Ökölben a kéz

Honnan jöttünk, hová megyünk, jó irányba tartunk? – megannyi kérdés, amit hol tudatosan, hol tudattalanul, de évszázadok óta feltesz magának az emberiség gondolkodó része. Olykor, vészhelyzet esetén ezek a kérdések felerősödnek, olyanokhoz is eljutnak, akiket egyébként egy zsák krumplival is meg lehet vásárolni. És vészhelyzetekből mindig kijut – erről maga az önsorsrontó emberiség tesz újra meg újra. Az elmúlt években, amíg egy ámokfutó autokrata háborút nem robbantott ki más autokraták nagy örömére, ezt leginkább klímaválságnak, vagy legutóbb pandémiának neveztük. Hiába figyelmeztettek a tudósok, hogy a globális világban eljött a járványok ideje, amíg ez a koronás el nem kezdett garázdálkodni, nem hittünk nekik. És a világjárvány elvégezte a maga dolgát: pusztított, rombolt, bizonytalanságot és félelmet szült, amit megint más autokraták – vagy ugyanazok? – remekül ki is használtak. De a kínzó kérdéseket megint csak föltettük: honnan jöttünk, hová megyünk?

Bányai Gábor

A művészetnek – bár nehéz ezt elfogadnunk -, nem az a dolga, hogy válaszokat adjon. Az a nagy csoda, ha jól fogalmazza meg a kérdéseket. A válaszokat szerencsés esetben tudósok találják meg, szerencsétlenebb társadalmakban a ki tudja hogy választott vezetők hazudják ki. A művész azonban marad a kérdéseknél, azt remélve, hogy gondolkodást és érzést indít el a befogadóban, rákényszerítve őt újabb és újabb kérdésekre, melyek mögül ha válasz nem is, de legalább egy követhető irány kirajzolódik majd. Napjaink egyik koronázatlan énekes királynője, Joyce DiDonato csodás operai szereplései mellett évek óta azzal küzd, hogy mentális nyomot is hagyjon maga után. Ezért hát történeteket kezdett mesélni. Olykor csak egy-egy színházi vagy dalbéli szerep-szereplő bőrébe bújva, máskor egy teljes projektben elbeszélve, mi jutott eszébe, miközben megállt a nagy rohanásban, amit életnek csúfolunk. Ilyen volt 2018-ban a War and Peace című programja, ilyen lett most legutóbb az Eden címet viselő projektje.

Ez utóbbit eredendően a klímaválság ihlette: a klímaválság, a környezet rombolása, ami magának a világjárványnak is egyik kiváltó oka (volt és lesz). Az énekesnő így fogalmazott: „Napról napra egyre jobban bízom a minket körülvevő természeti világ tökéletes egyensúlyában, lenyűgöző misztériumában, irányító erejében és abban, hogy az anyatermészet mennyi mindent taníthat nekünk. Az Éden arra hív, hogy visszatérjünk a gyökereinkhez, hogy megvizsgáljuk, valóban annyira mélyen kapcsolódunk-e a magunk tiszta lényegéhez, amennyire csak képesek vagyunk, hogy belülről teremtsünk új édent, és a jövőnk érdekében elültessük a remény magjait.” Az Éden eredendően egy zenei-színházi projekt, amelyet öt kontinens 45 helyszínére visz el DiDonato és csapata: a hazai bemutatót magam is végigcsodálhattam. Az egymásra épülő zeneművek a 17. századtól a 21. századig idézik meg azt a zenei harmóniát, ami talán segíthet visszatalálnunk rég elvesztett egyensúlyunkhoz a világban és bensőnkben egyaránt. Ives invokációja után – melyben a zenekari szövet, a vonósok nem evilági hangzása fölött a trombitaszólam fogalmazza meg a kétségeket, de ezúttal a trombitát az énekes 24 karátos hangja helyettesíti, szavak nélkül fogalmazva meg a darab címe szerinti megválaszolatlan kérdést – Rachel Portman kortárs dalában (a verset Gene Scheer írta) ébredünk a világ első reggelére, hogy aztán Mahler egyik Rückert-dalában illatokban fürödjünk, Marini 17. századi scherzójában Krisztus születésének csillagfénye köszönt ránk, a Mozart-kortárs Mysliveček áriája az igazság angyalát idézi meg... aztán megint visszatérünk a 20. századba, a természethez Copland dalában, majd megint négy évszázad vissza, Valentinihez és Cavallihoz... és táncolunk tovább egyensúlyozva a szakadék szélén, Gluck őrjöngését Händel reménye követi, majd elvonulunk a világ zajától Mahler egy újabb Rückert-dalával, szerelembe menekülünk Wagnerrel... és megint Händel adja a végső szót, az Ombra mai fu csodálatos largója hoz békét és megnyugvást…

 

 

Elképesztően erős a projekt és a lemez narratívája (még ha a színpadi előadás és a CD anyaga nem száz százalékban fedi is egymást) – idézzük megint DiDonatot: „Ez az Éden. Egy pillanat, amikor egyszerűen csak jelen lehetünk. Nincs szükség cselekvésre. Csak be kell lépnünk ebbe a térbe, és emlékeznünk kell rá, hogy mindig itt van nekünk.” A cd ezt a rácsodálkozást, azt a pillanatot fejti ki és rögzíti, amikor hagyjuk magunkból előtörni az elveszett gyermeki ártatlanságot. Az előadásban persze cselekvés is van: a fények, a táncosok mind ezt segítik, ahogyan a záró gesztusként meghívott gyerekkarok is (minden helyszínen az adott ország kórusa), meg a kiosztott virágmagok (melyeket magam is elültettem már a kertemben). De akkor is a zene a legfontosabb mondandó. Az elveszett és megtalált harmónia. Hogy a barokk muzsika tökéletesen szól, abban semmi meglepő: mind az énekesnő, mind a Maxim Emelyanychev (a pesti elődáson Madaras Gergely) vezényletével egészen pompásan játszó Il Pomo d’Oro esetében a zsenialitás az alap – bár érdemes megjegyezni, hogy míg a felvételen DiDonato szinte hibátlanul énekel minden pillanatban, az élő előadásban hál’isten nem volt tökéletes, olykor felülintonált, a koloratúra-bravúroknál is fontosabb volt a narratíva maga. A CD romantikus és kortárs anyaga amolyan kirándulás inkább az előadóktól – de egyszer szívesen hallgatnék teljes Mahler- vagy Wagner-dalciklust is tőlük. 

Amikor híre ment DiDonato koncept-albumának, sokan cinikusan, de legalább kétkedve fogadták, azt érezve, hogy ez egy spektákulum, semmi több, mások meg a megjelenés után kérdőjelezték meg a koncepciót, mondván minden darab előadása tökéletes, de az időbeli ugrálásokat, a szerkesztést semmi sem indokolja. Nos, számomra éppen az előadás, és különösen az Erato felvétele bizonyítja, hogy a narratíva, a koncepció, az üzenet semmit nem szorított háttérbe a zenét illetően: ez a 69 percnyi zenei anyag tökéletesen koherens, megindító és magasba röptető. Ahogy Utassy József magyar költő fogalmazta egykoron: Végül is mondd, miért utálod, hiszen igaza van a kölyöknek, ki térdig gazban jár, s ujjáról hétpettyes örömet röptet... Gyönyörű album, gyönyörű zenék, gyönyörű hang – gyönyörű-gyötrő narratíva és kérdések kíséretében.

DiDonato is beemelt a CD anyagába egyet Wagner Wesendonck-dalaiból: mert a szerelem is lehet Éden, és persze lehet Pokol, a szerelem is lehet kérdés, és ritka esetekben válasz is. A kolléganő, az ugyancsak csodahangú mezzo, Elīna Garanča, ha nem is egy projektbe beépítve, de ugyancsak a magány és a világ kínzó kérdéseit megfogalmazva a teljes ciklust elénekelte 2020 augusztusában a Salzburgi Fesztiválon. Már javában tombolt a pandémia, gyakorlatilag megszűntek az élő koncertek, helyüket a digitális streamek vették át, ezért furcsa és szokatlan módon került sor az előadásra – mára sajnos megszoktuk ezt... Minden szerencsés nézőnek, aki személyre szabott jeggyel bejutott a Festspielhaus nézőterére, maszkban kellett ülnie, és megfelelő távolságot is kellett tartaniuk egymástól a járványügyi előírásoknak megfelelően: mondhatnánk, a hatalmas nézőtér hirtelen intim  kamarateremmé változott. Ezt az előadást rögzítette a DG, ez adja a Live from Salzburg című lemez első felét. Az eredetileg zongorára és női hangra írott darabok ezúttal Felix Mottl hangszerelésében szólalnak meg - a Bécsi Filharmonikusokat Christian Thielemann vezényli.

Egy salzburgi újságíró azt írta Garanča előadásáról, hogy van annyira gyönyörű, amennyi ahhoz kell, hogy térdre boruljunk előtte. Mások a bársonyos mezzóját, kiejtésének-artikulációjának szépségét dicsérték, kiemelve varázslatos pianóit. Nem tagadom, én is nagyon szeretem őt – bár néha, egy-egy operai szerepben kicsit hidegnek találom, de egy perccel később már megint lenyűgöz. Ahogyan ezúttal is. Hiszen az egyik legnagyszerűbb kortárs dalénekes.

 

 

Nem tudom, vajha megtörtént-e, szárba szökkent-e Wagner és Mathilde Wesendonck (az ő versei ihlették az 1862-ben komponált öt dalt, melyeknek tán óvatosságból a mecénásként ismert Erdődy Lujza grófnő volt a címzettje) házasságtörő szerelme egykor – de hogy ez a gonosz, önző kis törpe micsoda érzelmeket tudott megmutatni a zenéjében (pedig esküszöm, Mathilde csapnivaló költő szerintem), az mindig ámulatba ejt. Ezek a szerelemről hol nyíltan, hol rejtve valló dalok, melyek egy akkoriban viszonylag új műfaj, a zenekari dalciklus előfutárai, különösen a hangszerelt változatban, már a Trisztán földöntúli-éteri szépségét és mélységét előlegezik: azt a mentsvárat, ahol mindannyian szeretnénk a magunk édenét megtalálni, járvány ide, világégés oda. Garanča egyszerre intim és a végletekig intenzív az előadás során. Olyan mélyre nyúl a saját lelkébe, hogy olykor már szinte elszégyellenénk magunkat, hogy ezt kihallgatjuk. Poézis és melankólia, szenvedély és lemondás találkoznak ritkán hallott tökélyben. A hiányos nézőtér csendjében ez az intimitás fölerősödik, páratlan élményt kínálva a magamfajta belopódzónak.

Egy évvel később Salzburg ismét létrehozta a csodát: énekesnő és karmestere ezúttal Mahler nem kevésbé expresszív és érzelmileg túlfűtött Rückert-dalciklusát szólaltatta meg koncerten (ez adja a CD második felét). Bár ezek a darabok valójában nem alkotnak dalciklust – Mahler a Kindertotenlieder mellett még öt Rückert-költeményből írt dalt, zongorára és énekhangra, négyet zenekari kísérettel (így hangzanak el a felvételen is, ötödikként pedig a Puttmann hangszerelte Liebst du um Schönheit) -, sem történeti, sem hangnem összefüggés nincs az egyes dalok között, az egyes szám első személyű megszólalás, a rendkívül személyes mondandó mégis összefűzi őket, legyen szó akár méhecskékről, akár lengedező illatokról (DiDonato lemezén is szerepel ez a dal), akár az éjfél halálos borzongást hozó magányosságáról és misztikumáról, akár a zeneszerző felesége iránt érzett szerelméről vagy éppen a világtól való elvonulásról, a világból való idilli kivonulásról (ez utóbbi az Éden egyik záróköve is). 2021 nyarán is a járvány határozta meg a nézőközönséget: ugyan még mindig maszkban, oltással vagy védettségi igazolvánnyal lehetett csak belépni a koncertterembe, de már teltház volt. A kiéhezettség izgalma ott lebeg mindvégig az egyébként parádés hangfelvételen: az énekesnő ezúttal is a szöveg és a zene legmélyére hatol, minden hang, szó, gesztus fontossá válik, olyan mélységekbe látunk, ahová stúdiófelvételek sterilitásában csak nagyon-nagyon ritkán. 

Ez a két élő koncert (mindkettőn egy-egy szimfónia előadása követte a dalokat, de a CD csak ez utóbbiakat adja közre) minden bizonnyal történeti jelentőségű. Azzá teszi a járvány, mely lehetetlenné tette sokáig az élő élményt, és azzá teszi az a kimagasló zenei megvalósítás, mely Garanča pályáján is mérföldkőnek számít. És nem csupán az övén. Talán még soha nem tudtam ennyire szeretni a karmestert: Thielemann a nagy gesztusok mestere, most a bécsiek élén mégis képes egy nagyzenekarral is kamarazenei intimitást elérni. Tökéletes az együttműködés a szólistával, sosem bomlik meg az egyensúly, bravúros összhangban marad a visszafogott hangzás és a sistergő dinamizmus. Mikroszkopikus pontossággal van kidolgozva minden részlet, hogy aztán a mindent elsöprő élet győzedelmeskedjen. Gyönyörű előadások, minden bizonnyal etalonná lesznek e művek interpretálásában.

A DiDonato-lemezen hallható Rachel Portman-dalban hangzik el ez a szövegrészlet: Tépett térkép van ökölbe szorított kezemben, rajta megjelölve, hogy hol jártam már, és hová akarok még elmenni – De a pillanat egyetlen térképen sincs rajta. Mert ez, a pillanat (talán maga az Éden?), a megannyi megválaszolhatatlan, intim és érzelmes kérdés például ezen a két lemezen van. De ezeken ott van!!! Hallgatva őket már könnyebb lesz rájönnünk tán arra is, hogy hová tartunk – a világban a világgal vagy annak ellenében, szerelemben, járványban, békében és háborúban. De mindig: ökölbe szorított kézzel imádkozva ki-ki a maga Istenéhez.

 

DiDonato: Eden

Kiadó: Erato, Warner Classics

Katalógusszám: 9029646515

 

Garanča-Thielemann: Live from Salzburg

Kiadó: Deutsche Grammophon

Katalógusszám: 028948619290