Pikánsan csípős
Amikor streaming koncertre szakosodott a pandémia idején a zenei élet, nem mindenki fordult a melankólia és a letargia felé. Lakatos Antal például komponálni és tervezni kezdett. Most ennek a mestertervnek egyik eredményeként vehetjük kézbe és tehetjük a lejátszóba az idén januárban megjelent Blue Chili című albumot.
Iván Csaba
Tony Lakatos jó döntéseket hozott karrierje során, hiszen az idő mindig őt igazolta. Akkor is, amikor meginvitálták Amerikából Frankfurtba az ottani rádió big bandjébe, meg akkor is, amikor a nemzetközi hírnevét megteremtő hesseni évtizedek után elbúcsúzott, mert úgy érezte, egy szabadabb és kísérletezőbb korszakba még érdemes belevágnia. Az aktív „nyugdíjas évek” (mióta ráér, rengetegen akarnak vele játszani) motivációját azonnal értjük, ha belehallgatunk bármelyik ez idő alatt megjelent saját lemezébe - ehhez talán a Standard Time a legjobb választás -, vagy a megosztókon megkeressük a frankfurti Jazzkellerben felvett egyik koncert részletét, mikor pazarul muzsikáló quintetjével játszik (melyben a névadó szaxofonoshoz a zongorista Michael Flugel mellett a Frankfurt Radio Big Band kötelékéből csatlakozott a trombitás Axel Schlosser, a bőgős Thomas Heidepriem és a dobos Jean Paul Hoechstadter). A hr-Bigband is szereti úgy definiálni magát, hogy elit, de nem elitista, a Tony Lakatos formáció is kreatívan újraértelmezett Joe Henderson, Lee Morgan és Wayne Shorter kompozíciókkal tisztelgett a jazztörténelem öröksége előtt, közben a modern trendek is megjelentek zenéjükben jó érzékkel kikerülve bármilyen olcsó kompromisszumot.
Ez a lemez azért kerül majd a lemezboltokban a kortárs klasszisok polcára, mert hatásosan megszólít egy szélesebb közönséget. Egyszerre idézik meg Coltrane-t, Sonny Rollinst, Coleman Hawkinst, miközben utalnak Seamus Blake-re, Joel Frahm-ra és Mark Turnerre is. Mint mikor egy mesterszakács meghívja otthoni konyhájába kollégáit, hogy készítsenek valami különlegességet saját örömükre a legjobb alapanyagokból, kedvenc pikáns fűszereit is hozhatja mindenki magával. A „lakoma” megszületését elősegítette, hogy választott lakóhelye Hessen tartomány 2021-ben neki ítélte a Jazz Prize-t az ottani kulturális életben játszott meghatározó szerepét elismerve. Az ezzel járó tiszteletdíj tette lehetővé a mesterterv újabb lépéseként azt, hogy elkészítsék a felvételeket az Emil Berliner Stúdióban tavaly április 10-én. A lemezen hallható Lakatos-kompozíciókat egyébként élőben is meghallgathatják az érdeklődők, mert az idén február végén elstartoló promóciós turné Münchentől Kölnig hét német nagyvárost érint majd, a bécsi Porgy & Bess után pedig a Fesztivál Színházban is fellép március 3-án a Tony Lakatos „Blue Chili” Quintet. A névadó szaxofonos mellett színpadra lép majd az orosz származású amerikai Alex Sipiagin (trombita, szárnykürt), zongorán közreműködik a Nicholas Payton formációjából is ismerős Danny Grissett, Gregory Hutchinson dobos, aki Roy Hargrove mögött vált híressé, és a régi játszótárs, Hans Glawischnig, a Frankfurti Rádió bőgőse. A lemezen hallható csúcsformáció lép tehát fel, zenészek, akik a hangszerükön a jazz anyanyelvét virtuóz technikával és gazdag „szókinccsel” beszélik.
A menüre a CD-t hallgatva nem lesz panasz, a nyitó és záró tétel, a „Rama IX” és a „Pocket Waltz” megadja az egész lemez hangképét, kortárs hard bop szól - elegánsabban avantgárd jazz free áthallásokkal. Néhol a komponista kikacsintva segít a címben egy utalással, hogy merre keressük a jazzvonatkozásokat, mint a „Mingus Diggs”, az „Eugen Choose The Shorter Way” esetében. Tony Lakatos igazi jazzkaméleon, nem utánoz, az amerikai jazzpaletta klasszikusainak szellemiségét és játékmódját kevesen érzik olyan kiválóan, mint ő. Ez határozza meg stílusát, egyedi tónusát, a technikai virtuozitás már csak grátisz. Michael Breckert eszünkbe juttatni „Zoots Suits”-t hallgatva, vagy megmutatni az „Amla Noc” előadásakor, hogy játszana el ma egy balladát Dexter Gordon – igazi bravúr. A címadó „Blue Chili” vagy a „Le Babe” jól illusztrálja, milyen az, ha egy atomcsapásmérő energiával rendelkező ritmusszekció, meg két egymáshoz nagyon passzoló, virtuózan bőbeszédű, a bravúrosan szökkenő swingelést nagyon értő fúvós játszik el egy témát. Azt is rögtön értjük, miért ragaszkodott Tony Sipiagin közreműködéséhez. Kevés trombitás képes azt a meleg tónust hozni, ami ennyire passzol a szaxofonja soundjához, reagálásai pedig élményszámba menően eredetiek. A pikáns „Easy Wish” győz meg végleg arról, hogy ez egy valódi jazz-gourmet kezébe való lemez.
Chris Potter, aki a jelenkori szűk szaxofonos elit beltagja, egy régi koncert emlékét idézi meg a lemezhez írt ajánlójában, mikor Al Foster bandájában először találkoztak a színpadon. Kiváló tónusú tenorosnak és remek hangszerelő komponistának tartja Tony-t. „Az album tökéletesen illusztrálja tehetségét. A dallamok fülbemászóak és jól felépítettek. A bandában nagy egyéniségek szerepelnek, de összjátékuk koncentráltsága az, ami igazán különlegessé teszi a felvételeket.” Aztán még hozzáteszi a nevünkben: „Köszönjük a sok szép zenét”.
Kiadó: Skip Records, 2023.