Profán kontroll

A 14. századig visszavezethető mondással ellentétben, miszerint „a puding próbája az evés”, a művészetben korántsem ilyen egyszerű a „fogyaszthatóság” kérdése.

Fittler Katalin

Beethoven – minden mennyiségben! Tiszteletreméltó a kereskedelmi szempontokra indokoltan odafigyelő lemezkiadók vállalkozókedve, amikor Beethoven születésének 250. évfordulója alkalmából szinte figyelmen kívül hagyták az egyes kompozíciók korábbi diszkográfiáját, és megannyi új felvétellel jelentkeztek. Kétségtelenül érvényesült viszont az a meggondolás, hogy Beethoven a „népszerű” klasszikusok közé tartozik, az ismert és a kevésbé (vagy alig) ismert művei iránt egyaránt várható a kerek számú évfordulók idején megmutatkozó, fokozott érdeklődés. Azzal viszont, hogy nem csupán a korábban háttérbe szorult kompozíciókra irányították a figyelmet, egyszersmind rendkívüli mértékben kedveztek napjaink előadóművészeinek: sokan kaptak ily módon lehetőséget arra, hogy az „örökzöldek” felvételével tegyék széles körben ismertté a nevüket. Szélesebb perspektívából tekintve: napjaink Beethoven-olvasatának megörökítésével egyúttal nagy szolgálatot tettek a jelen és jövő előadóművészet-történetével foglalkozóinak is.

Idén nyílt lehetősége Beethoven-felvétel készítésére az APARTE jóvoltából a svájci zongoraművésznek, Fabrizio Chiovettának is, műsorán az utolsó három szonátával. 

 

E kompozíciók olyankor is megkülönböztetett érdeklődésre tarthatnak számot, ha valaki Beethoven összes (32) zongoraszonátájának összkiadás-igényű előadására vállalkozik. A műfajnak ezeket a csúcsteljesítményeit illetően elkényeztetettnek tekinthető a zenekedvelő, hiszen megannyi rangos művész tolmácsolásában kerültek megörökítésre. Amikor új interpretációhoz jutunk, óhatatlanul is ott munkál a korábbi műismeret, a korábbi élmények megannyi tanulsága – ilyen szempontból tehát korántsem tekinthető „hálás”-nak a művész feladata. Felelősségét növeli annak tudata, hogy aki az ő felfogásában ismerkedik a művekkel, az első benyomás alapján jut alap-információkhoz.

Chiovetta kétségkívül nagyformátumú zongoraművész – korábbi felvételei alapján úgy vélhetjük, szívesen fogadja a kihívásokat és lelkiismeretes felkészüléssel igyekszik megfelelni nekik. Amennyiben nem idegen tőle a „deheroizálás” szándéka, sikerült is maradéktalanul megvalósítani az elképzeléseit. 

Immár történeti hagyománya van annak, hogy a kései Beethoven-szonátáktól különleges élményt vár a hallgató, néha mintegy próbára téve saját magát is, hogy képes-e ezeknek a különleges kompozícióknak az érdemi befogadására. Mondhatni, felkészül a „megrendülésre”, valamiféle „csodára”, ami egyszerre megunhatatlan és felfoghatatlan a számára, legyen szó atmoszféráról, a sajátos formák fokozatos megszületéséről, indulatokról, érzelmekről… 

Chiovetta mentes a hatásvadászat legcsekélyebb látszatától is, mondhatni, korrekt közvetítő kíván lenni a kottakép és annak hangzó élete között. Ily módon viszont eltekint attól a személyes „átfűtöttségtől”, amely az első pillanattól az utolsóig fogva tartja a hallgatót, s elhiteti vele, hogy a zene – „neki szól”. 

A szonátákat hallgatva ki-ki megannyi észrevételt tehet, éspedig a tételekre (témákra, stb.) vonatkozóan. Ám a belefeledkezés gesztusa nem adatik meg – például a legtöbb „cantabile” szerzői kérés csak oly mértékben valósul meg, ahogyan annak kiírása nélkül is megformálná az adott területet az érzékeny előadó. Talán a kompozíciókba vetett, túlságos bizalom eredményezi, hogy az előadó mintha kívül kívánna maradni Beethoven „varázskörén” – mintha megelégedne az előadási jelek korrekt betartásával, anélkül, hogy „miért”-jükre különösebb figyelmet fordítana. Érezhető viszont a produkció egészén, az egyes ciklikus kompozíciók megformálásán a tudatos koncepció – és az önmagában is figyelemreméltó, kitűnő pianisztikus teljesítmény hallatán aligha lenne jogos bármilyen korábbi (esetleg: széles körben érvényes) előadási jellegzetességeket. Korunkban egymás mellett élnek eltérő interpretációs felfogások – különböző időkből, más-más részéből a világnak. Áttekintésük: reménytelen vállalkozás. Ki-ki a maga által ismert interpretációs variációk közé helyezheti az újabb (előzmények nélküli, avagy konkrét előképre építő) elképzeléseket.

Az új felvételnél a pudingpróba a tekintetben működik, hogy nagyon is fogyasztható a műsor egésze – ugyanakkor nem kell félni attól, hogy megterhelné a hallgató „befogadókészségét”. Kis adagokban nem laktató – a katartikus hatást illetően pedig olyannyira „diétás”, hogy akár repetát is kérhetünk belőle. Nem fog megártani…

 

Kiadó: Aparte

Katalógusszám: AP238