Nemes egyszerűség és csendes nagyság

Kimagasló kamarazenei album jelent meg nemrég egy számomra eddig ismeretlen kiadónál: Le Palais des Dégustateurs. Schubert zongoratriói szólalnak meg jeles előadókkal, igazán ideális előadásban. Három, nem akármilyen hátterű zenész állt össze a felvételhez. Robert Levin zenetudós és zongorista, akit rekonstrukcióiról, valamint igen jó historikus lemezfelvételeiről ismerhettünk. Christopher Hogwooddal Mozart összes zongoraversenyét rögzítette, Sir John Eliot Gardinerrel Beethoven zongoraversenyeit, s ő játszott azon az igen érdekes lemezen is, melyen Beethoven II. szimfóniájának és IV. zongoraversenyének kamarazenei letétjeit tartalmazta. Noah Bendix-Balgley korábban a Pittsburghi Szimfonikus Zenekar hangversenymestere volt, ma a Berlini Filharmonikusoké. Peter Wiley tizenkét évig volt a Beaux Arts Trio csellistája, majd nyolc évig a Guarneri Quarteté. 

Zay Balázs

A két zongoratrió nem tartozik Schubert gyakran játszott művei közé, több figyelmet érdemelne, de ez sok más kamarazenei alkotás esetében is így van. A B-dúr triót még inkább játsszák, az Esz-dúrt még kevésbé, pedig sem marad el tőle, különösen, ha kivételesen csodálatos II. és IV. tételére gondolunk. 

Edle Einfalt und stille Größe. Azaz: Nemes egyszerűség és csendes nagyság - mondta a klasszicizmusról Winckelmann. A híres mondás alkalmazható Schubert művészetére is, és erre az interpretációra is. Levin, Bendix-Balgley és Wiley előadása éppen azért kiemelkedő, mert az, amit e mondás takar, rá is jellemző. A két alkotás Schubert élete végén keletkezett. Hosszú, hosszasan elidőző kompozíciók ezek. Talán ez is szerepet játszik abban, hogy népszerűségük szintje messze kvalitásuk nívója alatt van. Legtöbb esetben ez a helyes Schubert-előadás kulcsa is, vagy legalábbis a művek szívéig legközelebb jutó interpretációé. 

 

 

A B-dúr triót elő lehet adni romantikusan, hevesen megmozdulásokkal, telt hangzással. Ez sem inedakvát, ilyen David Ojsztrah, Szergej Knusevickij és Lev Oborin előadása, s inkább ebbe a kategóriába sorolható Alfred Cortot, Jacques Thibaud és Pablo Casals felvétele is, azzal a különbséggel persze, ami alapvetően fennáll a heves orosz és a szenvedélyes francia megközelítés között. Ugyancsak kiemelkedő Eugene Istomin, Isaac Stern és Leonard Rose bejátszása, mely ötvözi az erősen romantikus hangvételt és a formai tisztaságot. Utóbbi vonalat erősíti egyértelműen klasszikus beállításban ez az új felvétel azzal, hogy az edle Einfalt vonalán halad, azaz a nemes egyszerűséget preferálja, aminek aztán a stille Größe, a csendes nagyság az eredménye. Míg a nagyság megtalálható a B-dúr trió említett három másik jeles felvételében is, a nagyság az oroszban egyáltalában nem csendes, a franciában inkább ízes, míg az amerikaiban e tekintetben középtájon helyezkedik el.

Ha valaki úgy vélné, az egyszerű játék egyszerű, tévedésben van. Nagyon nehéz. Meg kell érteni hozzá a zene lényegét, a szólamok formáját, egymáshoz való viszonyrendszerét, a megragadott formát karakteresen el kel képzelni, majd innen úgy visszafejteni, hogy megmaradjon a forma lényege, de ne legyen túlságosan kihangsúlyozott a keresetlen egyszerűség megtartása érdekében. Ez Schubert esetében legtöbbször az igazán jó előadás feltétele, és bizony ritkán valósul meg igazán.

Nem említettem még egy szintén jeles feltételt: Vladimir Ashkenazy, Pinchas Zukerman és Lynn Harrell triója játssza. Három igazán kiváló zenész. Előadásuk természetesen szintén igen jó, azonban az a tisztaság, az a nemes egyszerűség, mely Levin, Bendix-Balgley és Wiley interpretációját jellemzi, mégsem kapcsolódik hozzá. 

Szegény Schubertnek nem volt szerencséje Weimarral. Elküldte ugyan Goethének az Erlkönig megzenésítését, de a nagy költő nem észlelte a benne rejlő kimagasló értéket. Winckelmann mondása a weimari klasszicizmusra vonatkozott, s lám, épp Schubert és épp bizonyos Schubert-előadások valósítják meg a megfogalmazott jelenséget.  

 

Kiadó: Le Palais des Dégustateurs 

Katalógusszám: PDD021