen, neves professzor irányította. A viharos sikert a ráadásokon túl Anne Sophie Mutter a legkevésbé sem ünnepi, ám annál komolyabb, korunk egyelőre megoldhatatlannak tűnő menekült- és háborús kihívásaira figyelmeztető zárszava tetézte, majd meglepetésként Cecilia Bartoli és a fesztivál elnöknőjének felbukkanása a színpadon hatalmas virágcsokrokkal. Két nagy művész és szimpatikus egyéniség találkozott itt. S amikor az előadás hőfoka már úgy tűnt, nem fokozható tovább, s a több mint kétezer ember állva ünnepelte Anne Sophie Muttert, a matiné főszereplője a Grosses Festspielhaus közönsége bevonásával váratlanul eljátszotta a Happy Birthday-t, mivel éppen aznap, június 4-én volt Cecilia Bartoli születésnapja. Az esti „Tó Hölgye”előadáson a közönség ismét elénekelte ezt kedvencének, megköszönve, hogy számára a salzburgi Pünkösdi Fesztivált egy „Happy four days”-é varázsolta tehetségével, ötleteivel, csapatával.