Plasztikusan kidolgozott struktúrák

A kísérőszövegben maga az orgonaművész veti fel a (költői?) kérdést: „megint egy összkiadás-jellegű felvétel?”. Indokoltságát „előtörténetével” támasztja alá: először Brahms halálának centenáriumi évében, a szomorú évfordulóra való tekintettel Mindenszentek vasárnapjára időzítve (1997. november 2.) tűzte műsorra, majd a szerző születésének 175. évfordulója alkalmából (2008-ban, ekkor már a hagyomány értelmében ugyancsak november 2-án). Mindkét hangverseny helyszíne St. Florian bazilikájának Bruckner-orgonája volt. Ugyanitt került rögzítésre 2017 nyarán a felvétel anyaga is, amelyet Brahms halálának 123. évfordulójára időzítve jelentettek meg.

Fittler Katalin

Voltaképp két „főszereplője” van a felvételnek, Andreas Etlinger és a Bruckner-orgona. Az utóbbi történetéről részletes ismertetést kapunk Klaus Sonnleitnertől, aki az apátsági bazilika orgonistája és kántora. Andreas Etlinger annak idején a linzi Bruckner Konzervatóriumban tanult, másodorgonistaként rendszeresen játszott e hangszeren, amellett megannyi koncertet (és improvizációs estet) adott ugyanitt, s már korábban is készített itt CD-felvételt, tehát hasonlóképp alapos ismerője a hangszernek. Brahms orgonaműveivel diákkora óta foglalkozott – és maga is gesztus-értékűen hozzá kívánt járulni ahhoz, hogy Brahms és Bruckner korántsem felhőtlen kapcsolatát műveik utóéletével megszépítse.”Brahms meets Bruckner” felirattal a CD borítója is tartalmazza azt az árnyképet, amelyen kezet fog a két „B”. A Bruckner-orgonán játszott Brahms-művek után, bónuszként egy Bruckner-tétellel (C-dúr prelúdium) emlékezik meg az apátsági bazilika egykori orgonistájáról.

 

A Brahms-művek sorrendje nem követi a komponálás időrendjét: Nyitószámként a Korálelőjáték és fúgát halljuk (O Traurigkeit, o Herzeleid – a 2. verziót 1882-ből), majd az a-moll hangnemű Prelúdium és fúga tételpárt (1856), a középpontba a Tizenegy korálelőjáték került (1896, Op. posth. 122), melyet a g-moll Prelúdium és fúga követ (1857), a befejező szám az asz-moll Fúga 2. verziója (1864-ből). Kísérőszövegében Brahms orgonamuzsikáját Clara Schumann-nal hozza szoros összefüggésbe. A korálelőjáték-sorozatról, amely egyébként Brahms utolsó befejezett műve, azt tartja, hogy az Clara „halotti áldozata”. Itt Brahmsnak Schumann egyik lányához írt levelére hivatkozik. Konkrétabban hivatkozik egy Marie Schumann-nak írott levélre magyarul is megjelent Brahms-könyvében Dietrich Fischer-Dieskau (Berthold Litzmann könyvét nevezve meg forrásként), az Etlinger által idézetteket egyértelműen a Négy  komoly énekre vonatkoztatva (annál is inkább, mivel a küldemény mellékleteként vetette papírra). És jóllehet, Dieskau könyvének alcíme Élet és dalok, itt jutunk további információhoz a korálelőjáték-sorozat keletkezését illetően: „Ezek az orgonaművek egy fiatal zeneszerző ösztönzésére születtek: a huszonkét éves Max Reger küldte el neki ’J. S. Bach emlékének’ ajánlott op. 16-os orgonaszvitjét”. Brahms életművének ismeretében – utólag – voltaképp érthető, hogy miért nem látta el opusz-számmal ellenpont-tanulmányainak önálló kompozícióként legsikerültebb darabjait sem – és ehhez a személyes vonatkozások is hozzájárulhatnak.

Ami a hallgatnivalót illeti, jeleskedtek a felvétel technikai munkatársai: sikerült olyan hangzásképet rögzíteni, amilyenhez templomban csak ritkán jut a hallgató: akusztikailag ideális a tér, minden plasztikusan hallható. Etlinger visszafogottan regisztrál, nem alkalmaz szélsőséges dinamikákat, nem törekszik hatásosságra; plasztikusan kidolgozott struktúrákat hallunk. 

 

Kiadó: TYXart

Katalógusszám: TXA 16084