Osztálykoncertek
Terentius Maurustól idézett „habent sua fata libelli” nemcsak könyvekre, hanem kottákra is vonatkoztatható. A szövegkörnyezetből kiderül, az írások sorsát az olvasók alakítják, az ő felfogóképességüktől függ életük, avagy tetszhaláluk. Henri Marteau 25. opuszának (24 Capricen für Violine und Klavier) sorsát Ingolf Turban vette a kezébe. Jobbára ismeretlen nevek, amelyek a hangfelvétel élményének köszönhetően megragadnak az emlékezetben. Továbbadásra érdemesek a kísérőfüzetből (és további hozzáolvasásokból) szerzett értesülések, afféle „nem mese az, gyermek” gesztussal.
Fittler Katalin
Henri Marteau (1874-1934) német-francia hegedűművész (virtuóz) és zeneszerző, akinek textilgyáros apja lelkes amatőr hegedűjátékos volt, anyja pedig Clara Schumanntól tanult zongorázni. A csodagyerek-karrier 10 éves korában kezdődött, amikor szülővárosában, Reimsben mintegy 2500 fős közönség előtt debütált. Vendégszereplés Bécsben, Londonban, tanulmányok a párizsi Conservatoire-ban, két turné az USA-ba – mindez 20 éves koráig!
1908-ban őt hívták meg a berlini Zeneművészeti Főiskolára Joseph Joachim utódaként, s ezzel ígéretes pedagóguspálya vette kezdetét. De jött a világháború, amikor internálták (a franciák német, a németek francia kémnek tartották), svédországi tartózkodást követően felvette a svéd állampolgárságot (talán erre vezethető vissza, hogy „világpolgárnak”tartják).
Konzervatóriumok sorában tanított, miközben nyaranta odahaza, a lichtenbergi házban nyári akadémiákat tartott, egészen a haláláig. 1982-től ismét szemináriumok színhelye lett a Haus Marteau, ahol a mesterkurzusok nemzetközi résztvevői zárókoncerttel emlékeznek Marteau-ra. Erős gyökerű hagyomány, amely mégis némiképp perifériára kerül a rendezvények sokasága által többszörösen „lefedett” zenei köztudatban.
A zeneszerzői, 45 számozott opuszt tartalmazó életmű megismertetésében jelentős szerepet vállal a Solo Musica, HausMarteau elnevezésű sorozatával, melynek keretében immár az ötödik album jelent meg, a borítón a szerző fotójával, diákjai körében. Fennmaradt a dokumentuma, hogy Lipcsében olyan koncertet adott diákjaival, amelynek műsorán caprice-sorozatának darabjai is szerepeltek. Ez inspirálhatta Ingolf Turbant, hogy 12 tanítványával az opusz egészének megszólaltatására vállalkozzon. Ráhangoló bevezetőjében a művésztanár (2006 óta a müncheni főiskola professzora) felidézi, hogyan került kapcsolatba Marteau eme művével. 19 éves volt, amikor Dr. Günther Weiss (zenetörténész, főiskolai tanár) azzal adta neki a kotta kópiáját, hogy válasszon ki belőle kettőt, mert tervezik az opusz felvételét, a legkiválóbb főiskolások előadásában. A felvétel ugyan meghiúsult, de a zenei élmény megmaradt – és amikor évtizedekkel később szóba került a kompozíció, feltámadt! És jött az ötlet: saját növendékeivel (köztük doktorandusz-hallgatókkal) hangversenyen megszólaltatni az Opusz 25-t. Rögzítették a 2017. december 12-én a müncheni Zeneművészeti Főiskola nagytermében rendezett hangversenyt, s 2019. október 7-én egy kisebb rendezvényt ugyanott. Ebből készült a két korongot tartalmazó album, amelyen Turban három caprice-szal maga is közreműködik (mintegy 13. növendékként). A zongorakísérő: Tomoko Nishikawa.
A kiadvány kivitelezésén érződik a szeretetteljes műgond. A kísérőfüzet olvasásakor már-már gyanús a sok elismerés, dicséret, az opusz ismertetésénél már-már megmosolyogtató a körültekintés, amellyel széles-sokrétű zenetörténeti kontextusba kívánják helyezni. „Elszámolnak” a címbeli capriccióval J. S. Bachtól Beethovenen keresztül Paganiniig, a kiadvány alcíme jó alkalmat kínál a liszti oeuvre-rel való összevetéshez (d’exécution transcendante), felemlítődik, hogy Paganini azonos műfajú sorozatától eltérően Marteau műve zongorakíséretes. És ha már említésre került Liszt neve, nem maradhat ki, hogy jóllehet „egyébként” a konzervatívabb Brahms-Reger vonalba sorolandó a szerző, a programzenei vonatkozások révén az északnémet iskola törekvései nem idegenek tőle. De nem haszontalan azt sem téveszteni szem elől, hogy e sorozat az 1919-es év termése…
Hallgatva a felvételt, a caprice-cím ellenére az etűd-jelleget érezzük dominálónak. Nemcsak azért, mert a programzenei cím mellett rendre feltüntette a szerző, hogy mely technikai feladatra fókuszál az adott tétel, hanem a hangzás alapján is. Némiképp pasztell-sorozat benyomását kelti – jóllehet, az előadók habitusából adódóan, eltérő intenzitású „tálalás” jut a daraboknak. Érdekes lenne – valamiféle „esélyegyenlőség” jegyében – egyazon tételt több előadásban meghallgatni…
Nem kétséges, rendkívül igényes feladatokat ad e darabokkal a szerző. A Terctanulmány, Szexttanulmány, Oktávtanulmány, Decimatanulmány esetében a legkisebb pontatlanság is azonnal észrevehető (akár intonációban, akár a párhuzamos szólamok dinamikájában). Vannak valamelyik fekvésben játszandó darabok (a Walzer vagy az Appassionato a 2. fekvést gyakoroltatja, a Nocturno a 3. fekvésnek ad terepet, az Impromptu vagy az Amerikai Toccata a 4.-nek, az Intermezzo az 5.-nek, a Tarantella pedig a 6.-nak, a soroza 19, darabja pedig a 7.-nek), máskor feltünteti az egyes darabok technikai „irányultságát”, ami egyébként többnyire hallatszik is (trilla- és tremolotanulmány, staccato-, flageolet-, pizzicato-, spiccato-, trilla-tanulmány), avagy tudatosan irányítja a játékos figyelmét (pl. húrváltásra vagy a differenciált vonóvezetésre). A vihar című záródarab meghatározása közelít leginkább a zenei anyag felől: Kromatikus tanulmány.
Nem vitás, hogy a koncert felvételének már a tudata is némileg „biztonságos” előadásmódra korlátozza a játékosokat, tehát a koncert afféle nyilvános felvétellé alakult. Csak kevesen mertek „kockáztatni”, odaadó jelenléttel muzsikálni. Ebben szerepe lehetett zenei előéletüknek is; mert másképp éli meg a helyzetet, akinek van gyakorlata a stúdiófelvételben, akinek most van lehetősége zenekari játékosból szólistává minősülni – s akkor még nem is számoltunk a habitusok különbözőségével.
Vélhetően „testhezálló” (1, 2 vagy 3) caprice jutott mindenkinek. Ezek között szívesen „venne levegőt” a felvétel hallgatója, ám szinte egymás sarkára lépve követik egymást (ki tudja, milyen meggondolásból).
Mint a zsáner- vagy karakterdaraboknál általában, vannak első hallásra „fülbemászó” kompozíciók, míg mások többszöri meghallgatás során kerülnek közel a hallgatóhoz. De éppen amiatt, hogy egyvégtében kényszerülünk végighallgatni 12 tételt mindkét korongon, a „slágerízű” darabok után közvetlenül következő egyértelműen „hátrányos helyzetbe” kerül. Még az előző élményének a hatása alatt állunk…
Némelyik előadó már az első hangjával vonzza a figyelmet (pl. Seika Koike a Nocturno esetében), máskor nemcsak megcsillan, de beragyogja az egész miniatűrt a humor (Johanna Rode tolmácsolásában az Impromptu-t), máskor boldogan regisztráljuk az uralkodó szűk dinamikai skálából való kitörést (Kateryna Yemets tolmácsolásában az Amerikai Toccata hallatán). Feltűnik az előadó érzékenysége a modulációk iránt (Mai Suzuki, az Intermezzo tolmácsolásakor – a Flageolett-tanulmány arról győz meg: „mindent tud”). A játékörömöt sugározza a legfiatalabb előadó (Bauerntanz), és egyértelműen telitalálat, hogy Bomi Songnak jutott a kifejezésteljes interpretációt igénylő Lamento. (És még lehetne részletezni a hallottakat, elemezve-kritizálva…)
Hegedűsöknek öntevékeny szakmai továbbképzéssel ér fel e darabok megismerése, kizárólag a hallásra hagyatkozva. Más kérdés, hogy számukra van továbblépési lehetőség: a kotta megszerzésével, egyik-másik (majd mind több) romantikus zsánerdarab gyakorlati megismerésével. Jó esetben megtanulásával, ideális esetben pedig repertoárba vételével.
Kiadó: Solo Musica
Katalógusszám: SM 348