Mr. Bean, a poperasztár

Imádom a jól megcsinált, hitelesen romantikus életrajzi filmeket. Mindegy, hogy sorozat, játék- vagy dokumentumfilm: ha tehetségesen szépít-lódít, azt ígéri, hogy mindenkiből lehet valaki, akár nagy V-vel. Különösen szeretem, ha a romantikus szemlélethez dráma, irónia, sőt, önirónia is párosul: az teszi igazán átélhetővé és szerethetővé a történetet akkor is, ha a néző már biztosan tudja, neki ez sosem adatik meg. A mexikói-francia világpolgár tenorista, Rolando Villazón életéről bizony magam is szívesen forgatnék ilyes filmet: ennyi kaland, romantikus fordulat, izgalom és irónia ritkán adódik ugyanis nem egészen fél évszázad alatt, mint az ő életében. Legújabb lemezén épp Mozarttal beszélget...

Bányai Gábor

Ha producert keresnék ehhez a filmhez, csak csokorba gyűjtenék néhány tényt és/vagy legendát, ami róla szól. És sorolnám. Szóval adott egy srác, aki Mexico Cityben él, kedvenc könyve A vadon szava Jack Londontól, meg a A pusztai farkas Hermann Hessétől (ennek a kultuszregénynek, mely egy rockcsapat névadója is lett, szóval ennek a végén Mozart is megjelenik...), és szeret énekelgetni. Csak úgy, magának, a fürdőszobában. Szerencsére azon a környéken nem túl vastagok a falak, vagy csak annyira jó az idő, hogy nyitva van az erkélyajtó, így aztán a szomszéd meghallja. Az egyik változat szerint ez a szomszéd szólt barátjának, a baritonista Arturo Nietónak, hogy ugyan hallgassa már meg a fiatalembert – a másik változat szerint Nieto épp ott volt a barátjánál, amikor a fürdőszobában Rolando énekelni kezdett: a lényeg, hogy a csodás hangot hallván az énekes becsöngetett a fürdőszoba-dalnokhoz, elhívta a zeneiskolai osztályába... A többi már történelem (de a helyzet ismerős lehet Woody Allen-rajongóknak is, lásd Rómának szeretettel...). Villazón szerelembe esett az operával, aztán a műfaj is vele: és a 90-es évtized végén hősünk már a Domingo-fémjelezte Operalia-versenyen tündököl és nyer értékes díjakat, hogy pillanatokon belül az derüljön ki róla, hangja nem nagyon ismer határokat. Bármit énekel, az siker! Des Grieux-ként mutatkozik be Itáliában, Macduffként Berlinben, aztán jön sorban Rodolfo, Rinuccio, Hoffmann, Tankréd (ez a Monteverdi-felvétel indítja el lemez-karrierjét), és 2005-ben a nagy-nagy kiugrás, a salzburgi Traviata, a tündöklő Netrebko mellett remek rendezésben egy esendő, szerethető Alfredo...

Itt akár jöhetne is a vége-főcím, tapsolnánk az örömtől, igazi self made-történet, a mexikói fiú befutott, mindenütt otthon van a világban (mostanság épp Franciaországot választotta második hazájának), mindenki a lába előtt hever. És nem egy a sok vagy a több közül: nem egy negédes szépfiú-tenor, hanem egy igazi karakter. A vele interjút készítő riportert dinó-jelmezben fogadja, elhitetve vele, hogy ebben jár az utcán, nehogy felismerjék – pedig csak a gyerekét lepte meg vele. És vállalja, nevetve, ha azt mondják róla, pont úgy néz ki, mint Mr. Bean. És ha már: akkor vállalja azt is, ami ezzel jár. Hogy neki belülről kell elhitetnie, belé lehet szeretni, hogy ő is tud szeretni, lángolni. Hogy neki kötelessége a határokat feszegetni. Hogy ő nem romantikus hős, hanem egy hétköznapi ember, nem hétköznapi hanggal és tehetséggel. Ez a pasas úgy sztár, hogy közben egyáltalán nem akar az lenni. Ja, hogy már túl lennénk a vége-főcímen? Dehogy. Ez is csak egy újabb fejezet volt. És még csak most jön a drámai fordulat!

 

Én magam azon a 2005-ös salzburgi előadáson szerettem meg. Ő volt az első Alfredo a színpadon, aki nem hősként adta elő magát, nem ambiciózus tenorként ágált. Ez a hétköznapi, olykor tán kicsit komikus figura valódi ember volt: egy fiatal férfi, aki vágyik a szerelemre, aki boldog, hogy egy olyan nő, mint Violetta, adja oda magát neki, aki boldog, hogy életében tán először nem a pénzéért szeretik, aki nem boldog, hogy nem tud kiszakadni az apai terrorból... És vártam, hogy ez a karrier hogyan teljesedik ki, a film hogyan pörög fel az elképzelhetetlen csúcsig. Erre a következő években azt hallottam, hogy lemondja a fellépéseit. Eltűnik a színről. Aztán hír jött, talán 2009-ben, hogy súlyos gégeműtéten esett át, cisztát találtak a hangszalagjain. Kész, vége, befellegzett. Innen nem nagyon van visszatérés. De ez nem lehet a vég egy Bean számára: ő felelősséggel tartozik az életének, a mackójának, a zarzuélának, az operának, Mozartnak – és következik a film legszebb jelenetsora, a visszatérés. Mert Villazón lépésről-lépésre visszahódítja a zenét. És 2010 márciusában újra színpadra lép. Nemorinót énekli Bécsben. Az Una furtiva... után szinte nem lehet tovább folytatni az előadást. Húsz percig tapsol a közönség. Valahogy más lett a hangja: puhább, érzékibb, talán óvatosabb is. És ott ül a színpad bal oldalán Mr. Bean, most éppen Nemorinóként, és nagyon lehet, nagyon kell szeretni, mert kicsit bumfordi, mert nem hős, de mégis az, mert győzött. Na, most jöhetne az a vége-főcím!

De minek? Hisz Villazón bámulatos pályája most fut fel csak igazán. Az újrakezdéssel. Már rendez (izgalmas volt a Werther-je), sok dalestet ad, műsort vezet a német, a francia és a brit tévében (Stars von Morgen, Popstar to Operastar: sokan kritizálják, mert ez megint nehezen fér bele a hagyományos, merev tenor-szerepbe) – és elmerült Mozartban. Hessénél olvasott róla először, a konzervatóriumban első szerepét az Il re pastore című operában énekelte... és sosem tudott és akart elszakadni tőle... Ő az egyik kitalálója-kezdeményezője, ma már művészeti vezetője a baden-badeni Ünnepi Játékok koncertszerű Mozart-sorozatának, melynek élő felvételei az utóbbi évtized legizgalmasabb operai vállalkozása számomra. Ha minden igaz, már csak egyetlen opera, az Idomeneo van hátra. Az eddig elkészült felvételekből válogatta össze új DG-lemezén a számára legkedvesebb áriákat – mintegy keresztmetszetét adva annak a hihetetlen mély kapcsolatnak, barátságnak, ami Mozarthoz fűzi. „Egyetlen zeneszerző sem szólt még hozzám olyan közvetlenül, mint Mozart. Úgy érzem, a lelki társamat találtam meg benne!” – mondja róla. 

És tényleg lubickol minden egyes szerepben. Megejtően lírai Don Ottavióként (és nem egy buta puhapöcs), Ferrandója szellemes és érzéki, Belmonteként még a lányszobákba is beszökhetne, Don Basiliója igazi, ellenállhatatlanul mulatságos és mégis esendő Bean-karakter, Titusként fenségesen köznapi, mert emberből van, Papagenóként (nem nagyon hallani ezt a szerepet tenortól, igaz, az Operában nálunk hajdanán Sárdy János énekelte) megint úgy komédiázik, ahogyan csak az igazi bohócok tudnak – és mindebben elképesztően kreatív partnere már egy évtizede Yannick Nézet-Séguin, korunk számomra egyik legjobb opera-karmestere. Villazón fantasztikus önmérséklettel és okossággal építi újra a karrierjét. Nem megy bele olyan hangi kalandokba, melyek még vagy már nem valók műtött hangszalagjainak. De nincs hiányérzete, és bennünk sem hagy azt. Aki a teljes opera-sorozatot, vagy most ezt az ária-lemezt hallgatja (melyen van még három koncertária is Pappano vezényletével, de ezeket ismerhetjük a 2014-es CD-jéről, azon csak koncertáriák szerepeltek), egész egyszerűen jól érzi magát. Boldognak. És beavatottnak: két művész, egy kortárs énekes és egy bő kétszáz éve halott zeneszerző szívbéli barátságába, lebilincselő szövetségébe. 

Nekem ők ketten szívem sztárjai. 

 

Kiadó: Deutsche Grammophon

Katalógusszám: 00289 483 7917