Örömzene a Cziffra Fesztivál nyitókoncertjén
Február 19-én, a MOM Kulturális Központban nyitotta meg kapuit a Cziffra György Fesztivál, a nyitóhangversenyről a Gramofon állandó szerzője, Fittler Katalin írt recenziót.
Fittler Katalin
Az idén harmadszor megrendezésre kerülő Cziffra György Fesztivál nyitókoncertjének az „anyaintézmény”, a MOMKult Színházterme adott otthont február 19-én. Ezúttal már fel kell tüntetni a helyszínt, mivel további két helyszín-intézmény is csatlakozott hozzá: a Zeneakadémia és a Müpa.
Mint korábban, ebben az évben is jó előre gondoskodtak a figyelemfelkeltésről, plakátok sokasága tette lehetetlenné, hogy bárkinek a figyelmét elkerülje ez a rendezvénysorozat és a tartalmi ismertetések sem hiányoztak, hogy ki-ki kedvére válogathasson.
Egy nyitókoncert mindig megkülönböztetett jelentőségű. Akkor is sejtteti a folytatás rangját, ha az megannyi szempontból (stilárisan, műfajilag) különböző. A tavalyi év értékeire-eredményeire utal, hogy szerepet kapott itt a Cziffra Fesztivál Kamarazenekara, ez a sajátos formáció, amely az örömteli együttmuzsikálást fő céljai között tartja számon. Sőt, volt olyan műsorajánló is, ahol ezt az estet az együttes hangversenyeként hirdették, jóllehet (nálunk többé-kevésbé ismert) neves szólisták is közreműködtek. S tették ezt méltán. Mert a fiatal, ám nemzetközi versenyeken sikeresen szereplő (tehát bizonyos szempontból szólista-rangú) muzsikusok képesek összecsiszolódott vonószenekari hangzást létrehozni. Remek alkalmazkodóképességgel, ugyanakkor intenzív jelenléttel muzsikálnak Kállai Ernő koncertmester partnereiként. Miként egy róluk szóló ismertetőben olvasni, „agilisan keresik azt az új zenekari hangzást, amivel egyéni hangzásvilágukat egy mederbe terelvén egy közös örömzenélést tudnak elérni”. Nos, nem tudom, ők hogyan érzik, megtalálták-e az „új zenekari hangzást”, mindenesetre játékuk valamennyi mű esetében „egy mederben” folyt, s a viharos tetszésnyilvánítás visszajelzés lehetett számukra, hogy teljesítményüket örömzenélésként élte meg a hallgatóság.
Balázs János (fotó: Kleb Attila)
A fesztiválnak kezdettől célja a legszélesebb körökben felkelteni az érdeklődést, amit a különböző műfajú esteken túl a színes műsor-összeállítással is biztosítani igyekszik. Így Mozart-divertimentóval kezdődött a műsor, Weber klarinét-kvintettjének vonószenekari verziójával folytatódott, a szünet után pedig Bloch Nigunja, Raveltől a Tzigane, befejezésül pedig (mondhatni, az est megkoronázásaként a Cziffra-repertoárt is megidéző Chopin-mű, az Andante spianato és nagy polonéz került előadásra.
A nyitóhangverseny szólistái a szlovén klarinétművész, Darko Brlek és a leginkább Svájcban és Írországban ismert-népszerű hegedűművésznő, Gwendolyn Masin voltak, játékukkal sokan a helyszínen találkoztunk először.
Darko Brlek mind művészként, mint vezető pozíciók betöltésével meghatározó szerepet játszik hazája zenei életében. Szakmai életrajza láttán elismeréssel adózunk, hogy jut ideje az előadó-művészetre, s kiváltképp, hogy ötven év felett is perfekten uralja hangszerét, tehát mindig-minden tudatos elképzelése nyomán csendül fel. És aligha csodálkozunk, hogy örömmel vett részt az ünnepi örömzenélésben. Igazi fesztiválprodukció volt, látványos és csillogó, amely ugyanakkor nem biztos, hogy maradéktalanul kielégítené a mű interpretációjáról konkrét prekoncepciókkal érkezőket. De itt és most nem ez volt a cél.
A hegedűsként bármely funkcióban kitűnő Kállai Ernő a második rész kezdetén átadta hangversenymesteri helyét pulttársának. Így is érzékeny kísérőre talált Gwendolyn Masin – bátran teljes szabadságot élvezhetett, biztos lehetett abban, hogy partnerei mindig pontosan követik őt. Masinnek nemcsak az öltözéke volt elragadó, őt magát is ragyogóvá tette briliáns technikájának hibátlansága, és az a közlésvágy, hogy az általa birtokolt szépséget megossza hallgatóival.
És végül az est fénypontja: Balázs János megörökítésre méltó szólójával a Chopin-muzsika mondhatni, megidézte a fesztivál névadójául választott muzsikusnak sokrétű, érdemekben gazdag pályájából a – minden bizonnyal számára is – legfontosabbat: az érzékeny pianistát. Méltán ünnepelte hosszasan a közönség.
És a teltházas érdeklődés azt mutatta: az élőzene barátai vállalkozó kedvűek, nem riadnak vissza sem a viszonylag ritka, sem a központból kieső koncerthelyszínektől. Persze, feltehetően sokan a fesztivál évről évre visszajáró, hűséges hallgatói voltak.