Összhangban – interjú Bakó Levente trombitaművésszel

Mindig rengeteg energia volt benne. Zongoristának szánták, mégis egy fúvós hangszer virtuóza lett. Már 25 évesen megkapta a legmagasabb zenei kitüntetést, külföldön pedig számos versenyről hozott el díjat világhírű együttesével. Hangszer nélkül is magabiztos, ám a színvonalból akkor sem enged. Bakó Leventével, Liszt Ferenc-díjas, négyszeres Artisjus-díjas trombitaművésszel, karmesterrel, Nyíregyháza legfiatalabb díszpolgárával beszélgettünk.

Pájer Szabolcs

Immár több mint három évtizede szól az a bizonyos trombita, mely a közönségnek megannyi felejthetetlen pillanatot, megszólaltatójának pedig sikert és számtalan elismerést hozott. Hogyan került a hangszer közelébe?

Ez egy nagyon érdekes történet. Nyíregyházán, a mai Kodály Zoltán Általános Iskolában kezdtem tanulmányaimat, ahol negyedikes koromban kötelező volt a hangszerválasztás. Mivel elég hiperaktív – mondhatjuk úgyis, hogy rossz - gyerek voltam, ezért nehéz volt lekötni a figyelmemet. Azt javasolták, hogy tanuljak zongorázni, mivel a nagymamámnál volt egy pianínó, így iskola után otthon gyakorolhatok, ráadásul még szem előtt is vagyok. Apukámmal a Vikár Sándor Zeneiskola akkori elődjébe mentünk el beiratkozni, de ahogy beléptünk, megláttam egy posztert, amely egy trombitát ábrázolt. Furcsa, mert nem a szépsége fogott meg, hanem a praktikussága, tudniillik, hogy ennek a hangszernek összesen három billentyűje van, a zongorának pedig ugyebár sokkal több. Úgy gondoltam, hogy azt a három hangot gyorsan megtanulom, nem is kell sokat gyakorolni, aztán mehetek focizni a többiekkel. Persze otthon mindenki meglepődött, hiszen nem arra számított a család, hogy egy trombitával fogunk hazaállítani. Hála az égnek azonban hamar egymásra találtunk és kiderült, hogy tökéletes volt a választás, hiszen nagyon megszerettük egymást az ezt követő évtizedekben.

Bakó Levente (forrás: www.odz.hu)

Tízévesen már különdíjjal jutalmazták teljesítményét az Országos Trombitaversenyen. Miképpen emlékszik vissza az első nagyobb elismerést hozó megmérettetésre?

Nyíregyházán egy nagyon fanatikus trombitatanárnál, Nagy Gyulánál tanultam. Magázott minket, fiataluraknak hívott bennünket. Mondta, hogy itt van a Lubik Imre Országos Zeneiskolai Trombitaverseny, de ide csak úgy érdemes elmenni, ha minden szabadidőnket erre áldozzuk. Elkezdődött a munka, majd először Debrecenben kellett részt vennem egy területi selejtezőn. Ezen engem is beválogattak, többek között egy másik földimmel, Perlinger Tamással egyetemben. Ekkor azonban még nagyon kicsi voltam, nem várta el senki, hogy díjat kaphatok. Arányi György Lento című, körülbelül 30 másodperces nagyhatású darabját adtam elő. A zsűri elnöke, Varasdy Frigyes – aki a Zeneakadémia trombitatanára volt akkoriban – utólag, amikor már az osztályába jártam, mesélte el nekem, hogy már akkor megjegyzett magának, mert azt a rövid darabot állítólag olyan mély átéléssel játszottam, hogy nem engedhettek el díj nélkül.

Néhány évvel később az Országos Szakközépiskolai Trombitaversenyen már 2. helyezést ért el, a Művészeti Szakközépiskola és Nagy Gyula diákjaként. Emberileg mit adtak a középiskolai évek és a Tanár Úrral való közös munka?

A szakközépiskola volt az egyik legszebb időszaka az életemnek. Az általános iskola emlékei is kellemesek, de a szakiskola már sokkal izgalmasabb volt, hiszen az ember már kamaszodott, jobban odafigyelt a lányokra és a közösség, illetve a barátok is meghatározóbbak lettek. Azonban gyakran elkerültem a nagy bulikat, sokszor otthon unszoltak, hogy menjek már kicsit szórakozni, mert állandóan a gyakorlás kötött le. Mindezt azonban nem stréberségből csináltam, csak egyszerűen annyira bevonzott ez az egész dolog, hogy sokszor nem vettem észre, hogy már este kilenc óra van. Csodálatos négy évet töltöttem a nyíregyházi Művészeti Szakközépiskolában, fantasztikus volt a közösség, emellett pedig remek tanároktól tanulhattunk. Nagy Gyulának rengeteget köszönhetek, nemcsak szakmailag, hanem emberileg egyaránt, mert nagyon nehéz tanítványa voltam. Sokszor iszonyatosan beképzelten viselkedtem, hiszen már nagyon korán tudtam magamról, hogy ügyes vagyok. Ezért nagyon megterhelő feladatokkal kellett engem bombázni ahhoz, hogy azt érezhessem, még közel sem vagyok annyira jó. Problematikus is voltam, rengeteg kérdést tettem fel, sosem voltam sablonos, bólogatós, nagyon szerettem érdeklődni.

A lelkesedésnek meg is lett az eredménye, hiszen a különdíj után 1993-ban már a képzeletbeli dobogó második fokára is felléphetett.

A szakiskolai verseny egy nagyon komoly megmérettetés a mi szakmánkban, leginkább a lóvásárhoz tudnám hasonlítani. Eljönnek a főiskolai tanárok, hogy megfigyeljék kivel érdemes foglalkozni. Abban az évben nagyon kemény mezőny volt a Miskolcon megrendezett versenyen. Varasdy Tanár Úr megint itt volt a zsűriben, utólag el is mondta, hogy várta is az én produkciómat, kíváncsi volt arra, hogy mennyit fejlődtem a pár évvel korábbi első találkozásunk óta. A döntőben egy erős csapat került össze, hiszen ott volt a legendás Boldoczki Gábor, a ma már világhírű trombitaművész, aki a legnagyobb fesztiválokon, többek között a Salzburgi Ünnepi Játékokon szerepel, szólótrombitásként pedig több lemeze is a legnagyobb kiadóknál jelenik meg. Ő már ezen a versenyen is kiemelkedett az indulók közül, így nagyon megérdemelten vihette haza az első díjat. Én mögötte a második helyet szereztem meg, amivel már annyira a figyelem középpontjába kerültem, hogy Varasdy Frigyes jelezte is, hogy szakfelügyelőként már szívesen foglalkozna velem. Ez a megmérettetés tehát a karrierindítás szempontjából mindenképp meghatározó pillanat volt.

A nyíregyházi tanulóéveket követően 1995-ben a főváros és a Zeneakadémia lett az új otthona, Varasdy Frigyes pedig az új mestere. Milyen légkör fogadta az új közegben?

Nagyon hálás voltam azért, hogy a tizenéves időszakomat Nyíregyházán tölthettem. Utólag jöttem rá, hogy milyen klassz dolog is volt, hogy otthon lakhattam, családi körben lehettem, és lehetőségem volt egész nap gyakorolni is. Amikor felkerültem Budapestre, nem is gondoltam volna, hogy mennyire kinyílik a világ. A Zeneakadémiát szokták a zene templomának is nevezni, de nemcsak az impozáns épület miatt illik rá ez a jelző, hanem azért is, mert minden este a világ legjobb művészei és a legjobb magyar zenekarok koncerteznek ott. Ezekre a koncertekre mi ingyen bemehettünk és hallgathattuk, hogy a francia trombitaművész, Maurice André vagy akár Schiff András a zongorán milyen művet ad elő. Itt formálódott leginkább a zenei ízlésvilágom, hiszen olyan élményekkel gazdagodtam, melyek meghatározták az egész pályámat. Diákként már felnőttesebben kezeltek itt minket, európaibbá tették a játékunkat. Varasdy tanár úrral nagypapa-unoka viszony alakult ki közöttünk, nagyon szerettük egymást, ma is együtt zsűrizünk a róla elnevezett országos főiskolai-egyetemi trombitaversenyen.

Pályájának egyik meghatározó pillanata volt, amikor friss zeneakadémistaként megalapította az EWALD Rézfúvós Együttest, melyet ma már szerte a világon jól ismernek. Honnan jött az ötlet?

Ez még Nyíregyházán kezdődött. Általános iskolában csináltunk egy rézfúvós kvintettet és már akkor nagyon megszerettem ezt a formációt. Amúgy is a csapatmunka megszállottja vagyok: létrehozni együtt dolgokat, közösen megélni a nagy örömöket és a nagy kudarcokat. Amikor felkerültünk a Zeneakadémiára arról volt szó, hogy ez az ötös összeáll. De nem mindenkit egyszerre vettek fel, csak Jámbor Krisztián barátommal kerültünk be együtt. Mondtam neki, hogy szeretném, ha ez az együttes a világ élvonalába kerülne. Mivel gyerekkorunk óta már annyi időt töltöttünk együtt, ezért azt mondta, szeretne külön utakon járni, és ekkor jött a kvintett ötlete. Tarkó Tamás lett a másik trombitás, akivel 1993-ban ismerkedtem meg, a már említett miskolci trombitaversenyen. Az első cél 1996-ban az volt, hogy kellőképpen összekovácsolódjunk, majd pedig elinduljunk a nemzetközi versenyeken. Ez jól is sikerült, hiszen két évvel később megnyertük a műfaj legrangosabb világversenyét, a Nemzetközi Rézfúvós Kvintett Verseny első díját a franciaországi Narbonne-ban. Fantasztikus volt, berobbantunk a nemzetközi mezőnybe, hirtelen nagyon ismertek lettünk.

Ewald Rézfúvós Együttes (forrás: www.ewald.hu)

Az ezt követő három évben három kontinensen is megmutathatták tudásukat. Megszerette a vándorzenész életmódot?

Ez idő tájt 21 évesek voltunk, ilyen korban pedig teljesen természetes, hogy szívesen utazik az ember. 35-37 éves korunkig ez végig is kísért minket. 2014-ben éppen Minszkben léptünk fel, amikor felvetettem a fiúknak: ha komolyan ezt szeretnénk csinálni, akkor nincs mese és még 20 évig folytatnunk kell, nem lehet más mellette. Döntenünk kellett. A kamaraegyüttes a szimfonikus zenekarral ellentétben utazós műfaj. Közeledett a negyedik X, el kellett gondolkoznunk, mit szeretnénk a jövőben. Mivel tudtuk, hogy előbb-utóbb mindenkinek lesz családja, ezért elhatároztuk, hogy 17 év után, az évi 50-60 koncertet lecsökkentjük 20-ra. Most ennyi koncertet vállalunk, emellett pedig vagy zenekarban, hivatásos együttesben játszunk, vagy pedig tanítunk, sőt, van aki – hozzám hasonlóan – mindkettőből kiveszi a részét. Egy idő után az évek hozzák magukkal azt, hogy merre szeretne menni az ember, úgy érzem jó döntést hoztunk. Nagyon sokat koncertezünk itthon is, de most már csak akkor, amikor mi szeretnénk. 20 évig mindig mások mondták meg, hol, mit, hogyan és kinek játszunk, most már jólesik, hogy ezt mi határozhatjuk meg.

A nemzetközi versenyek díjai mellett itthon is sikerült maradandót alkotnia, hiszen az Artisjus-díjak mellett megkapta a legmagasabb zenei kitüntetést, a Liszt Ferenc-díjat is.

Emlékszem a pillanatra, amikor az egész kezdődött, tudniillik az egyik tanárom említette nekem úgy 2002 tájékán, hogy felterjesztettek minket Liszt-díjra. 25 évesen? Teljesen le voltam döbbenve, hiszen általában 40-50 év között szokták kapni ezt a kitüntetést. A műfajban óriási elődeink voltak, például a Budapesti Rézfúvós Együttes a 70-es években, de akkor még elég volt egyetlen nemzetközi verseny a világkarrierhez. Nekünk azonban már nehezebb dolgunk volt, hiszen a század végére felhígult a szakma. Narbonne után azonban annyi versenyen vehettünk részt, amennyin előtte egy magyar rézfúvós együttesnek sem sikerült. A siker után rögtön felfigyeltek ránk, rengeteg szakmai találkozóra hívtak bennünket, a magyar szerzők pedig elkezdtek darabokat komponálni nekünk. Ahogy azonban akkor, úgy ma sem tulajdonítok nagy jelentőséget a díjaknak, így erre az elismerésre sem számítottam. Természetesen borzasztóan örültem, amikor kiderült, mert zenei kategóriában ez a legmagasabb, ami adható. 25 évesen átvenni egy ilyet, hát mit ne mondjak, derekasan kihúztuk magunkat. Mindazonáltal akkor is úgy voltam vele, hogy öt percig lehet örülni, de utána óriási felelősség van rajtunk. Amint egy koncert előtt meghallja a közönség a méltatásunkat, hatalmas elvárás lesz velünk szemben és ennek mindenkor kötelességünk megfelelni.

Repertoárjukban a reneszánsztól a könnyűzenéig valamennyi zenei stílus fellelhető. Melyik áll Önhöz a legközelebb?

Egyértelműen a romantika. Bár ez is korfüggő, mert huszonévesen - valószínűleg a fiatalság miatt - teljesen hatalmába keríti az embert a romantikus életérzés, aztán az idő múlásával, észreveszünk olyan darabokat például Bach esetében, amit addig elengedtünk a fülünk mellett. Ennek ellenére azért magabiztosan tudom mondani, hogy a romantika a kedvencem, a mai napig ezt játszom legszívesebben a zenekarral és a kvintettel egyaránt. Bár a kvintett esetében 10-12 mű van egy hangversenyen, tehát ott lényegében mindenfélét kell játszanunk, hiszen a hallgatóságnak az a színes, ha virtuóz, érdekes, megható, pláne nálunk még emelkedett is, a végén pedig könnyűzenei csattanókra is szükség van, hiszen így komplex egy koncertműsor.

2009 óta a Szabolcsi Koncert Fúvószenekar karmestereként is tevékenykedik. Hogyan jött a trombita mellé a karmesteri pálca?

Ez teljesen véletlenül alakult így. Még 2000-ben Zsupos Gábor kürtművész kért meg arra, hogy vezényeljem le a diplomakoncertjét. Először nem tetszett az ötlet, de sikerült rábeszélnie. Felkészültem, pedig nem volt könnyű darab: egy Mozart-kürtverseny és a Richard Strauss II. kürtversenye volt benne. A kürtnek is nagyon nehéz, valamint egy komplett, nagy szimfonikus zenekar játssza. Ezen felül a végén volt még egy Wagner-fantázia, amihez Gábor összeszedte az ország szerintem legjobb 12 kürtösét. Nagyon jól sikerült, és akkor valahogy kedvet kaptam az egészhez. Évekig mindenki engem kért a rézfúvósokból, sőt fafúvósok, vonósok is megkerestek, hogy én vezényeljek nekik, valamint még a Pilisvörösváron megrendezett nemzetközi trombitaversenyen is azt kérték, hogy a Haydn-trombitaversenyt én vezényeljem végig. 2009-ben a Szabolcsi Koncert Fúvószenekarnál karmesterváltás volt. Felhívtam Suszter Csabát, az együttes vezetőjét, hogy esetleg jöhetnék-e én vezényelni. Beleegyezett, ezzel pedig elindult egy olyan gyümölcsöző szakmai kapcsolat, mely jövőre már 10 esztendős lesz. Nagyon boldogan megyek mindig, mindössze egyetlen feltételt kértem a tagságtól: amit színvonalban szeretnék nyújtani, azt tessék engedni nekem. A zenekar nem igazán játszott komolyabb darabokat, de belevetették magukat, és amatőrként ráéreztek arra, hogy milyen fantasztikus is egy koncerten, amikor a közönség jól érzi magát, a tagok számára pedig milyen felemelő érzést tud nyújtani az előadás.

Nyíregyháza történetének legfiatalabb díszpolgára lett 2018-ban. Mit jelent Ön számára ez a kitüntetés?

Először nagyon meghökkentem, mert úgy ahogy általában, ezúttal sem számítottam kitüntetésre, pláne nem a szülővárosomban. Mindenesetre nagyon örültem, de valahogy addig, amíg az átadó napja el nem érkezett, nem éreztem át teljesen a súlyát. Aztán amint felszólítottak a színpadra és megkaptam a nagy képkeretbe berakott díszoklevelet, elérzékenyültem. Ott álltam, ahol minden elkezdődött, a sok boldog gyerekkori emlék színhelyén, és nem is díjként gondoltam és gondolok rá ma is, hanem inkább szívmelengető gesztusra, mely hatalmas büszkeséggel tölt el. Megtiszteltetés, hogy olyan társaságba kerülhettem, ahol Krúdy Gyula vagy Balczó András is helyet szerzett magának.

Trombitaművészként vagy karmesterként látja magát 10 év múlva?

A versenyszerű trombitálást szerintem még maximum 10 évig lehet csinálni. Ez egy nagyon embert próbáló feladat, az idegrendszernek is megterhelő, hiszen ha egy trombitás rossz hangot fúj, azt mindenki észreveszi. A szánkkal és a levegővel képezzük a hangot, ez pedig folyamatosan változik: akár az időjárás, akár az izgalom, akár a gyakorlás hatással lehet a teljesítményünkre. Sportként tekintek rá, hiszen a futballista sem egyből a bőrt rúgja az edzésen, hanem először fut, gimnasztikázik, és bemelegíti az izmait. Nekünk is folyamatosan karban kell tartani magunkat, hogy amikor éppen kell, a trombita jól szólaljon meg. Ezért annak a reményében kezdtem el a fúvószenekart, hogy 10 év múlva esetleg szépen meghajolok, és utána, ha úgy gondolom, annak szentelem további életemet. Határozott válaszom azonban sosincs, hiszen a mai világban annyira gyorsan változik minden, hogy az ember inkább csak kijelöl irányokat, aztán meglátjuk majd, hogyan lesz tovább.