Prokofjev zenéjének ereje - koreográfiába foglalva
Máig megoszlanak a vélemények arról, miért tért vissza Szergej Prokofjev 1933-ban a Szovjetunióba – oda, ahonnét 15 évvel korábban jó okkal emigrált. Egyesek szerint döntésében politikai naivitása volt a meghatározó; mások – mint a zeneszerző fia – egyszerűen honvágyával magyarázták Prokofjev „érthetetlen” tettét. A rossz nyelvek arról is pletykáltak, hogy a komponista éppoly szenvedélyes szerencsejátékos volt, mint első operájának – a Dosztojevszkij-kisregény alapján írt A játékosnak (1916) – a főhőse; vagyis hogy Szergej Szergejevics valójában Nyugaton felhalmozott adósságai elől szökött vissza vörösbe borult szülőföldjére...
Mesterházi Máté
Akármint történt is: a bolsevik diktatúra nemcsak ezutáni életére és műveire, hanem Prokofjev halálára is rányomta bélyegét. Merthogy pechjére egy napon hunyt el a generalisszimusszal (1953.03.05.). És mivel az egész ország hivatalosan Sztálint gyászolta, a szovjet haza nagy zeneszerzőjének sírjára egyetlen szál virág sem jutott…
Mint ahogy egyik méltán legnépszerűbb műve, a Rómeó és Júlia (1936) bemutatását is a sztálini terror hátráltatta. Habár a fölkérés az egész estét betöltő balettre az – utóbb Kirov nevét viselő – Akadémiai Színháztól jött, épp a (minden valószínűség szerint Sztálin parancsára végrehajtott) Kirov-gyilkosság s az ennek ürügyén beindult politikai tisztogatás akadályozta meg a leningrádi ősbemutatót. Nem került sor a színrevitelre ezek után a moszkvai Bolsojban sem, ahol viszont a balett zenéjét tartották eltáncolhatatlannak (Galina Ulanova, a későbbi első orosz Júlia szerint „ezt a zenét tankoknak írták, nem embereknek”…). Így esett meg, hogy az orosz – sőt, az egyetemes –balettirodalom egyik legfontosabb darabját végül elsőként a brnói színház mutatta be 1938. december 30-án, Ivo Váňa Psota avantgárd koreográfiájában.
Hogy a modern balett történetének eme kiemelkedő eseményére épp a fiatal csehszlovák köztársaságban került sor, az csak első látásra meglepő. Hiszen a fejlett polgárságú Brno színháza adott otthont a húszas években már a Janáček-operák ősbemutatóinak is. Psota pedig, aki a színház balettegyüttesét a húszas-harmincas, illetve negyvenes-ötvenes években több megszakítással vezette, műsorpolitikájának fontos részévé tette a szláv avantgárd műveit, kamatoztatva többek között a monte-carlói Ballets Russes-nél szerzett tapasztalatait is. (Balettigazgatásának 1928-as kezdetét Psota mellesleg Ravel La Valse-ának színpadi ősbemutatójával ünnepelte.)
A fennmaradt fotódokumentumok is arról tanúskodnak, hogy e legelső Rómeó és Júlia-produkció mindenekelőtt expresszív pillanatokra és „kétdimenziós” együttes-képekre helyezte a hangsúlyt, szemben a későbbi, 1940-es Kirov Színházbeli premierrel, amely – a szocialista realizmus igényének eleget téve – már részletezőbben követte a Shakespeare-dráma cselekményét, több szólóbetétet juttatva az egyes szereplőknek. (Az oroszországi bemutató koreográfusának, Leonyid Lavrovszkijnak követelésére Prokofjev alaposan átdolgozta a partitúrát, húzva is belőle, de több számot hozzá is komponálva.)
A Rómeó és Júlia zenéjét félúton szokás elhelyezni Prokofjev „avantgárd” (pl. az említett A játékos), illetve „szocreál” (pl. Alekszandr Nyevszkij, 1938) korszaka között. Már a Lidové novinyban az ősbemutató utáni napon megjelent cikk is megjegyezte, hogy a szerző stílusában egyszerűsödés következett be, amellyel a komponista nyilván „új” hazáját kívánta szolgálni. A cseh kritikus szóvá tette, hogy Prokofjevnek túl sok „gyakorlatias” – mind ideológiailag, mind tematikusan „fontos” – munkát kellett vállalnia a film és a színház műfajában, s ennek következtében zenéjét egyfajta „új realizmus” illusztrativitása uralta el…
„Szocialista realizmusról itt szó sem lehet”, mondja ezzel szemben Michail Jurowski (*1945), a jelen kiadvány által megörökített előadás – szovjet-orosz zenén edzett – karmestere. (A szép kiállítású album nem kis nyeresége a dirigenssel készült interjú, amelyből kiderül: apján, a zeneszerző Vladimir Jurowskin keresztül Michail a Szovjetunió sok nagy muzsikusát már gyerekként ismerte, Sosztakovicsot pedig egyenesen szellemi mentorának tartja.) Ám akár egyetértünk Jurowskival, akár nem, megállapíthatjuk: a szocreál is csak olyan stílus, amelyet lehet tehetségesen művelni, mint Prokofjev, meg tehetségtelenül, mint… sokan mások.
Nagy szerencsénkre e zürichi balettprodukció elkerülte mind a külsőséges realizmus, mind az immanens tehetségtelenség csapdáját. És talán nem véletlen, hogy a rendező-intendáns Andreas Homoki által jobbnál jobb előadásokkal előrukkoló Zürichi Operaháznak a balettegyüttesét is olyan kvalitásos koreográfus irányítja 2012 óta, mint a német Christian Spuck (*1969). Az ő Rómeó és Júlia-koreográfiájának számos érdemét szaporítja a tény, hogy fiatal éveiben Spuck maga is táncolt abban a produkcióban, amelyet John Cranko még 1962-ben kreált a stuttgarti opera számára, s amelyet Stuttgart, talán kegyeletből, mind a mai napig műsorán tart. S az időközben eltelt közel hat évtized okán sem kegyeletsértés, hogy épp a két előadás összehasonlításából világlik ki leginkább: Spuck „purista”, szikár megközelítése ma mennyivel poétikusabbnak hat. (Nem mindenki járt olyan jól, mint a magyar balettkedvelők középgenerációja, mely Seregi László 1985-ös, tehetségtől duzzadó, vérbő Rómeó és Júlia-koreográfiáján nőhetett fel, szívében a Shakespeare-tragédia Zeffirelli-féle, 1968-as megfilmesítésének nem halványuló emlékével…)
Spuck Rómeo és Júlia-verziójának legszembetűnőbb nyeresége, hogy híján van minden anekdotikus elemnek, minden felületi színjátszásnak. „Vigyázni kell, hogy ne csússzunk bele a pantomimba, hanem tartsuk fenn mindvégig a tánc vonalvezetését”, mondja az albumban leközölt interjúban a koreográfus, hozzátéve: „ahogyan Shakespeare a költészetben és Prokofjev a zenében rátaláltak a nyelvükre, úgy a koreográfiának is meg kell találnia saját kifejezésmódját és mozdulatsorait, hogy azokkal beszéljen el egy történetet. [ Christian Spuck Rómeó és Júlia-balettjének artisztikumához szervesen hozzájárul az előadás színpadi látványa. „Amiként a táncosok 21. századi perspektívából hódítják meg maguknak a reneszánsz drámát, úgy kombinálja Emma Ryott, igen kreatív módon, a reneszánsz formákat kortárs öltözékekkel. Persze olyan darabban, amelyben folytonos emberáldozatokkal járó háborúskodás folyik, ne várjunk a reneszánsz színeiben tobzódó illúzióteremtést! A halálos veszélynek végig jelen kell lennie”, mondja Spuck az előadás lila-fekete-fehér-szürke árnyalatokban (azaz a gyász színeiben) tartott jelmezeiről. A minimalista díszletet tervező Christian Schmidt pedig ezúttal is kedvenc motívumát: hatalmas kristálycsillárt tesz meg a színpad uralkodó elemévé; e csillár különböző helyzetei – akár „földre zuhant” állapota – metaforikusan is kifejezik a tragédia egyes stációit. A Zürichi Operaház 2012 óta folyamatosan sikeres – e DVD számára 2019 júniusában rögzített – Rómeó és Júlia-produkciója kiemelkedő állomás a balettirodalom egyik alapművének színpadi pályafutásában. Kiadó: Accentus Music Katalógusszám: ACC-10484