Romantika - egyszerűen

Chopin írta egyszer, hogy „a végső cél az egyszerűség”. Amivel arra utalt, hogy akármennyi személyiség, érzelem vagy kifejezésmód sűrűsödjék is egy-egy műben vagy a művek láncolatában, a lényeg „egyszerűen” a szívben fókuszál: a szívben, mely minden darab alapja. Ezt a sallangmentes játékmódot elérni, ezzel szívből és szívre hatni: a legnehezebben elérhető. Keveseknek és ritkán sikerül maradéktalanul. Lisiecki Chopin- és Grosvenor Liszt-albuma ebben a vágyott és ihletett állapotban született.

Bányai Gábor

Hogy Benjamin Grosvenor szereti és tiszteli Lisztet: pályája elejétől nyilvánvaló. Személyes kötődése azonban talán még soha nem volt annyira nyilvánvaló, mint a Decca új felvételén, ahol például először játszotta fel a csodálatos h-moll szonátát. Azt a darabot, mely szinte minden pianista számára az egyik kötelezően megmászandó hegycsúcs. A szonátát, melyet szerzője Schumannak ajánlott, Hans von Bülow mutatott be, amely egyetlen hatalmas tételben foglalja össze az érett liszti zongoramuzsika minden mondandóját, amelyet Dohnányi vagy Bartók is csak lassan-lassan szeretett meg. 

Grosvenor rendkívüli módon tiszteli Liszt tempójelzéseit, megfogalmazása tiszta és artikulált. Pedig mennyi képesség kell valójában ahhoz, hogy ezt a hatalmas építményt méltó fényében lehessen láttatni! A már-már transzcendentális virtuozitás csak az alap, melyet észre sem veszünk, ha a drámai érzék és az elbeszélő képesség hiányzik az előadóból, ha a szenvedélyhez nincs elég színe, ha nem képes egységes struktúrában megmutatni minden kicsiny részletet. Grosvenor szerencsére rendelkezik ezekkel az adottságokkal. Hallgassuk csak a Lento assai tempójú bevezetést: ahogyan az unisono basszusmenet feszültsége fölött megszólal a darabot meghatározó és többször visszatérő skálamenet, már visszavonhatatlanul csapdába estünk, már nem ereszt a szenvedély. Vagy ahogyan az Allegro energico jelzetű főrészben elindul a jobb és a bal kéz feleselgetése (Pándi Marianne szép megfogalmazásában:  a kérdés-válasz konklúzió), a D-dúr téma olyan expresszíven teljesül ki, hogy megsejtjük, itt egy teljes világ fogalmazódik meg. És aztán rögtön elbűvöl Grosvenor muzikalitása az Andante sostenuto retorikus csúcspontjaiban, ebben a Bellinit idéző Fisz-dúr belcanto dallamban. A kvázi harmadik tétel, a fugato ravasz ritmikája a zongorista elképesztően erős bal kéz játékának köszönhetően nekem a legszebb részletek közé tartozik, talán csak Brendel előadásában kapott meg ennyire ennek a „tételnek” a mondandója... hogy aztán a záró Prestissimo a maga teljességében mutathassa meg pianistánk elképesztő virtuozitását, anélkül, hogy játékát „teljesítménynek” vagy bravúrnak éreznénk, egyszerűen csak logikusan jut fel ide, a viharzó oktávmenetekig, majd a basszusban felhangzó végső „h” hangig, a magányos lezárásig.

 

 

Szeretem a romantikát, ha ilyen fegyelmezett egyszerűségből épül. Szeretem a szenvedélyt, ha önmutogatás helyett az én kitárulkozásomra épít. Szeretem az érzelmességet, ha nem sziruppal önt le, ha bennem rezonál. Grosvenor – és a mindjárt terítékre kerülő Lisiecki - mindezt eléri. Akkor is, amikor Chopint játszik, akkor is, amikor Lisztet. Mert úgy tűnik, ő maga nem feltétlenül romantikus alkat, legalábbis nem 19. századi értelemben: nem egy ifjú Werther, hanem egy közel harmincas okos brit. Aki a szív közepébe lát és láttat. Aki játékos és ironikus: és nekem csak az ilyen ember lehet meggyőzően érzelmes is akár.

Hallgassuk csak az album további, rövid darabjait: egyik kedvencem a Berceuse, melyet sokan és sokszor játszanak, általában sötét tónusokkal, mély mondandót sugallva – Grosvenor játéka tele van fényekkel és árnyakkal, egyik sem létezik a másik nélkül. A Petrarca-szonettek az ő keze alatt énekelnek: a pianista mesemondóvá lesz, szabadsága minket is megérint (talán egyedül a Norma-reminiszcenciából hiányolom az operai mese grandiózus megidézését, technikája ugyan itt is lenyűgöző, de a drámával kissé adós marad – bár erről a hangmérnök is tehet, aki valahogy szűkre szabta olykor a hangzó teret). A schuberti Ave Maria intenzitása csodásan zárja az albumot, melyet újra és újra meg kell hallgatni, újra és újra érdemes felfedezni.

Jan Lisiecki – akinek előző felvételeit már volt szerencsém szeretni és méltatni ezeken a hasábokon is – 2020 októberében rögzítette Chopin össze noktürnjét. A noktürnöket, melyek meghatározó jelentőségűek voltak pályája elején már. De most annál is többet mesélnek és sugallanak.

Lisiecki felteszi a kérdést: miért kell újra fölvenni ezeket a darabokat, melyeket annyian és annyiszor lemezre játszottak már? Első válasza az, hogy a művek csak akkor maradnak életben, ha újra és újra előadják őket, ha újra és újra valaki elénk tárja a maga olvasatát, a maga szívdobbanását. De folytatja és ki is egészíti a válaszát azzal, hogy „az elmúlt év bezártsága valami különös mondandót és pluszt adott a noktürnökhöz, hiszen a zene segíti a menekülést a valóság elől, menekülést, mely segíti a kor megértését is”. A chopini zene alapelemeinek a melódiát és a harmóniát szokták tartani – de a zene ethoszának megértéséhez és kifejezéséhez a ritmika legalább ennyire hozzátartozik. És talán éppen ez, a ritmus egészen egyedi értelmezése teszi különlegessé a mostani albumot. Rengeteg izgalmas felvételét hallottam már ezeknek a daraboknak, sok vált közülük meghatározóvá életem során: de Argerich óta Lisiecki az első, aki bámulatos ritmikai készséggel teszi élővé a csodálatos melódiákat. Egyszeriben minden a helyére kerül: a még mindig csak 26 éves zongorista úgy bontja ki a frázisokat, ahogyan a legnagyobb énekesek tudják csak – azzal a cseppet sem elhanyagolható különbséggel, hogy neki és zongorájának sosem fogy el a levegője, a leghosszabb melódiai ívek alatt sem.

 

 

És itt mutatkozik meg egyszersmind az egyszerűség hatalma is. Vegyük például az op.15-ös 3 noktürn első darabját, az F-dúr álmot: a bölcsődalnak induló darab Lisiecki előadásában a középrészben váratlan fordulatot vesz, sötét és erőteljes lesz, ez már olyan éjszaka, amit egyszerre remélünk és félünk, aminek nem az álmaira, hanem a hangulatára emlékszünk majd most és mindörökké. Pianistánk sosem érzelgős, ettől minden érzelem, amit kifejez, a sajátunkká is válik abban a pillanatban. Chopin noktürnjei mindig Janus-arcúak, bódítanak és riasztanak, ringatnak és emlékeznek is. Lisiecki ezt a kétarcúságot magától értetődő természetességgel ábrázolja: angyali és diabolikus egyszerre.

Az egyszerűség mellett a felvételek másik kulcs-motívuma számomra a személyesség. A Fisz-dúr Larghetto esetében ezt például azzal éri el, hogy játéka szinte a jazzre emlékeztető improvizációval kápráztat el: nem érezzük a formarészek között szüneteket, minden egyetlen álom-házzá épül. És megint a ritmus: ha ezeket a noktürnöket – egyik legjobb példa erre az op.32-es sorozat második darabja – túl gyorsan játssza valaki, kerülendő az érzelgősséget, a romantikus giccset, akkor harsány lesz, ha túl lassan, akkor belesüllyed a közhelyekbe. Lisiecki tempója számomra telitalálat, ott egyensúlyoz a szívem közepén. Pollini például gyorsabban és extrovertáltabban játszotta ugyanezt a darabot, ő is messze kerülte a közhelyeket, mégis inkább felmutatta, mintsem világom részévé tette volna. A tempók, az egyszerűség és a személyesség szentháromsága az op.48-as sorozat két darabját is páratlan páros egységbe fűzi. Míg az első sokkal drámaibb hangvételű, az éneklő dallamok és a suttogó, a felső szólamot kifényesítő kíséret párbeszéde mindkét darabban egyformán erősíti a merengő-gondolkodó hangvételt. A díszítések Lisiecki előadásában – megint valami olyasmi, amit Argerich tud-tudott számomra csak igazán – nem az épület ornamentikájának részei, egyszerűen nélkülük mintha az épület sem tölthetné be funkcióját. Ellentmondás talán: de a díszítések is az egyszerűség részei.

A nyomtatásban csak Chopin halála után hat évvel megjelent e-moll noktürn Lisiecki interpretálásában az album egyik nagy meglepetése: előadásában ugyanis végképp eldönthetetlen, mikori darab lehet?! Egyes körülmények és zenetörténeti bizonyítékok azt látszanak alátámasztani, hogy korai mű lehet, szerzője talán már 17 évesen írta. Hallgassuk azonban ezt az előadást, és azt érezzük, hogy minden együtt van, ami az érett szerzőt jellemezte: a varázslatosan áramló dallam, a művészien kidolgozott, de sosem tolakodó kíséret, a díszítések funkcionalitása, az álomszerű koncentráció – és akkor azt gondolhatjuk, hogy mégis késői darab ez, egyfajta fájdalmasan egyszerű és megkapó búcsú. Segíti ezt a személyes hangzást a hangmérnöki munka, a stúdiófelvétel szándékolt intimitása és bensőségessége is.

Beethoven zongoraverseny-felvételei kapcsán ezt írtam a lengyel gyökerű kanadai, csodagyereknek indult művészről: „Nem vagyok jós, nem vagyok látnok, nem tudhatom hát, merre vezet Jan Lisiecki pályája, hogy szárnyal-e tovább vagy megtorpan, hogy megelégszik-e a világsikerrel, vagy a kor és a maga Orfeuszaként kész lesz akár pokolra is menni. Most jó úton van. Most szerethető.” Jós azóta sem lettem, de már meg merem kockáztatni: Orfeusz ő.

 

Benjamin Grosvenor – Liszt

Kiadó: Deutsche Grammophon

Katalógusszám: 28948 51450

 

Chopin: Complete Nocturnes

Kiadó: Deutsche Grammophon

Katalógusszám: 28948 60761