(R)evolution

Szentpáli Roland lemezéről a Gramofon kritikusa írt recenziót.

Fittler Katalin

A mély rézfúvós hangszerek iránt elkötelezett muzsikus új albuma sok tekintetben különlegesség. Hangszermúzeumi katalóguskészítők számára is példamutató, ahogyan a borító felületeit kihasználva a megszólaltatott nyolc (!) hangszert bemutatja. A tetszetős ábrákhoz lényeges információk járulnak (más kérdés, hogy rendkívül nehezen olvasható a fekete alapon metálezüst, apróbetűs szöveg, tehát célszerű az internetes segítség igénybevétele). A műsor jelentős része az előadóművész átdolgozása, az eredmény „broken consort”-ok gazdag változatosságát kínálja, vagyis, különböző hangszercsoportokhoz tartozó instrumentumok szólaltatják meg a játszanivaló jelentős részét. A leghagyományosabb a billentyűs kíséret a vonósbasszussal.

A műsor vegyes, nem más, mint nyersanyag a főszereplő „hangszerismertetőjéhez”. Mert az egyik jelentős értéke a hallgatnivalónak, hogy arra készteti a hallgatót, társítsa a látványhoz a hangzást! A kezdőszámokban megjegyezhetjük a 16. században létrejött, manapság a historikus előadásokban és angol katonazenekarokban kedvelt szerpent hangját (különösen akkor izgalmas a hallgatnivaló, amikor a harsona-előd sackbut is társul hozzá!), hallunk cinbassót, ophikleidet, francia tubát, bécsi (típusú) koncert-tubát, kétféle hangolású bombardont (amely hangszernevet sokan talán kizárólag Nagy László Tűzciterák című verséből ismerték korábban, esetleg annak Kocsár Miklós nőikarra írt változatából), valamint basszustubát. Mindezeken a hangszereken remekel Szentpáli Roland, s ez is a cél, korántsem valamiféle, darabról-darabra változó kamaraegyüttes-produkcióról. A hallgatót persze zavarhatja ez, hiszen az eredeti struktúra arányai sérülnek (illetve, önkényesen módosulnak), ráadásul a felvétel körülményei aligha jellemezhetőek ideálisként. Nem kétséges, nehéz feladat „bemikrofonozni” az egyes szólóhangszereket, s akkor még hol vannak a partnerek! A zongorahang minősége korrepetitor-produkcióvá silányítja az igényesen kidolgozott játszanivalót is, a csembaló esetében dinamikai arány-problémák észlelhetőek.

A műsor korántsem megtervezett „végighallgatnivaló”, rendezőelve legfeljebb a változatosságra törekvés lehetett (ilyen meggondolásból voltaképp szinte mindegy, hogy milyen sorrendben követik egymást a tételek). Az angol virginalista Giles Farnaby tételei után a barokk Willem de Fesch háromtételes szonátáját halljuk, majd nagy ugrással a 19-20. századi párizsi zeneéletből kapunk ízelítőt. A francia klarinétművész Hyacinthe Klosé művéből készült átiratot Joseph Edouard Barat darabja követi, aztán – a szólista irodalomfeltáró kutatókedvének bizonyítékaként – Pettee darabja, majd a hangszer megénekeltetésének kihívásához Marco Bordogni énekgyakorlata következik. A gyönyörködtető változatosságot Kreisler megannyi átiratban népszerű műve biztosítja, végül Krotov-Blajevits virtuóz koncertetűdje kápráztatja el a hallgatót. E hangszín-tanulmányokat követően, minden hallgató egész biztosan meg tudja majd különböztetni a mélyrezes hangszereket. Audio-CD viszont ennél többet nem tehet, hatékonyabb megoldás csupán a DVD lehetne, folyamatos látvány biztosításával.

A szerzői kiadás az Artisjus és az NKA támogatásával jött létre.