Perényi Miklós:„A mikrofon ne legyen feszültségteremtő tényező”

Az összefüggéseket kutatja szünet-szakadatlan – az összetartozó hangokat. Minden mű előadásakor arra törekszik, hogy belehelyezkedjen az adott zenei szövetbe, hogy megtalálja az eszményi tempót, és a lehető leghitelesebben, a szerző akarata szerint szólaltassa meg a kompozíciót. Perényi Miklós kilencévesen játszotta először Bach hat szólószvitjének egyikét. Készített már a sorozatból lemezfelvételt és DVD-t is, öt éve pedig két koncertre bontva adta elő a szviteket a Zeneakadémián. A csellóművésszel a Hungarotonnál megjelent újabb Bach-felvételéről, a tanítás legértékesebb pillanatairól, a zeneszerzőként szerzett tapasztalatokról beszélgettünk – valamint arról, miért nagyszerű még mindig Bachot játszani.

Réfi Zsuzsanna

Gramofon: Majd’ négy évtizeddel ezelőtt, 1981-ben született az első felvétele Johann Sebastian Bach szólócsellóra írt hat szvitjéből, ugyancsak a Hungaroton kiadásában. Mennyiben változott azóta a darabokról vallott elképzelése? 

Perényi Miklós: Több mint hatvan éve ismerem, játszom ezeket a műveket, azóta is folyamatosan vizsgálom az összefüggések mélyebb rétegeit. Az első szvitet már kilencévesen előadtam, a másodikat egy évvel később, és aztán sorra következett a többi. Számos tanárnál tanultam a műveket, de akárhányszor elővettem és előveszem, mindig olyan szemmel foglalkozom velük, mintha újdonságok lennének. Olyan kottába írom a megjegyzéseket, amelyekben nincsenek értelmezések bejegyezve. Anna Magdalena Bach kéziratának másolatát vettem mérvadónak – még akkor is, ha a kötőíveket nem vagy máshová írta, és emiatt nem lehet azokat mindig átvenni. Utána kell tehát gondolni, hogy a zene szövete szerint hogyan kell a hangokat értelmezni, csoportosítani. Akárhány hangversenyen ciklusszerűen eljátszom ezeket a műveket, újból és újból megkérdőjeleződhet vagy éppen igazolást nyer mindaz, amit korábban bejegyeztem. A tanítás során is észrevehetők új összefüggések a művekben, és ez a többféle tapasztalat egymásra rakódik. Az összefüggéseket keresem. A csellószviteknél a motivikus kapcsolat a többszólamúságból következik, de szerepet játszanak a tonális vonzatok is, és mindegyik szempont fontos. Itt nem annyira hierarchikusok a szólamok, mint a későbbi klasszikus irodalomban, s élvezetes dolog, hogy az embernek mérlegelési lehetősége van, hogy mindezt hogyan csoportosítja. Azért is nagyszerű élmény Bach zenéjét játszani, mert minden szólamnak van folytatása, és ez mindig megtalálható. 

G.: Egy-egy új felvétel esetén meghallgatja a korábbiakat? 

P. M.: Nem szoktam, mert mindig a pillanatnyi helyzetből és a bejegyzett gondolatokból, tapasztalatokból, felfedezésekből indulok ki. Belehelyezkedem az adott zenei szövetbe, és azt figyelem, hogy éppen melyik oldala tűnik fel a szólamvezetésnek és a hangnemi struktúrának. Bár általában nem hallgatom meg a korábbi lemezeimet, de amikor készülnek, többször is ellenőrizni kell azokat, montírozás után. A négy évtizeddel ezelőtti csellószvitek tempóira kíváncsi voltam, ezért a felvétel során kértem a stúdióban, hogy mutassák meg. A tempóknál az ember mindig arra törekszik, hogy megtalálja azt az eszményi pontot, ahol a legjobban „ül” a darab tempója, ami segít abban, hogy megjelenítse a tétel jellegét. Ez a tánctételek tempóira különösen vonatkozik.  Fontos a tempó, de közben lehetőség szerint a mű minden más rétegét is meg kell jeleníteni. Ez a szépsége Bach darabjainak, az akkordikus struktúrák mellett a lineáris többszólamúság állandó jelenlétét figyelhetjük meg. 

 

G.: Öt évvel ezelőtt két hangversenyen adta elő a hat szólószvitet. Hat a játékára, ha közönség előtt játszik vagy ugyanúgy muzsikál egy stúdiófelvételen is? 

P. M.: A stúdiófelvételnél fontos, hogy a mikrofon ne legyen feszültségteremtő tényező. A felvételen sok minden zavaró lehet, akár egy húrváltás is, így jobban kell figyelni. Olyan, mintha egy versenyautót vezetne az ember és jönnének a kanyarok. Itt is sokfelé ható, finom izommunkára van szükség, hogy elkerüljük az esetleges sallangokat. Felvétel közben feszesebb, koncentráltabb jelenlétre van szükség, de az az előnye, hogy megvan az ismétlés lehetősége is. Mert néha, ha az ember visszahallgatja a felvételt, akkor nyel egy nagyot, s azt mondja, legközelebb jobban fogom játszani, frissebben… Szívesen ismétlem többször a felvételt, szerencsére nem vagyok finnyás, hogy kikössem, csupán háromszor-négyszer vagyok hajlandó eljátszani egy-egy tételt a stúdióban. Ha nem vagyok elégedett, akkor a felvétel vezetőjével megbeszéljük, és készül még egy komplett anyag. Így a vágások száma is csökken. 

G.: Hiszen ahogy korábban már nyilatkozta: minden hangnak jelentősége van. 

P. M.: Erre törekszem. De ha már nem mondok ellent annak, amit a zenei szövet megjelenít, az már jó. Mindig a leírt zeneműre összpontosítok, hiszen a zeneszerző szándéka elsődleges. 

G.: Mennyiben hatnak egymásra a csellószvitek, ha egymást követően hangzanak fel? 

P. M.: A szvitek prelúdiumai nagyon különbözőek, mindegyiknek más a ritmusképlete, izgalmasak az egymás fölé és egymásba is rétegződő szólamok. Hogy hogyan fogadja a közönség, mennyiben hat rájuk másként, ha egy koncerten szólalnak meg, ezt nem tudom, mert ezzel előadóként nem tudok foglalkozni. Az viszont lényeges, hogy a publikum zavaró tényezőktől mentesen hallhassa az előadást. Hogy ne az egóból kapjon többet, hanem a valódi jelenlétből. A közönség nyugalmat  érdemel, hiszen azért ül be a hangversenyre, hogy meghallgassa – lehetőleg hitelesen – az adott művet. Sokszor csak megsejteni tudja a publikum, hogy milyen mélységű az előadás, amely azután transzcendens gondolatokat is ébreszthet benne. Zavarba hozza, felzaklatja a közönséget, ha ilyen mélység tárul fel egy darabban, azonban éppen azért ül be a hangversenyterembe. A katarzis felkavarhatja, de utólag biztosan hálás érte. Bach műveinél ezeket a mélységeket nem is kell mindig vastagon aláhúzni, elég csupán megjeleníteni. Ugyanis ha valamit nagyon aláhúzok, akkor a darab más vetülete kárt szenvedhet, és éppen ezért szintézisbe kell hozni a különböző rétegeit ezeknek a műveknek. Bach darabjai olyan anyagot jelentenek, amelyből rengeteget lehet felszínre hozni, és éppen ezért nem biztos, hogy például két év elteltével is ugyanúgy fogom ezeket a műveket játszani. 

G.: S ha egy növendék hozza a csellószvitek kottáját? 

P. M.: Bachnál az a helyzet, hogy annyiféleképpen játsszák, ahány tanár van. Valaki feketét, más fehéret mond ugyanarra, és ezt furcsának tartom, mert úgy gondolom, hogy mindig az optimumot kellene keresni. S ha megszületik egy darab, akkor annak koncepciója van – az, amit a szerző elgondolt, tehát annak kellene érvényesülnie. Azon felül már több szinten lehet megszólaltatni a kompozíciót. Sohasem erőltettem mereven a saját nézőpontomat a növendékeimre, mindig hagyom, hogy először játsszák a művet a saját elképzeléseik szerint, és csak azokat a pontokat jelzem, ahol érdemes más megoldást is megfontolni. Az nagyon jó, amikor mindez az együttes munka során magától gördül tovább, és hozza magával az újabb felfedezéseket. Másképpen inspirál, mint az otthoni gyakorlás. 

G.: Már több mint negyvenöt éve tanít. Gondolom a növendékekkel való munka is hat a beható elemzéseire, a saját zenei nyelvére. 

P. M.: Hosszú folyamat, amíg eljut addig az ember, hogy a tanítás során bármely műhöz spontán ötleteket adjon, megjegyzéseket tegyen, megossza a darabbal kapcsolatos megérzéseit. Ehhez idő és tapasztalat is kell. Ez szerencsére nálam már megvan és gyarapodik, a zeneakadémiai órák mellett a mesterkurzusokon is. A foglalkozásokon a legértékesebb élményeim azok, amikor elérzékenyülök. Amikor hirtelen felsejlik tanítás közben a mű szelleme. Ennek nagy jelentősége van, s ezek tényleg ajándék pillanatok, ha nem is mindennap fordulnak elő.  

G.: Pablo Casalsnak köszönhető, hogy a megérdemelt helyükre kerültek a csellószvitek, s a legendás muzsikus mesterkurzusaira ön is járt rendszeresen... 

P. M.: Sokszor fordultam meg nála 17 és 24 éves korom között, nagyon megérintett a művészete, mély élményt jelentett, és ez akkor rögződött. Azóta folyamatosan kutatok én is, s az egykori tanárok és tanulmányok lassan már a múlt ködébe vesznek. Saját magamat kell már hosszú ideje tanítanom, ehhez bizonyos tájékozódási pontot jelent mások munkája, a kollégák visszajelzése, amit érdemes megszívlelni. S persze az évek, évtizedek során valamelyest a hangsúlyok is változnak az értelmezéseimben. 

G.: A koncertezés és a tanítás mellett rendszeresen születnek szerzeményei is. Gondolom, mindez megint csak hat önre, mint előadóra is, és megerősíti abban, hogy minden hang mögött jelen legyen személyiségével.  

P. M.: Harmincéves korom óta komponálok. Volt, hogy kevesebb időm jutott rá, de mindig érdekelt, foglalkoztatott ez a munka. S ennek is köszönhető, hogy játék közben az ember jobban meghall valamit, jobban kiütközik egy-egy oda nem illő hang. Három éve írtam egy kvintettet, aminek most, a novemberi zeneakadémiai kamarafesztiválon lesz a bemutatója, s van egy vonós szeptett is, amin dolgozom. Emellett az utóbbi időben sokat foglalkoztam a Haydn csellóversenyeihez és egy zongoraversenyéhez írt kadenciákkal, amelyeket korábban készítettem. Ezeket most átdolgoztam, s ez szintén nagyon érdekes és hasznos stílustanulmány volt számomra a klasszikus összhangzattanról, és Haydn stílusával kapcsolatban is. Az ember összegyűjti a tapasztalatokat, megtanulja, hogy például egy harmóniafűzésben mit nem illik csinálni – még akkor sem, ha egyébként szabad lenne. A legszebb az, amikor már tudja, hogy mit lehet csinálni a hangokkal. De az sem rossz, hogy ha legalább addig jut, hogy mit nem...