Remekművek a futószalagon

Bő két évtizede valósággal záporoznak a távol-keleti zongoristák az európai piacra. Nagy többségük pár túlkommunikált félsiker után halovány nyomot hagy csupán maga után, néhányan azonban komoly versenygyőzelmek nyomán kerülnek az érdeklődés homlokterébe – hogy aztán néhány hónap múltával halkan kihulljanak onnan, átadva helyüket újabb felvillanó és kihunyó üstökösöknek. 

Balázs Miklós

Minden jól irányzott marketing-roham ellenére még manapság is meglehetősen kicsi azoknak az ázsiai zongoristáknak a köre, akik csakugyan mély és erős gyökeret eresztettek európai földön. Pedig hány és hány ígéretes életrajz fut keresztül az ügynökségek döntéshozóinak kezén minden nap, s mégis mennyi,  de mennyi vitathatatlan tehetség végzi valamelyik koreai iparváros konzervatóriumának alulfizetett zongoraoktatójaként, vagy lesz egy vidéki operaház lesajnált korrepetitora. Kontinensünk zenei entellektüeljei, úgy fest, görcsösen ragaszkodnak a polgárinak becézett magaskultúra elitista gőgjéhez, s csak nehezen engednek a közmondásosan szoros európai kultúrsovinizmusból, amennyiben nagy zajjal felemelnek, majd hangtalanul a semmibe száműznek jobb sorsra érdemes zeneművészeket. Ám azt, hogy utóbbi fellengzős és ridegen kegyetlen attitűd éppúgy szigorú bírálatra szorul, mint a távol-keleti túltermelés és -tenyésztés, nem ennek az írásnak kell leszögeznie.

Érdemes volt vajon megjegyeznünk Mari Kodama, Yu Kosuge, vagy Hj Lim nevét? Mindenképpen igen, hiszen hármukban az a közös, hogy – nőként és ázsiaiként nem csekély hátrányból indulva – lemezre vették Beethoven valamennyi zongoraszonátáját. Ha ezen felvételek művészi minőségéről természetesen volt és van is vita a nemzetközi kritikai éleben, legalább e teljesítmények sportértékét értékelni illendő. Vagy emlékszünk még Sa Chenre, akinek Chopin-játékáért rajongott a FonoForum? És Helen Huangra, aki tízévesen úgy játszott Mozartot, hogy páratlan karriert jósolt neki a New York Times? Mond még valamit Kotaro Fukuma neve? Vajon sokaknak vagy keveseknek rémlik Nobuyuki Tsujii és Haochen Zhang 2009-es Fort Worth-i döntetlenje? És Fou Ts’ong él-e még? (Elárulom: él.) Újabb példaeset: Ayako Uehara 2002-ben megnyerte a legek legjét, a moszkvai Csajkovszkij Zenei Versenyt, majd villámgyorsan megindult a feledés tejszínű ködébe. Van, hogyne, akit még lobogtat a szél: Lang Lang vagy Yuja Wang nemzetközi sikere például hosszú évek óta töretlen, Seong-Jin Cho pedig ma már nem is a jövő reménysége, hanem beváltott ígéret, kész, komplett művész. Azt, hogy egy éppen felkapott, ifjú ázsiai művészt meddig reptet a hírnév térben és időben, alighanem nehezebb megjövendölni, mint a következő olimpiai játékok versenygyőzteseinek névsorát.

 

Akiknek van még kedve és kapacitása újabb nevekkel bővíteni a tudástárát, ajánlom, ismerkedjék meg a kínai Cheng Zhanggal, a Claves kiadó új CD-jének hősével. A zongoraművész a konzervatóriumot még hazájában, felsőfokú tanulmányait azonban már az Amerikai Egyesült Államokban (a Texas Christian University művészeti karán, Ungár Tamás növendékeként) végezte, de 2011-es, a svájci Vevey-ben aratott versenygyőzelme óta leginkább Európában mozog otthonosan. Ám az, hogy az általa nyújtott eddigi és jövőbeni erőfeszítések, művészi eredmények mire lesznek elegendők egy eredendően túlzsúfolt, sokszor bántóan előítéletes és alapvetően kíméletlen világban, a fentiek fényében ugyancsak nem lehet ennek az írásnak a tárgya.

E nemrégiben piacra került kiadvány egy reprezentatív keresztmetszetet kínál a bartóki zongoraéletműből: a Szonáta és a Szabadban által képviselt stílushoz képest a Táncszvit zongoraletétje minőségében más megközelítést képvisel, amennyiben a népzenei forrást sokkal közvetlenebbül, de nem kevésbé erőteljesen mutatja fel, míg előbbiek – ahogyan a lemezen elsőként szereplő kétzongorás szonáta is – a közép-európai parasztzenének egy markánsan átesztétizált, mondhatni absztrakt jelenlétet biztosítanak. A szólózongora-szonáta és a szvitként értelmezett Szabadban a maguk módján éppen olyan szervesen kapcsolódnak az 1920-as évek nyugat-európai modernista tendenciáihoz, ahogyan az ütőhangszerekkel kibővített, két zongorára „hangszerelt” szonáta, szemben a nyersebb, rusztikusabb, előzékenyen játékos és vérbő Táncszvittel.

Cheng Zhang játékának alapvonása a feszesség, a fegyelmezettség, amely attribútumok egy egyfajta keresetlen vitalitás társaságában markánsan végigvonulnak az egész lemezen; kottahű, pontos és nagyon alaposan, mondhatni irigylésre méltó műgonddal kidolgozott előadásokkal találkozhat a hallgató. A művészi hozzáállás igen határozott: Cheng Zhang jól hallhatóan kevesebb figyelmet fordít a differenciált billentésre és a színgazdag játékra, ahogyan a dinamikai váltások is egy elég szűkre szabott mezsgyén haladnak. A paletta ugyan pasztell, s az érzelmi amplitúdó is viszonyrag szűkre vont, ugyanakkor mégis kifejezetten energikus, lendületes a játék, mely nem emel ki és nem rejt el semmit a szövegből, így nem is magyarázó igényű. Ellenkezőleg: ezek nagyon tárgyilagos, ám nem túlzóan távolságtartó olvasatok, nem válik sehol sem sterillé, nem érezzük monotonnak, száraznak vagy egyhangúnak. Érdemes megjegyezni, hogy a CD nyitódarabjában az ütőhangszerekkel kombinált, két zongorát alkalmazó szonátában kiváló, remekül együttműködő partnerekkel dolgozhat Cheng Zhang. A hallgató figyelmének fenntartása éppen annak ellenére sikerül jól a zongoristának, hogy számos művészi eszközt tudatosan nem vagy csak alig alkalmaz, viszont a játék tiszta artikulációja, koncentráltsága, föltűnő intenzitása, már-már katonás rendje és ereje feltétlenül elismerést érdemel.

 

Kiadó: Claves

Katalógusszám: CD 3009