Milhaud és Martinů összes vonóstriója
A Jacques Thibaud String Trio lemezre rögzítette Bohuslav Martinů és Darius Mihlaud összes vonóstrióját, a felvételről Fittler Katalin, a Gramofon állandó szerzője írt recenziót.
Fittler Katalin
Több szempontból is zavarba ejtő hallgatnivaló. Ismét szembesülhet a zenebarát azzal, hogy a kamarazene irodalma kimeríthetetlen, tehát, nem csak hogy megismerhetetlen a maga teljességében, még csak feltérképezése is szinte reménytelen feladat. Hadd jegyezzem meg, ilyen vonatkozásban az előadók kedvezőbb helyzetben vannak, nekik csak a saját formációjuk repertoárját kellene áttekinteni (már amennyiben egy-egy meghatározott formáció mellett kötelezik el magukat).
A Jacques Thibaud Vonóstrió két jelentős mester műveire irányítja a figyelmet. A kamaraegyüttesnek, mint megannyi társának világszerte, időről-időre változik a tagsága. A jelenlegi felállásból a hegedűs Burkhard Maiss az alapító tagok közül való, két – jelentősen fiatalabb – társa jóval később társult hozzá (az eredeti felállású vonóstrió megalapításakor a jelenlegi brácsás, a holland Hannah Strijbos mindösszesen öt éves volt, a román Bogdan Jianu pedig két évvel később települt Berlinbe). A hegedűs és a brácsás korkülönbsége húsz év. Maiss 1796-as cremonai hangszeren játszik (Lorenzo Storioni műhelyéből), Strijbos hangszerét 1776-ban készítette Johannes Cuypers, Jianu gordonkája körülbelül 120 éves, ismeretlen cseh mester munkája. A trió annakidején még dolgozhatott Sebők Györggyel, és a hosszú évekig a New York-i Filharmonikusoknál első csellista tisztet betöltő Varga Lászlóval – talán nem véletlen, hogy diszkográfiájukon Dohnányi Szerenádja megtalálható csakúgy, mint Kodály vonóstrióra szánt Intermezzója.
A figyelemfelkeltésre valóban rászolgálnak ezek a művek: a rendkívül termékeny Milhaud 443 opuszt tartalmazó életművében a 18 vonósnégyes indokoltan „árnyékolja le” a két vonóstriót, amelyek közül az egyik egy mexikói megrendelőnek készült (Op. 274), a másik (Sonatine à trois, Op. 221b) a házimuzsika bensőséges világát idézi. Martinů műveinek sorsa pedig kifejezetten kalandos: az I. vonóstrió kottája az első előadásokat követően eltűnt, csak a 70-es években tűnt fel a koppenhágai Dán Királyi Könyvtárban, majd 2005-ben jelent meg a cseh Eva Velická közreadásában. A II. vonóstrió publikálását a háború és Martinů amerikai emigrációja késleltette ugyan, de 1951 óta hozzáférhető nyomtatványként. Az ilyen ritkaságok érthetően kerülik el a kamaraegyüttesek figyelmét, ám a hangkép inspiráló hatású!
A felvétel első meghallgatáskor furcsának tűnik – e furcsaság okát, többszöri meghallgatást követően, a helyszínválasztásban vélem felfedezni. Berlin-Dahlem Jesus-Christus-templomában rögzítették, és feltehetően a (kétségkívül szép hangzásteret biztosító) nagy tér késztette a játékosokat indokolatlanul intenzív, már-már agresszív játékra. Voltaképp nem lehet panaszunk, a szólamok kidolgozottak, a hangzáskép is arányosnak mondható, de mégis – mintha zavaró közelségbe hoznák a részleteket, megnehezítve ezáltal a hallgató szintetizáló műértését. A Thibaud-trió játékának intenzitását, életteli hangzását dicséri megannyi kritika, ám ezúttal ez az intenzitás inkább magamutogatásnak hat, tehát a művekről az előadókra tereli a figyelmet. És a rögzített felvételt a meghallgatás során a hangerő szabályozásával sem lehet befolyásolni – a hangerő csökkentése ellenére kivédhetetlen a magamutogató intenzitás. Aminek viszont azért van haszna; kottakép nélkül is könnyen követhetőek a zenei folyamatok, a struktúrák, és ha valakit nem zavar a már-már „szájbarágós” karakterizálás, akkor könnyű hallgatnivalónak is tekintheti.
A felvétel meglétének legnagyobb jelentőségét az adja, hogy ezentúl nem lehet (nem szabad) figyelmen kívül hagyni a kamarazenei repertoárban méltán helyet követelő műveket – amelyek nyilvánvalóan könnyen megtalálják az utat hallgatóik füléhez-szívéhez.
Katalógusszám: audite 97.727