Rejtett értékek sora

E lemez megjelenése nagy örömmel töltött el, s hallgatása a pozitív várakozást minden tekintetben igazolta. Rácz Ödönnek immár a második lemeze ez a Deutsche Grammophon kiadásában.

Zay Balázs

Rácz Ödön kiválósága ismét teljes mértékben megmutatkozik, csak jót lehet mondani virtuóz technikájáról, kiváló stílusérzékéről, a hangszeréből kicsalt szép hangról. Az első darab Bottesini Grand duo concertantéja hegedűre és nagybőgőre. Ezt Piazzolla La Grand Tangója követi, majd Rota Divertimento concertantéja szólal meg. Ismét a Liszt Ferenc Kamarazenekar adja a kíséretet, ezúttal a fiatal olasz karmester, Speranza Scappucci vezényletével.

Ismét bebizonyosodott, hogy a Liszt Ferenc Kamarazenekar ma is méltó régi nagy híréhez. Rácz lágy, ugyanakkor kellőképpen erős és dús bőgőhangjához nagyon jól illik a zenekar bársonyos hangzása. Hasonlóképpen jó összhangot állapíthatunk meg Rácz és Scappucci között a hangzás, továbbá a megvalósított zenei lépésmód tekintetében. Értem ezen azt az általam alapvetően preferált, de bizony inkább ritkán, semmint gyakran tapasztalt muzsikálást, amikor elkapva a zene lejtését, magtól való mozgását az előadók egyrészről nyugodt és túlzástól mentes előadásmódot alkalmaznak, másrészről éppen erre rácsatlakozva kibontják a darabban lévő gondolatokat. E nyugodt muzsikálás ugyanis nem monoton, nem sablonos, hanem színes, már amennyiben ezen a zenei gondolatok megragadását és markáns kifejezését értjük.

Bottesini darabja általános romantikája mellett is ihletett és megragadó. Nincsenek benne túlzások, ugyanakkor megvan benne az, amit lehet és érdemes kihozni belőle. Ez azért fontos, mert manapság jobban dívik a túlzó, erőszakolt, ámbár a túlzásokkal együtt is hamar egysíkúvá és unalmassá váló előadásmód.

Nagyon érdekes Bottesini darabja után hallani Piazzolla Nagy tangóját. Az előadás nagyon ízléses, az előadók végig sikerrel kerülik el a túlzott és szükségtelen karakterizálást. Nekem nagyon tetszik a nyugodtabb megközelítés, amit alapvetően indokol a nagybőgőhang terjedésének mélységéből fakadó lassúsága. Az interpretációnak véleményem szerint jót tesz ez a nyugodtabb megközelítés, a markánsabb hangsúlyok legalábbis az én ízlésem szerint inkább elvesznek, mintsem hozzátesznek.

Nagyon érdekes, és a szólista, karmester, zenekar előadói hármasát dicséri az a momentum, mely szerint sikerült szokatlan stilisztikai egységbe hozniuk Bottesini és Piazzolla darabjait. Elsőre ezt nem gondolná az ember. Ez az eset is azt mutatja, hogy a zene általánosabb síkjához való közelítés egyáltalán nem kell, hogy bármiféle karaktervesztést jelentsen.

Illik a sorba Rota Divertimento concertantéja is, bár némi módosulással. Alapvetően egyezik a megközelítés, de Scappucci a nagy filmzeneszerző darabjának kevésbé nyugodt megformálását preferálja annak érdekében, hogy ki tudja hozni a műnek az expresszívebben hangzó lokális karaktereit, amit elsősorban a hangszerelés színei adnak, másodsorban segít a kicsit gyorsabb tempó. Ez a darab abban is különbözik az előző kettőtől, hogy Rácz Ödön hangszere értelemszerűen jobban kiemelkedik. Érdemes megjegyezni, hogy Rota a maga módján a filmzenék körén túl is figyelemreméltó komponista, ahogy ezen kívül zongoraversenyei is mutatják. S a hazájából származó Scappucci igen ígéretes tagja a női karmesterek egyre bővülő körének. Hagyományos irányultságában érdemes észrevenni az értékmegőrzést. 

Efféle többszerzős – ráadásul szóló szerepben ritkábban hallható hangszerre épülő – albumokat gyakran csekélyebb figyelem kísér, ám ezúttal sokat veszít, aki nem ismeri meg.

Cím: Rácz Ödön – My Double Bass
Kiadó: Deutsche Grammophon – Universal
Katalógusszám: 0289 481 7731 8